A magyarországi szocializmus – túl azon, hogy puszta léte egy idegen hatalom politikai érdekeit szolgálta –, öt fontos ponton vívta ki a lakosság érthető ellenszenvét.
A szocializmusnak nevezett állam-monopolkapitalizmust azért éreztük élhetetlen rendszernek, mert antidemokratikus, hazug, kontraszelektív, korrupt és teljesítményellenes volt. Épeszű ember csak szembehelyezkedhetett egy olyan politikai berendezkedéssel, ahol a társadalom többsége nem szólhatott bele saját képviselőinek megválasztásába, s ahol egy szűk kör mindenáron állampárti kiváltságai megőrzésére törekedett. Az 1956-os forradalmat követően csak a legelvakultabb szélsőbaloldaliak nem látták be, hogy a szocialista ideológia köszönőviszonyban sincs a valósággal, az agitációs propaganda átlátszó hazugságai már kizárólag a leggyengébb értelmi képességűeket tudták meggyőzni. A magyarországi szocializmus politikailag és később gazdaságilag is azért vált működésképtelenné, mert a salakot termelte ki. Kontraszelektált, ha úgy tetszik. Mindezek eredőjeként vezetőik a csőd szélére sodorták az országot. A magyar társadalom túlnyomó többsége azzal az elvárással állt a rendszerváltozás mellé, hogy ez a gyakorlat megváltozik. A nyolcvanas évek végén az elégedetlen tömegek alapvető kívánsága volt, hogy „ezek” takarodjanak – akik elég idősek, emlékezhetnek rá.
Idézzük fel egy pillanatra, miről szólt a „négy igenes” népszavazás. A kérdések a köztársasági elnök megválasztásának módjára, a pártszervezetek munkahelyi tevékenységére, a MSZMP vagyonára, valamint a Munkásőrség sorsára irányultak. A szavazásra jogosultak elsöprő többsége a pártszervezetek munkahelyekről való kivonulása (95,15%), az MSZMP tulajdonában, illetve kezelésében levő vagyon elszámoltatása (95,37%), illetve a Munkásőrség feloszlatása (94,94%) mellett döntött. A magyar lakosság szinte teljes egyetértésben száműzte a szélsőbaloldali kontrollt a munkahelyekről, kötelezte vagyonelszámoltatásra az MSZMP-t, és szüntette meg annak fegyveres szervezetét.
Mi változott a fent említett öt csapásvonalon a rendszerváltoztatás óta eltelt két évtizedben?
Ha megvizsgáljuk, hogy a rendszerváltó reményekből mennyi vált valóra, jóindulattal 20-25%-os eredményességről beszélhetünk. Hiányosságok ugyan még jócskán vannak, de a demokratikus intézményrendszer alapjai ma már erősek. Talán ez az egyetlen terület, ahol láthatóak pozitív eredmények.
Állam-monopolkapitalizmus helyett kialakult egy „haverkapitalizmus”, ami egy fokkal kifinomultabb módszerekkel működik, de ugyanúgy kontraszelektív, ugyanúgy korrupt, ugyanúgy hazug – ám talán valamivel kevésbé teljesítményellenes szisztéma. Használni a kapcsolati tőkét – ez önmagában még nem egyenlő a kontraszelekcióval. Baj akkor van, amikor egy társadalomban valamilyen oknál fogva elbillen a mérleg, és egyre több beosztáshoz / álláshoz / üzleti lehetőséghez kizárólag egy bizonyos kapcsolatrendszeren keresztül lehet hozzájutni, nem pedig végzettség, képességek, rátermettség és referenciák alapján. Mert a következő lépcsőben már csak a „mi kutyánk kölke” mentalitás számít, az alkalmasság kérdése pedig végképp háttérbe szorul.
