Sajnos, csak angolul, de fent van a neten Richard Feynman Nobel-díjas fizikus roppantul szórakoztató önéletrajzi írása, a "Surely You Are Joking, Mr. Feynman!" Roppantul szórakoztató írás, de ami számunkra talán a legérdekesebb lehet, hogy elég csúnyán beszól a társadalomtudósoknak.
Feynman szerint a tudományos módszer sarokköve a következő. Elvégzel egy kísérletet. Majd megváltoztatsz egy paramétert, és újra elvégzed ugyanazt a kísérletet. Ami a megfigyelésekben megváltozott, az nyilvánvalóan a megváltoztatott paraméter következménye - tehát a kettő között ok-okozati kapcsolat van.
No persze, ez gyakorlatilag az "egyváltozós elemzés" c. módszer (single parameter analysis), és azért vannak olyan elfogadott tudományos módszerek is, amelyek több változóval dolgoznak, de a lényeg nem itt van.
A lényeg a hozzállásban van: a tudomány feladata az ok-okozati összefüggéseket feltárni. Ok-okozati összefüggések feltáráshoz pedig az szükséges, hogy az éppen nem vizsgált okok hatását kiküszöbüljük.
Azaz. Nem az a tudomány feladata, hogy azt vizsgálja, hogyan lett a "a világ", mint olyan, de még az sem, hogy egy kis, kísérleti "mikrovilág" egészét vizsgálja. Egy kísérlet nem tanít nekünk semmit. Két kísérlet eredménye közötti különbség - az tanít valamit az ok-okozati kapcsolatokról. Persze, nyilván, elegendő sok ilyen vizsgálatból végül eljuthatunk oda, hogy egy kísérlet összes megfigyelését meg tudjuk magyarázni - ennek ez az oka, annak az - és talán egyszer majd "a világot" is, de a módszer nem "a világ" és még csak nem is a kísérleti mikrovilág vizsgálata, hanem két kísérleti mikrovilág közötti eltérés, különbség vizsgálata.
És akkor beanimál a képbe az osztrákista közgazdász. Az osztrákista közgazdász azt mondja, hogy a természettudományban ez a hozzállás kiváló. Az alapvető feltétele az, hogy egy kísérletet akárhányszor meg tudjunk ismételni, és mindig ugyanazt kapjuk. Ezt meg lehet csinálni atomokal, kövekkel, meg ilyenekkel. Emberekkel nem. Ha ugyanis nem ugyanazokkal az emberekkel tesszük, már bukó, mert nem küszöböltük ki a nem vizsgált
okokat (eltérő képességek, tudás, vélemény, kultúra, tapasztalat, akármi). Két ember nem feleltethető meg egymásnak ugyanúgy, mint két rézdarab. Ha viszont ugyanazokkal az emberekkel tesszük, akkor is bukó, ugyanis, ellentétben a kövekkel és az atomokkal, az emberek tanulnak. Semmi garancia nincs rá, hogy ugyanaz az ember ugyanarra a kísérletre ugyanúgy fog reagálni.
Innen kezdve az empirikus módszer a társadalomtudományokban legalábbis gyanús - nagyjából ez az oka annak, hogy a természettudósok hajlamosak a társadalomtudósokat némi gúnnyal figyelni. Feyman azon döbbent meg a legjobban, hogy hogyan engedhetik meg maguknak a társadalomtudósok, hogy olyan dolgokat vizsgáljanak, amelyek nincsenek rendesen definiálva? Hogyan lehet tudománynak nevezni például az egyenlőtlenség vizsgálatát, ha egyszer abban sem értünk egyet, hogy egyáltalán mit jelent ez a fogalom? (Persze, lehet empirikusan olyan nagyjábóli trendeket kimutatni, ezt
csinálják a neoklasszikus makrósok és nem mondom, hogy ez haszontalan. Csak éppen a természeti törvényekhez hasonló biztosságú, precizitású törvényszerűségeket nem lehet.)
Ezért írta Hayek azt, hogy a társadalomtudomány alapvető hibája az, ha a természettudomány módszereit majmolja, mert ekkor éppen a természettudomány, a tudomány lényegét veszíti el: az ok-okozati kapcsolatok precíz felismerésének lehetőségét. Nem szabad átvenni az empirikus módszert, mivel nem tudjuk kiküszöbölni az emberek közötti különbségek és a tudatos döntéshozás és a tanulás szerepét, és az eredmény mindig tudományosan megkérdőjelezhető lesz.
Az empirizmus ennyire radikális elvetése persze természettudóst szinte kissé sokkszerűen éri, vélhetőleg, de mivel a fenti logika eléggé stabil, gyakorlatilag két lehetőség van: a társadalomtudomány van nem tudomány, hanem valaminek az úgy nagyjából, körülbelüli leírása, vagy pedig nem marad más, mint más módszert választani.
