Caracalla
I 2008.12.18. 08:03
Elég nagy figyelmet kapott két jogi változás is mostanában, talán nem árt szólnunk róla itt sem egy pár szót: az egyik 21/B/2008. AB határozat a bejegyzett élettársi kapcsolat jelen formában való alkotmányellenességéről (és az erről szóló jogszabálynak még a hatályba lépése előtti megsemmisítéséről), a másik pedig az azonnali távoltartás intézményének a megtermetéséről.
Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az elsőt jónak, a második elképzelést tévesnek tartom.
Én alapvetően nem alkotmányossági szempontokat szeretnék elővenni, azt mindenki olvassa el a négyféle indoklásban, inkább a társadalmi berendezkedéssel kapcsolatban vetnék fel pár kérdést. Az első az lenne, hogy kapjon-e kitüntetett szerepet a házasság és egy család együttélése, és mit értsünk alatta.
Szemben a hazánkban olyannyira elburjánzott (és elfajzott*) egyéniesített és egyenlőségpárti liberális jogvédelmi állásponttal, azt javaslom, hogy a házasság és a család létét ne egyéni jogként próbáljuk megközelíteni. Azaz odáig nincs vita, hogy mindenki ott és azzal él életvitelszerűen, akivel akar. Lelke rajta, abba tényleg nem kellene az államnak beleszólnia, hogy ki kivel és mit, amíg cselekvőképes felnőttekről van szó. Ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy a család és a házasság léte egyfelől praktikusan többségében nő és férfi együttélését jelenti, jó esetben még utódaik is vannak vagy lesznek. És a társadalom és az állam számára ez jó. Egyfelől jó eséllyel tovább élnek, mint az egyedülállók, másfelől gondoskodnak a következő adófizető rétegről is, sőt viszonylag ritkán járnak zavarogni, azaz érdekeltek a közösség jövőbeli jólétében is, nem csak a napi kokainadag felhajtásában.
És akkor rögtön látnunk is kell, hogy a jogszabály csak egy külső elismerést tud fűzni legfeljebb a fenti helyzethez, azt nem ő idézi elő, és civilizáltabb helyeken parancsot se ad rá. Így hát ne akarjuk már egyéni jogi alapokon megközelíteni, hanem talán helyesebb volna egy kis közösségnek tekinteni, amelynek a léte kimondottan hasznos a társadalom számára, és ezért létrejötte és fennmaradása támogatásra méltó.
Így egy új modellt javasolnék. A házasságot tekintsük inkább egy olyan tartós közösségnek, amelynek két tagja van, egy nő és egy férfi, és amelynek a célja az eggüttélés mellett a családalapítás is, és a mostaninál akár sokkal komolyabbá is lehetne tenni - például a házasságon belüli örökösödés eltörlésével, a válás nehezítésével és lassításával.
Természetesen az élettársi kapcsolatnak is helyet kell biztosítanunk, az lehetne egy minimális következményekkel és bürokratikus kellékekkel járó olyan intézmény, amely két felnőtt (nemre való tekintet nélküli) lazább összetartozását fejezi ki, és tetszés szerint hetente cserélhető. Ennek megfelelően persze különösebb jogkövetkezményeket sem érdemes fűzni hozzá.
Még egyszer mondom, a jog egyik esetben sem hozza a együttélést létre, mint ahogy meg sem szüntetheti, legfeljebb elismerheti, támogathatja és előnyöket kapcsolhat hozzájuk, és az elismerést megvonhatja (valamint elméletileg akár ellenezheti is a létrejöttüket, és hátrányokat kapcsolhat hozzájuk, sőt meg is tilthatja őket, erre Kambodzsában láthattunk nagyszerű példát.)
Ehhez képest gondolom nem meglepő, hogy a házasság olyanfajta kiterjesztését, amely egyébként teljesen cinikus módon (például a tartalom megváltoztatása nélkül átnevezi pl. gumilabdára) meg szeretné kerülni az Alkotmány rendelkezéseit és az AB korábbi döntését, nem tartom jónak.
A második kérdés voluntarista jogalkotásunk szép példája. 'A családon belül erőszak van. Az erőszak rossz. Az elkövető tipikusan férfi. A nők védtelenek velük szemben. Tehát a rendőr menjen be a házba, és dobja ki a férfit, azonnal.' - mondja a jogalkotó, beleértve az összes képviselőt, aki jelen volt a szavazáson, lévén az eredmény egyhangú volt.
A bonyolult problémákra a legjobbak az egyszerű megoldások - mondják derék képviselőink mintegy nagysándori lendülettel. Sajna azonban a valóság bonyolultabb.
Egyfelől a családi veszekedésekről először értesülnie kellene a hatóságnak. Másfelől ki kell szállnia, és megpróbálnia eltalálni, hogy kit is kellene kitiltani a lakásból. Utána meg meg kellene akadályozni, hogy a tiltást megszegjék.
Másfelől eléggé aggasztó az, hogy kevés az olyan ember, akit ne lehetne felbosszantani ahhoz kellőképpen, hogy eljárjon a keze. Nyilván a családi veszekedések nagy része nem szándékos provokáció eredménye - illetve a fene tudja - de majd mostantól érdemes lesz ilyesmivel is próbálkozni.
De persze az igazság az, hogy a családon belüli erőszak csak tünet, mégpedig egy megromlott kapcsolat tünete, amelyet a felek nem tudnak kulturáltan lezárni. Meg emellett azoknak a feszültségeknek a tünete, amelyet egyesek nem képesek megfelelően kezelni, meg még nyilván számos más probléma tünete.
Csakhogy a jogot és az államot apapótlékként használni azzal is jár, hogy bizony a polgárokat kiskorusítjuk, továbbá iszonyatos társadalmi költségei vannak. Először csak megvéd a gonosz élettársadtól, később segít megválasztani, hogy mit vegyél, legközelebb meg már a választásokon is fogja a kezed. Meglátásom szerint ezek tipikusan olyan helyzetek, ahol elméletben a külső állami beavatkozás jól hangzik, de a gyakorlatban inkább káros következményei lehetnek, mint hasznosak. A köztársaságnak olyan polgárokra van szüksége, akik képesek magukról gondoskodni, nem nagyranőtt csecsemőkre.
Hogyan fogja például a hatóság megakadályozni a távoltartott vagyontárgyainak eltűnését? Mi történjen, ha az asszony félrelépése miatt került sor a pofozkodásra? Mi lesz, ha nő támad férfire? Miért a társadalom fizesse meg annak az árát, ha két felnőtt nem tud korrekt viszonyban élni és válni? Számos hasonló gyakorlati aggályra vonatkozó kérdés tehető fel, csak az elmélet csúcsairól a valóság már nem látszik.
*tudom, hogy egyesek számára szomorú dolog, de az emberek közti egyenlőség csak egy káros fikció. A jogegyenlőség is, hiszen hiába azonosak a szabályok, ha például más a joghoz való hozzáférés feltétele, ha nem képes az állam a bíróságokat és más hatóságokat egyenlő színvonalon működtetni, ha nem mindenkitől egyenlő távolságra van a rendőrkapitányság (és nem azonos idő alatt ér ki a rendőr), ha nem tellik mindenkinek egyenlően jó ügyvédre, stb. Hasonló a helyzet az egyénekkel kapcsolatban is: nem ér minden ember ugyanannyit a közösségnek. Az emberek eltérő képességűek, eltérő igényűek és eltérő szokásúak. Ideje lenne már leszámolni ezzel a téves szociálliberális dogmával (és aki egyetért vele, az javaslom, hogy cseréljen életet egy borsodi kis faluban lakóval).