Az eredmény minősíti, hogy melyik rendszer teremt egy adott területen a többség számára anyagilag, szellemileg, érzelmileg kedvezőbb életfeltételeket. És ebben a magyar haverkapitalizmus nagyon csúnyán le van maradva nemcsak a Nyugattól, de még az ex-szovjet blokkból velünk együtt startoló országoktól is, akikkel szemben egykor komoly előnyünk volt, manapság viszont szégyenkezve, lehajtott fejjel kullogunk mögöttük.
Félreértés ne essék, természetesen létezik a sikeresek jogos önvédelme; „saját erőből verekedtem fel magam, miért segítenék másnak”. Baj akkor van, ha ez átcsap direkt kirekesztésbe. Amikor a gazdasági, politikai elit jó része tisztában van vele, hogy nem a tudásának, képességeinek, szorgalmának köszönheti a pozícióit, hanem az aljasságának, a gátlástalanságának, vagy a nettó vakszerencséjének – és az ilyen ember nagyon nem szereti maga körül a kontrasztot.
Ideális esetben az állam szerepe a gazdasági életben; biztosítania kell a peremfeltételeket, a gazdasági élet azon játékszabályait, melyek elősegítik a természetes kiválasztódás működését. Ennél több beavatkozásra nincs szükség, mert az szükségszerűen valamilyen torzuláshoz vezet. Ha a szabályok jók, akkor a természetes kiválasztódás zavartalanul működik, és a tehetség, a szorgalom, az intelligencia az értékteremtő képességénél fogva automatikusan szelekciós előnybe kerül. Ha azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy egy országban a simlis, az adócsaló, a tolvaj, a bűnöző boldogul, és a normaszegést nem követi automatikusan lelepleződés és büntetés, akkor ott minden valószínűség szerint súlyos problémák vannak a szabályokkal és/vagy azok betartatásával.
A rendszerváltoztatás azért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, azért ábrándultak annyian ki Magyarországon a demokráciából, mert az a lehető legkisebb hatással volt az egyén, a család mindennapi életére. Ami valóban hatással lehetne rá, az sajnos nemigen változott. Egy biztató jelet azonban már fel lehet fedezni: a gondolkodni képes többség legalább annyiban egyetért, hogy egy ideje nagyon rossz irányba haladnak Magyarország ügyei. Az okok elemzésekor viszont még sokakat elvakítanak a pártszimpátiák, és ez kétségessé teszi az egyetlen működőképes megoldást, a közös fellépést. (Egyetértek mindazokkal, akik a mai, áldatlan állapotok okait egész '56 utánig vezetik vissza. A megtorlások utáni kiegyezés az értelmiséggel, az „írástudók árulása” napjainkig kiható, súlyos morális deficitet hagyott maga után.)
A rendszerváltoztatás óta eltelt 20 év elszomorító tanulsága, hogy a legvidámabb barakk lakosságára hatott a legerősebben a szocialista agymosás. A valós teljesítmény nélküli viszonylagos jólét eltorzult gondolkodást eredményezett. A Nyugat-Európában turistáskodó magyar az ottani árubőséget és szorosra szőtt szociális hálót irigyelte, a mögötte álló oktatást, szervezettséget, technológiai hátteret, munkafegyelmet és -morált, a kíméletlen konkurenciaharcot, valamint az egyéni teljesítményt észre sem vette. Nem véletlen, hogy Magyarországon ma lényegében két nagy szocialista párt tevékenykedik, a közöttük levő különbségek csupán kommunikációsak. Azonban a mai, katasztrofális gazdasági helyzet egyértelműen mutatja az egész rendszerváltó „elit” felelősségét. A világgazdasági válság végre beledörgöli az évtizedek óta egy kényelmes hazugság álomvilágában élő Magyarország orrát a kellemetlen valóságba, a ténybe, hogy amit elérni szeretnénk, és amit annak érdekében teszünk, köszönőviszonyban sincs egymással.