Itt egy másik fizikus, Albert Einstein siet a segítségünkre, aki azt mondta, hogy a világegyetem olyan alapvető törvényszerűségeit kívánja felfedezni, amiből minden egyéb puszta logikai dedukcióval levezethető. Ludwig von Mises szerint a közgazdaságtan alapvető törvényszerűsége egy a priori állítás: az emberek cselekednek. Tudatosan, célra irányulóan cselekednek. Ez azért a priori, mert a tagadására irányuló kísérletek tudatos, célirányos cselekvések, innen kezdve magukat cáfolják. Az persze nem következik ebből, hogy minden emberi cselekvés tudatos és célra irányul, hanem csak az, hogy van ilyen emberi cselekvés. De ez nem probléma - egyszerűen arról van szó, hogy a nem tudatos, nem célirányos cselekvés nem a közgazdaságtan alá tartozik, hanem mondjuk a biológia alá. Semmi probléma nincs ezzel, a tudományágak közötti különbségek amúgy is elég önkényesek, fura az, hogy az, hogy egy nagy halom atom hogyan mozog a térben, az fizika, hogy az atomok mit csinálnak egymással, az kémia, hogy mi van az atomon belül, az megint fizika...
Ezek eléggé önkényes dolgok, ugyanúgy önkényesen mondhatjuk azt, hogy a közgazdaságtan a tudatos emberi döntések vizsgálata, az ösztönös, reflex-szerű döntéseké meg valami más tudományág feladata. Pontosabban: a tudatos emberi
döntések egy részhalmazának a vizsgálata. Ez a részhalmaz pedig a közgazdaságtanban az önkéntes csere. A közgazdaságtan fogalma nem igazán definált: közgáz az, amivel a közgazdászok foglalkoznak. De mivel a legtöbb közgazdász szeret olyasmivel foglalkozni, hogy árak, bérek, infláció, kamatok, befektetések és így tovább, mondhatjuk, hogy ezek közös vonása, hogy önkéntes csere történik.
Ludwig von Mises szerint tehát amit a fenti a priori axiómából logikai dedukcióval levezethetünk, az biztos törvényszerűség. Empirikusan nem igazolható és nem is kell, nem is szabad, nem is lehet igazolni - ez persze a természettudósnak megint furcsán fog hangzani.
Csakhogy erről szól például az egész mértan is. Amikor a középiskolában a
Pitagorasz-tétel bizonyítását vettük, mondtam is a tantónéninek, hogy mi a rossebnek szenvedünk vele, miért nem rajzolunk fel és mérünk meg egy csomó derékszögű háromszöget. Leordította a hajamat, persze. Mondjuk, nekem ez furcsa, ma is - én praktikus ember vagyok, ha egyszer valaki megmérne 1000 darab derékszögű háromszöget, az nekem elég bizonyítás lenne ahhoz, hogy merjem használni a gyakorlatban és építeni rá. De, úgy látszik, a mértanosoknak ez nem elég bizonyítás. Hóttbiztos bizonyítást akarnak.
Sőt, a mértanosok ennél is tovább mennek: van képük azt állítani, hogy ha megmérek egy derékszögű háromszöget, és nem találom igaznak a Pitagorasz-tételt, akkor az vagy nem derékszögű háromszög, vagy nem euklidészi sík. Meg vannak ezek veszve? Nemhogy nem igényelnek empirikus bizonyítást, de egyenesen azt állítják, hogy nem a valóságnak kell
igazolnia az elméletet, hanem fordítva, az elméletük határozza meg azt, hogy a valóság az-e, aminek látom? De fura dolog ez. Hát nem? Márpedig a mértan bizony így működik. És bizony a mértan elfogadott tudomány, akármennyire is nem empirikus, sőt, anti-empirikus, megveti az empíriát, a kísérleti igazolást, és mégis elfogadott tudomány. Miért tehetik ezt meg? Azért, mert a kiindulási pontjuk nem egy megfigyelt, empirikus tény, hanem egy axióma. Ha az axiómát igaznak tekintjük, akkor amit abból helyes logikával levezetünk, az is igaz. Ha a valóság ettől eltér, akkor az a valóság ennek az axiómatikus definíciónak nem felel meg, nem az elmélet a hibás, hanem arra az adott, megfigyelt dologra pont nem vonatkozik. Lényegében a Pitagorasz-tétel, és a legtöbb mértani törvény egyszerű tautológia. Mivel a derékszögű háromszög definíciójából következik, logikusan, biztosan következő, abszolút igazság, ezért, ha a valóság ettől eltér, akkor annak a definíciónak nem felel meg. És pont. Így működik a tautológikus tudomány. A Pitagorasz-tétel kapcsán tehát nem az a kérdés, hogy igaz-e, hanem hogy mennyi köze van a valósághoz. Vajon csak egy logikai világban igaz-e vagy pedig a valóságban is az? Ott indul ugye a dolog, hogy nem hogy a Föld felszíne nem euklidészi sík, hanem gömbfelszín (illetve, még csak nem is az). És hát tökéletesen sík falat is csak akkor lehetne építeni, ha a környéken bezárnánk az összes italboltot.
