"Hogy egy szabad polgárnak egy bizottság elé kelljen állnia és levetett kalappal engedélyért könyörögni, hogy fegyvert viselhessen - elképesztő!
Fegyverrezze fel a lányát, uram, és ne törődjön a piti bürokratákkal!"
Jim apja megkavarta a kávéját. "Érzek rá kísértést. Tényleg nem értem, egyáltalán miért hozott itt a Társaság ilyen szabályokat."
"Egyszerű utánzás. Annak a méhkaptárnak ott a Földön hasonló gyerekes szabályai vannak, és a kövér hivatalnokok, akik ezeket a dolgokat eldöntik, el sem tudják képzelni, hogy máshol mások lehetnek a feltételek: hogy ez egy határvilági közösség, és ezért az effélétől mentesnek kellene lennie."
"Hmmmm... valószínűleg igaza van, doktor úr. Nem mondhatom, hogy nem értek egyet de annyira lefoglal a munkám, hogy igazán nincs időm politikával foglakozni. Egyszerűbb engedelmeskedni, mint végigküzdeni egy precedensértékű pert."
Jim apja a feleségéhez fordult: "Ha te is belegyezel, kedvesem, akkor tudnál időt szakítani rá, hogy elintézd a fegyverviselési engedélyt Phyllisnek?"
"Azt hiszem ,igen," felelte az bizonytalanul, "ha tényleg úgy véled, hogy elég idős már hozzá."
Az orvos morgott valamit a bajusza alatt, ami úgy hangzott, hogy "viking-sarc" és "bostoni teadélután". Phyllis így felelt:
"Persze, hogy elég idős vagyok, anya! Már jobban lövök, mint Jimmy."
Jim azt mondta: "Olyan hülye vagy, mint egy marsi bogár!"
"Vigyázz a modorodra, Jim," figyelmeztete az apja. "Hölgyekkel nem beszélünk így."
"Miért, ő talán úgy beszélt, mint egy hölgy, apa?"
"Kénytelen vagy feltételezni, hogy az. Téma lezárva."
Hát ez meg mi? Nos, ez Robert Heinlein, a valaha élt sci-fi írók közül az egyik legérdekesebb, tőle is a The Red Planet c. regény.
Heinlen nagyon-nagyon nem volt tipikus sci-fi író. Egyfelől, mint a sci-fi írók általában, ő is tudományorientált, racionalitáspárti, haladásbarát volt. Ugyanakkor az ő esetében ez nagyon másféle eredményeket szült, mint általában, és nagyon mások voltak a módszerei is - éppen ezért érdekes, ezért érdemes elolvasni néhány regényét. Ja, meg amúgy azért is, mert kegyetlenül jó regények.
A Starship Troopers és a rasszizmus
Vegyük például a rasszizmust, mint témát. A legtöbb sci-fi író feltételezi, hogy ilyesmi egy felvilágosult jövőben elképzelhetetlen, ezért ha van öt főhőse, abból legalább egy biztosan színes. Ezt aztán persze az első oldalakon nyilvánvalóvá is teszik, hogy a kedves olvasó azonnal levágja, hogy itt biz' nincsenek előítéletek, és ha neki vannak, szégyellje el magát és húzzon el valami mást olvasni.
Nem így Heinlein. A Starship Troopers főszereplője, John, nagyon tipikusan olyan, amilyennek az amerikaiak szeretik látni magukat: egyszerre hazafi és individualista, egyaránt szeret moralizálni és gyakorlatiasnak lenni. Mivel a külsejét nem írja le, ezért olvasás közben afféle tipikus, világos bőrű és hajú, szögletes állú WASP legényre gondoltam.
Valahol menet közben kiderül, hogy a szülei időnként Juanito-nak becézik, apja pedig Emilio. Hát... oké, ez kicsit szokatlan, de hát akkor legyen amolyan tipikus latinos hős, mint Banderas a Desperadoban, az még belefér ebbe a nagyon amerikai ideálba, gondoltam én.
Aztán a könyv végén tagalóg nyelven motyog valamit... és itt esik le, hogy Johnnie bizony filippínó bevándorlók gyermeke, kis barna emberke, sliccelt szemmel. És itt esik le nekem az is, hogy tényleg rasszista marha vagyok, és szégyellem magam erőst.
Heinlein többet tanított nekem arról, hogyan NE legyek rasszista, a maga elegáns módján, mint az összes erőszakosan, nyomulósan súlykolós antirasszista népnevelési kísérlet.
Zseniális egyszerűséggel semmi mást nem tett, mint hogy hagyta, hogy felépítsek egy prekoncepciót, majd egy pillanat alatt kipukkasztotta azt, mint egy lufit, azáltal, hogy rámutatott, hogy ő erre semmiféle alapot, okot nem adott, ez csak az én "mozim" volt. Szép megoldás, bravó! Kevesen tudják kiváltani belőlem, meg, hogy gúnyosan, lehülyézve röhögjek saját magamon és most pontosan ez történt. Ezt így kell csinálni.
A Starship Troopers és a bűnözés
Ha már Starship Troopers - egyébként is ez a leghíresebb regénye, film is készült belőle elvileg - Heinlein érdekes egy világot mutat be itt. Először is, bűnözés alig-alig létezik. Ennek nem valamiféle szociális izé vagy nagy, össznépi felvilágosodottság az oka, hanem két nagyon egyszerű, tapasztalati alapú elmélet.