Érdemes lenne pártszimpátiától függetlenül, mindannyiunknak elgondolkodni néhány egyszerű kérdésen. Valóban büntetlenséget kívántunk biztosítani a ’45 és ’89 között elkövetett emberiesség ellenes bűncselekmények elkövetőinek? Tiszta lapot akartunk adni az idegen, megszálló hatalommal kollaboráló, az államot csődbe vezető MSZMP-nek? Parlamentbe akartuk juttatni a kommunista állambiztonság egykori ügynökeinek, besúgóinak tucatjait? Akartunk a pártfinanszírozási törvény által szervezett gazdasági bűncselekmények elkövetésére kényszerített pártokat? Közönséges bűnözők által feltöltött pártkasszákat? Minden állami vagy önkormányzati beruházást átható korrupciót? Sokszorosan túlszámlázott útépítéseket? Százmilliárdos bankkonszolidációkat? Önkormányzati ingatlanpanamákat? Völgyhidat Európa leglaposabb országába, kakaóbiztos számítógépeket, sokszorosan túlfizetett kormányzati webportált, ifjúsági támogatásokat pártpénzekké konvertáló galacsintúrókat? Sokmilliárdos adócsalással és csempészettel gyanúsítható közhasznú társaságokat? Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalt, mely milliárdos nagyságrendű, vissza nem térítendő összegekkel támogat off-shore adóparadicsomokban bejegyzett, kezdő vállalkozásokat? Az ország valós gazdasági helyzetét eltitkoló, hazudozó kormányfőt? Egy exkommunistát a nemzet biztonsága felett őrködni hivatott szerv élére? Ugyancsak kollaboráns főtiszteket a Honvédség vezérkarába? Legfeljebb Foxi-Maxit végzett, alkoholista, törvénysértő főrendőröket? Az üzleti életet uraló KISZ-titkár milliárdosokat? Olyan adórendszert akartunk, mely megfojtja a becsületes vállalkozót, és ellenőrzést, ami mellett vígan él az adócsaló? Korkedvezményes nyugdíjat, segélyeket az improduktív tömegeknek, ugyanakkor elviselhetetlen adóterheket a produktív kisebbségnek? Követhetetlenül, ad hoc változó gazdasági szabályrendszert? A teljes GDP felére rúgó állami kiadásokat, a reálgazdaságot megnyomorító, esztelen túlköltekezést, amit csak újabb hitelfelvételekből tudunk finanszírozni, és aminek következtében adósságaink gyorsabban nőnek, mint a Kádár-korszakban? Országot, ahol a közvagyon ellen elkövetett bűncselekmények tettesei mögött szinte kivétel nélkül politikai pártok állnak? Reális víziók nélküli, belterjes és korrupt, a köz kárára élősködő „elitet”? Tízmilliós költségtérítéseket „bemondásra” felvevő képviselőket? Tudományos Akadémiát, ahol egyesek bármiféle felmutatható eredmény nélkül, pusztán klubtagsági alapon a Nobel-díjhoz járó összegnél nagyobb bevételhez jutnak az évtizedek során? Felsőoktatási rendszert, mely nemzetközi összehasonlításban – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – képtelen versenyképes tudást átadni a hallgatóinak? A bolsevik agitációs propagandát évtizedeken át gátlástalanul kiszolgáló megalkuvókat szerettük volna továbbra is látni, hallani, olvasni a magyar médiában? A politikától minden jóérzésű embert szándékosan elundorító közéleti kommunikációra vágytunk? A másik oldal mocskában titkosszolgálati módszerekkel kutakodó, iszapbirkózásban érdekelt pártokat akartunk a parlamentbe juttatni?
Mert barátaim, bizony ez az elmúlt 20 év gyávaságának, háttéralkuinak, tutyimutyi egyezkedéseinek, megalkuvásainak a mindannyiunk életét megkeserítő eredménye. Itt az ideje végiggondolni: a következő évtizedekben is ilyen hazát szeretnénk? Ilyen Magyarországot hagyunk örökül a következő generációkra, gyerekeinkre, unokáinkra?
Kapcsolódó írások:
Húsz év múlva I.
Húsz év múlva II.