A valóságra vonatkozik-e a Pitagorasz-tétel? Nem. Egyáltalán nem arra. Olyan síkra vonatkozik, ami a valóságban csak nagyon ritkán található meg. Haszontalan-e ettől? Hát, nagy bajban lennénk nélküle, attól tartok. Nagyon sok mindenhez fel kell használnunk. De akkor miért használjuk, miért engedhetjük meg magunknak, hogy használjuk? Azért, mert a kisebb mérettartományokban a vízszintes felületet - ami tehát a víz felszínével párhuzamos - síknak tekintjük, annak ellenére, hogy nem azok, hiszen a víz színe is görbült.Nagyobb mérettartományokban ez nyilvánvalóan nem igaz és használhatatlan - egy, a Föld felszínére felrajzolt, ötezer kilométeres átfogójú derékszögű háromszög köszönő viszonyban sem lesz a Pitagorasz-tétellel - de persze igaznak kicsiben sem igaz. Ám kis tartományokban úgy önkényesen úgy döntünk, hogy az eltérés olyan kicsi, hogy nem érdekel. Tényleg attól függ a dolog, hogy mennyire akarunk precízek lenni. Ez önkényes döntés. Nincs tudomány módszer, amely megmoindaná, hogy mennyi eltérés fogadható el és mennyi nem. Józan észre, common sensere alapozott döntést kell hoznunk, annak alapján, hogy mik a céljaink. Hasonlóan, az osztrák iskola tézisei elméleti síkon abszolút módon, biztosan igazak, mert a priori axiómákból logikai dedukcióval kerültek levezetésre. Nem igényelnek empirikus bizonyítást, hasonlóan nincs is értelme bizonyítani őket.
A kérdés ott van, hogy mennyire passzolnak a valós világhoz - hogy a valós piacgazdaságnak mennyi köze van az osztrák iskola minden állami beavatkozást nélkülöző, minden erőszakot és csalást kizáró, "euklidészi" modellvilágához? Nos, ez egy jó kérdés. Egy dologban viszont az osztrák modell mindenképpen reálisabb a mainstream-neoklasszikus (friedmani) empirikus modellnél: nem igénylni a "racionális haszon-maximalizáló" "homo oeconomicus" embertípus feltételezését. Valós emberekből indul ki, akiknek a céljaik sokfélék lehetnek, beleértve akár az irracionális vagy ellentmondásos célokat is. Gyakorlatilag bármilyen emberi cél belefér a modellbe, akkor is, ha nem önző, nem haszon-maximalizáló, lehet altruista, idealista, bármi, kizárva az erőszakot és a csalást, mivel azok az önkéntes csere rendszerén kívül esnek. (Fogalmazhatunk úgy, hogy csak Pareto-optimális célok férnek bele, de ez mindenképpen tágabb kategória, mint a neoklasszikusok racionális céldefiníciói.)
A "homo oeconomicus" ugyanis a friedmani modell leggyengébb pontja. A legdurvább példa talán az volt, amikor Friedman levezette, hogy ha racionális fogyasztók vagyunk, hány fokra kell fűtenünk a lakásunkat. Na és, ha fázós vagyok? Az osztrák módszer éppen azért érdekes, mert következtetéseik a neoklasszikusékhoz hasonlóak (kivéve a monetáris politikát), nagyjából az elfogadott kánonba beillenek, de nem igénylik a "homo oeconomicus" feltételezését.
Ettől függetlenül az osztrák modell "euklidészi" elvontsága tény. El kell döntenünk, hogy mennyi köze van a mindennapok világához, valahogy úgy, mint hogy el kell dönteni, hogy mennyire euklidészi sík az mező, ahov építkezni fogunki. NEM az - de el kell döntenünk, hogy milyen mértékben tekintjük annak. Ez - hasonlóan a mértan alkalmazásához - alapvetően önkényes döntés kérdése. Alkalmazásában tehát a hétköznapi józan eszünkre kell hagyatkoznunk.
Kapcsolódó írások:
Gene Callahan: Közgazdaságtan hús-vér embereknek. Beszélgetés a könyv fordítójával, Váradi Istvánnal
Praxeológia konziknak I. - a praxeológia története