Egy, ritkán lesz egy rendes emberből egyik pillanatról a másikra rablógyilkos, hanem ehelyett szokott lenni egy fokozatosság. Aki 21 évesen az, az többnyire úgy jutott el oda, hogy 13 évesen bandában terrorizálták a többi gyereket a parkban, 15 évesen esetleg már el is vették a zsebpénzüket v. valamit, 17 évesen már szervezetten jártak lopni, és így tovább.
A másik egyszerű elmélet pedig az, hogy a természet a testi fájdalmat találta ki arra a célra, hogy visszatartson attól, ami nem tesz jót nekünk, és ez elég jól működik, ezért le lehet másolni.
A kettő eredménye: ha már a 15 éves még amatőr, alkalomszerű kisrabló esetében idejében alkalmazunk némi hangulatos köztéri korbácsolást, lehetőleg az apjával együtt, akkor ezzel a bűnözési hajlam még azelőtt remekül gyógyítható, hogy igazán akuttá válna. (Ez nem sharia! Kézlevágásról, agyonkövezésről és hasonló borzalmakról szó sincs.) Halábüntetés természetesen van, de a fentiek miatt nagyon ritkán van rá szükség: ha a kisebb bűncselekmények esetében idejében és hatékonyan alkalmazzák a testi fájdalmat, ritkán jut el a páciens oda, hogy nagyobbat kövessen el.
Durván hangzik, elismerem, de a Starship Troopers világa nem valamiféle embertelen rendőrállam, éppen ellenkezőleg, egy kifejezetten humánus, szabad állam, ahol egyszerűen csak belátták azt, hogy ez kevésbé embertelen, mint az a XX. századi verzió, amikor testi fenyítés nincs, másfelől viszont egy nő nem mehet le egy parkba kocogni este, mert szinte biztosan kirabolják és megerőszakolják. Márpedig könnyen lehet, hogy előbb-utóbb be kell látnunk: kénytelenek vagyunk e két embertelenség között választani, a kérdés csak az, hogy melyiket tartjuk kisebbnek.
A Starship Troopers és a demokrácia
A demokráciában a legfőbb hatalom a választópolgár kezében van. Egyedül nem, de kollektíven a választópolgár korlátlan úr, kellő többséggel akár még az alkotmányos korlátokat, fékeket és ellensúlyokat is eltörölheti. Emiatt egy kicsit abszurd, hogy ezzel a szuverenitással jóformán mindenki élhet, annak semmiféle ára nincs, semmi áldozatot nem kell hozni érte.
Alapvetően annak lenne csak szabad élnie vele, aki bizonyítani tudja, hogy a közjó érdekében használja, és nem a sajátjáéban. A Starship Troopers világában a választójog előfeltétele öt év önkéntes katonai szolgálat. Nem kötelező, nincs sorozás - de akkor nincs választójog sem. (Ami a hölgyeket illeti, Heinlein szerint pl. jobb pilóták, mint a férfiak, szóval ezzel itt nincs probléma, nincsenek hátrányban.) Az élhet tehát a legfőbb hatalommal, aki bizonyította, hogy annyira nem egoista, hogy közjóért akár az életet is hajlandó, adott esetben, feláldozni. Jogok , kötelességek és felelősség így egyensúlyozzák ki egymást, afféle arisztokatikus, nemesi rendszerben, csak éppen a nemességbe tartozás nem születés, hanem szabad választás kérdése. (Hogy mi tartja vissza őket attól, hogy a hatalmukkal visszaéljenek? Ugyanazok a dolgok, amelyek ma visszatartják a többséget attól, hogy megszavazzák azt, hogy a száz leggazdagabb magyart lőjék le és a vagyonukat fordítsák a kórházakra és iskolákra. Ennyi.)
Heinlein más regényeiben más irányokba ment el, hiba lenne egyfajta "racionális konzervatív" kategóriába zárni. Pl. a szexualitás területén eléggé liberális-libertinus volt, nagyrészt ezt a témakört járja körbe az I Will Fear No Evil. (Azzal a különbséggel, hogy nála a szexuális promiszkuitás nem a burzsoázia képébe mutatott kinyújtott középső ujj, nem "forradalmi tett", mint a '68-asoknál, hanem viszonylag ártatlan játék.) Időnként elballagott egy libertárius-jobbanarchista irányba is, mint pl. a The Moon Is A Harsh Mistress-ben, vagy a Glory Road-ban a monarchia intézményét keverte az "az a legjobb kormány, amelyik a legkevesebbet kormányoz" gondolatával.
Sokat lehetne még írni róla, ennél sokkal hosszabb, kimerítőbb cikket is megérdemelne, nagyon sokféle gondolatot fogalmazott meg nagyon sokféle sci-fi-regényben, amelyek egyetlen közös vonása, hogy mind érdekes. Nem csak Heinlein társadalmi-politikai nézetei miatt, hanem azért is, mert kegyetlenül jó író volt, mérföldekkel magasodott az Asimov-szintű iparosok fölé. Könyvei majdnem szó szerint letehetetlenek.
Úgyhogy, be is fejezem, mert Heinleint olvasni érdemes, nem beszélni róla. Tegyük azt.
