250 év óta először, immár teljes terjedelmében, magyarul is olvasható Edmund Burke esztétikai traktátusa. Az 1757-ben kiadott első változat teljes címe – híven a régi világ és a felvilágosodás határán keletkezett többi filozófiai értekezés „rövid” elnevezés-gyakorlatához – úgy hangzott, hogy Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően.
A kiváló fordításban megjelent magyar nyelvű kötet az 1759-es, némileg átdolgozott második kiadást tartalmazza. A két változat filológiai és gondolati különbségeinél való – csábító – elidőzés helyett most legyen elég annyi, hogy Burke fiatalkori, 28 esztendősen írott munkájáról van szó, amely sokkal kevésbé ismeretes és recepciója sem olyan széleskörű, mint a halála előtt hét évvel megjelentetett Töprengések a francia forradalomról (1790) című esszéértekezése.
(...)
A kulcsszavak, definíciók és filozófiai meghatározások sűrűjében a tisztás ott nyílik, ahol az üldögélő Burke pontról-pontra összegyűjti a fenséges és a szép mágnespólusai által vonzott szemcséket. A fenségeshez társítja a következőket: nagyság, rettenet, félelem, veszélyérzet, elborzadás, csodálat, hódolat, tisztelet, grandiózusság/monumentalitás, hatalmasság-érzet/teátralitás, s végül, mint a fenségesség hordozórakétája tűnik fel a döbbenet. Ezzel szemben a szépséghez tartozik a kicsiség (Small is [really?] beautiful!), a simaság, a kényesség, a törékenység, a kiegyensúlyozottság és a mérséklet, az elegancia (nagyon fontos!) és a kecsesség. Burke átgondolt szépség-magyarázatában tagadja a humanisták neoplatonikus tételét az emberi test tökéletes arányosságának víziójáról, s nem is akarati vagy hasznossági szempontból mérlegel. Amikor Burke szépség-fogalmát olvastam, elmémben a sok-sok ehhez társított benyomás és jellemző egy kecses, kidolgozott lábú, extrémhosszú tűsarkú papucsban tipegő nőcskévé állt össze. De amíg írta, Burke agyában is ott riszálhatta magát, íme: „A nők nagyon érzékenyek erre; éppen ezért tanulnak meg selypíteni, botladozva járni, gyengeséget, sőt rosszullétet színlelni. Mindebben a természet vezeti őket. A bajba jutott szépség messze a leghatásosabb válfaja a szépségnek.” (131–132.) De mennyire!
A recenzió teljes terjedelmében a Konzervatórium.hu-n olvasható.
