Kishore Jayabalan a piaci és a nem-piaci javakról tartott előadást, valamint arról, a két kategória között hol található a határvonal. Jayabalan szerint két szélsőséges álláspont verseng egymással szemben: az egyik egy szocialista, mely szerint az élelem, lakhely, víz, ruha annyira alapvetőek, hogy nem szabadna adni és venni őket. Ennek védelmezői legtöbbször egy központi hatalmat bíznának meg ezek elosztásával, illetve „köztulajdonba” vennék őket; a másik egy individualisztikus álláspont, mely szerint csak a kereslet és kínálat törvényei határozhatják meg a gazdaságot – legyen az rendkívül alapvető, mint az élelem és a lakhely, vagy luxuscikk, mint a gyémántok. Első látszatra úgy tűnhet, hogy a katolikus társadalmi tanítás (melynek Jayabalan is híve) az első szélsőség felé tendál, és evidencia, hogy alapvető emberi szükségleteket, mint az élelmet, ruhát, lakhelyet, vizet, nem szabadna adni és venni. Ám a katolikus tanítás szemszögéből nézve mindkét álláspontban vannak alapvetően, de csak részben igaz elemek. Nincs szükség ugyanis éles különbségtételre az első, objektív morális mércét állító alternatíva, és a második, szubjektív gazdasági értékre apelláló között – a kettő együtt, és egymás mellett létezik. Jayabalan mindazonáltal hangsúlyozza, hogy a katolikus tanítás nem „harmadik út” a két véglet között, hanem magából a tanításból fakadó, az emberi állapotot mélyebben megértő attitűdöt testesít meg.

Először érdemes megvizsgálni a szocialisztikus magyarázatot. Evidens, hogy az élelem, lakhely, ruházkodás és víz elemi szükségletei minden embernek. Akkor miért adjuk és vesszük őket? Azért, mert mindezek szűkös források. Abszurdum az árut nem áruként, hanem valamiféle morális tárgyként kezelni. Isten valóban egy használható, és termékeny földet adott nekünk, ám nem azért, hogy mindenféle munka és erőlködés nélkül gyümölcsei a mieink legyenek (Jayabalan szerint a keresztény tanítást céljaikra használó szocialisták egy alapvető „epizódot” felejtenek ki a kereszténységből: ez pedig a kiűzetés a paradicsomból, és az eredendő bűn következménye – hogy verejtékünkkel kell megküzdeni azért, ami a paradicsomban egyszerűen a miénk volt). Ez ugyanúgy igaz az anyagi, mint a spirituális javakra (ha nem így volna, nyilván mindenki hívő lenne). Mi történne ugyanis, ha mindezen javakat „társadalmi jószágoknak” kiáltanánk ki, és közösségi tulajdonba bocsátanánk? Szűkösségek következnének, hiszen az emberek felelőtlenül és korlátlanul fogyasztanák ezeket. A közgazdaságtan ezt a jelenséget a „tragedy of the commons” néven ismeri. Emlékezzünk csak vissza a kommunista országokban lévő üres polcokra az élelmiszerboltokban, és hasonlítsuk össze a piacgazdaságok polcaival – mégis, melyik „modell” veszi jobban számításba a szegényeket?

Mi történik akkor, ha valakinek nincs lehetősége arra, hogy fizessen ezekért az alapvető szükségletekért? Itt lép be a keresztény tanítás egyik legfontosabb pillére, a karitász. Ám szükséges Jayabalan szerint megjegyezni, hogy az adakozás nem kívánja tőlünk azt, hogy megfeledkezzünk a források szűkösségéről, és azt sem, hogy ezt a feladatot egy kormányzati bürokráciára ruházzuk át. A magántulajdon mellett érvelve az előadó Szent Tamást idézte:

1) because every man is more careful to procure what is for himself alone than that which is common to many or to all, since each one would shirk the labor and leave to another that which concerns the community, as happens where there is a great number of servants;
2) because human affairs are conducted in a more orderly fashion if each man is charged of taking care of some particular thing himself, whereas there would be confusion if everyone had to look after any one thing indeterminately;
3) because a more peaceful state is ensured to man if each one is contented with his own. Hence it s to be observed that quarrels arise more frequently where there is no division of the things possessed. (ST, II-II Q. 66 art. 2)

Ugyanez az elv érvényes az emberi munkára és a szolgáltatásokra. Így a szabadon kötött megállapodások érvényesek csak, és ezek igenis az egyének szubjektív értékítéletét tartalmazzák egy jószágot illetően. Ez azt jelenti, hogy az emberek is minden további nélkül árukká válnak, adhatók-vehetők? Semmi esetre sem. A keresztények szerint egyedül az ember teremtetett Isten képére és hasonlatosságára, ezért szükségszerű a különbségtétel emberi lények és dolgok között. Így az emberi méltóságot tagadó álláspont nem elfogadható: sem a rabszolgaság, sem a prostitúció és a most nagyon aktuális őssejt-kutatás sem. Ezen túlmenően, minden emberi munka és szolgáltatás eladható és vehető, egészen addig, amíg ezeket az egyének szabadon adják.

Természetesen nehéz egy előadásban elmondani, hol húzódik a határ ezek között, és nem lesz minden esetben kristálytiszta a különbség. Ám ezt a különbséget fontos észben tartani. A katolikus tanítás azért is hasznos, mert megkülönbözteti az alapelveket, és azok praktikus és prudens alkalmazását, így mind a szocialisztikus, mind az individualisztikus koncepciók korrekcióját elláthatja – a katolikus tanítás Jayabalan szerint ezért is nem lehet ideológia.

Balázs Zoltán a Kapitalizmus erkölcsi alkotmányáról beszélt, és ez az előadás zárta a konferenciát. Balázs szerint egyetlen szabad társadalom sem létezhet a benne élők által osztott erkölcsi értékek nélkül, és ezzel visszhangozta a szabad piac és a hagyományos erkölcs egyik legnagyobb XX. századi védelmezőjét, Polányi Mihályt. Balázs magát az arisztoteliánus politika-felfogás képviselőjének nevezte, és ennek legfőbb pontját abban találta meg, hogy a jó társadalom léte a benne élők jó életével van szükségszerűen összhangban. A kapitalizmus alkotmányát is az arisztotelészi értelemben veszi védelmébe, hiszen abban az egyéni és közösségi értékek harmonizálhatók; másik fő tétele pedig az, hogy a katolicizmus (mely nem politikai alkotmány, hanem az ember és az emberi állapot egy specifikus felfogása) egyáltalán nem antitézise a szabad piacgazdaságnak.

Az értékek, melyeket egy állam polgárai vallanak, alapvető kihatással vannak minden interakciójukra – nem csak a politikaiakra, hanem magán-és közösségi együttműködéseikre is. Másokkal ellentétben Balázs szerencsésebbnek tartja a „kapitalizmus” terminusát a „piacgazdasággal” szemben. Szerinte e fogalom jobban jelöli mindazt, amire ki akar térni. Mik a kapitalizmus erkölcsi értékei? Balázs Adam Smith-t idézi:

„[i]n civilised society [man] stands at all times in need of the cooperation and assistance of great multitudes. (…) [M]an has almost constant occasion for the help of his brethren, and it is in vain for him to expect it from their benevolence only. He will be more likely to prevail if he can interest their self-love in his favour, and show them that it is for their own advantage to do for him what he requires of them. (…) It is not from the benevolence of the butcher, the brewer, or the baker that we expect our dinner, but from their regard to their own interest. We address ourselves, not to their humanity but to their self-love, and never talk to them of our own necessities but of their advantages.”

Balázs Zoltán hozzáfűzte, hogy ebből nem az önszeretet a legérdekesebb gondolat, melyet sokszor a kapitalizmus magvának tekintenek, hanem az empátia, a másik érdekének megértése, sőt bizonyos tekintetben az azzal való azonosulás. A vulgáris interpretációval ellentétben tehát a kapitalizmus nem puszta önszeretet, nyerészkedési vágy és harácsolás, hanem emberek közti együttműködés, mely lényegében függ az általuk vallott erkölcsi értékektől. Ezek közül az első az empátia. Balázs Zoltán kiemeli, hogy szerinte „nem a demokrácia az, mely a tömegtársadalom fő integráló erejét jelenti, hanem a kapitalizmus, azon az állandó kívánalmon alapulva, hogy a másikról többet tudjunk meg, és nem csupán, ahogy azt szeretném hangsúlyozni, az anyagi szükségleteikre való tekintettel, hanem intellektuális és spirituális szükségletekre való tekintettel is.”

Továbbá a kapitalizmus nem feleltethető meg a „harc” és a „háború” analógiáinak, inkább a sporthoz, a játékhoz hasonlít, mely a mi fejlődésünket szolgálja, továbbá önismeretünket segíti elő, mely a morális fejlődés egyik legfontosabb előfeltétele. A kapitalizmus továbbá előfeltételezi és táplálja a törvények uralmát, a másik méltóságának tiszteletben tartását – ahogy a játékban is, ahol az egyéni érdekeket a játékszabályokkal hangolják össze. A kapitalizmus, továbbá, ha megfelelő törvények talaján áll, az igazságosságot is elősegíti: akik keményebben dolgoznak, és valódi értéket állítanak elő, sikeresek lesznek. Az sem igaz Balázs szerint, hogy a kapitalizmus a korlátlan és felelőtlen fogyasztást bátorítaná. Sőt, állítása szerint ezt éppen bünteti: aki felelőtlenül és sokat fogyaszt, az csődbe fog menni – így van egy visszaható mechanizmus a kapitalizmusban, mely különféle erkölcsi tévedéseket és bűnöket szankcionál. (A jelenlegi válság erre lehet példa) A kapitalizmus tehát körültekintésre, óvatos tervezésre, és prudenciára ösztönöz, és ami is ennél is fontosabb: felelős magatartásra.

A katolikus vallás és a kapitalizmus közötti kapcsolatot említve Balázs kitért arra, hogy noha a „szociális tanítást” hangsúlyozzák ma a legtöbben, a katolicizmusnak rengeteg más forrása van, pl. a skolasztika, melynek néhány szerzőjét (a spanyol skolasztikusokat, Vitoriát, de Sotot, Molinát, és Suárezt stb.) alapvetőnek tekinti. Emellé szükséges odatenni a természetjogi tanítást is. A katolicizmus emberi állapotról való elméletét kívánta hangsúlyozni Balázs, azzal a szándékkal, hogy weberiánus-fenomenológiai vizsgálat alá helyezze magát a katolikus tanítást, és a kapitalizmust, és a kettő közti spirituális és intellektuális kapcsolatot. Balázs szerint az empátia, önismeret, szabadság, felelősség, sőt még az egyenlőség keresztény gondolata is (érdemes megnézni az egyház által kanonizált szentek „társadalmi hátterét”) közös pontok a kapitalizmus erkölcsi alkotmányában és a katolicizmusban.