Amióta Thuküdidész megírta a peloponnészoszi háború történetét, a nemzetközi kapcsolatok megközelítésében tevékeny iskolák természetében nem történt változás. Azt is nagyjából azóta tudjuk, hogy az államok hol háborúban állnak egymással, hol kibékülnek, de minden valószínűség szerint sohasem fognak örökké békében élni, viszont kívánatos volna, hogyha ez így van, akkor legalább ne is háborúzzanak mindig.
A nemzetközi kapcsolatok történetének tudományos megírása Hans J. Morgenthau nevéhez fűződik, aki a Chicagói Egyetemen kiadott 1948-as tankönyvében (Politics among Nations) lefektette az ún. realizmus iskolájának máig érvényes összes mondanivalóját. Egy évtizeddel előzte őt meg E. H. Carr brit baloldali elemző, aki 1939-ben írt egy kitűnő könyvet (Twenty Years’s Crisis) a versailles-i rendszer már hallhatóan repedező világáról. Míg Carr a földi javak szűkösségére hivatkozva mondta, hogy az államok mindig küzdeni fognak egymással, addig Morgenthau a politika alapvető konfliktusos jellegére és az ember alapvető romlottságára mutatott rá akkor, amikor a politika mint küzdelem folyamatát írta meg az államok között.
Morgenthau előbbi két legfontosabb megállapítása persze régre megy vissza. Már Hobbes írja, hogy az emberek természetéből kitörölhetetlen a hatalomra vonatkozó akarat (Wille zur Macht? – bizony!), s megállapította, hogy mivel az ember alapvetően nem jó, ezért az, amit létrehoz, az sem lehet tartós és tökéletesen jó. Ebből azt a kellemetlen megállapítást vonta le, hogy az államok a természet törvénye szerint mindig küzdeni fognak egymással. Míg Hobbes a társadalomban egy központi szuverén felállítását (Leviathan) javasolta azért, hogy az emberek legalább a közösségi szinten ne öljék egymást, addig ilyenhez hasonlót a nemzetközi kapcsolatokban – az államok között – nem tudott elképzelni. Vagyis Hobbes elválasztotta egymástól az emberek és az államok közötti viszony természetét és előbbiek között egy abszolút hatalom felállítását akarta, utóbbiak között viszont semmit. E túlbecsülhetetlenül fontos distinkció meglétére már Reinhold Niebuhr figyelmeztet, aki Morgenthaut is nagyban inspirálta. Niebuhr, aki az amerikai protestáns ortodoxia újjáélesztője, a Christian Realism kiötlője volt, azzal érvelt a nemzetközi kapcsolatok realista megközelítése mellett, hogy lehetetlen elképzelni olyan „nemzetközi közösséget”, amelynek minden tagja egy „nemzetközi társadalmi szerződésben” megállapodik, majd azt be is tartja, vagy legalábbis létezik egy „nemzetközi leviatán”, amely be képes tartatni.
A keresztény emberkép alapján álló Niebuhrnál is tovább ment Carl Schmitt, aki a híres „barát–ellenség megkülönböztetést” tekintette a politika ősi alaptermészetének 1932-es A politikai című munkájában. Schmitt realizmusa elment a falig, amikor a politikát konfliktusos és nem diszkusszív folyamatnak tartotta. Ennek radikalizmusa az államok közötti háborúban élesedik ki – írta.
Ezzel, vagyis a realista iskolával áll szemben a nemzetközi békét igénylő csoport, az idealistáké, akiknek fő hivatkozási pontja Kant. A német felvilágosodás metafizikai idealizmusát kidolgozó Kant az „örök békét” (evige Friede) ugyanolyan kategorikus imperatívusznak tekintette az államok között, mint az emberek között a „ne tégy olyat másnak, amit nem szeretnél, ha veled tennék”-parancsát. Kant le is fektette annak az elvét, hogy az államok között is kell hogy legyen egy közös megállapodás, amelyet csak be kell tartani, és akkor nem lesznek többé háborúk. Kant álma kétszer valóra is vált, először az I. világháború után, Woodrow Wilson Népszövetsége képében, majd pedig 1945-ben a máig fennálló ENSZ-szel. A kantiánus nemzetközi elképzelés ugyan valóban eredményezett egy-egy világkormányt, de a háborúk mégsem szűntek meg.
Az idealista és a realista iskola – ahogyan közkeletű nevükön az International Studies nevezi őket – szembenállása végső soron a Sein és a Sollen, az itt és most van és a kell hogy majd legyen szembenállását fedi le, méghozzá hiány nélkül. Ezzel együtt ki kell mondani, hogy ezek maradéktalanul lefedik a liberális és a konzervatív gondolatiskolákat is. Miért? Pontosan azért, mert ahogyan az emberi természet megközelítése szempontjából ezek ellentétes eredményre jutnak, úgy az államok közötti kapcsolatrendszert áttekintve sem ugyanaz az álláspontjuk. A balos E. H. Carr írta, hogy míg a konzervatív realista, mivel amint az embert, úgy a nemzetközi rendszert is realizmussal közelíti meg, mivel nem akarja megváltozatni természetét, csak megérteni; addig a liberális – vagy amint ő hívja: az utópista – a természetet akarja átszabni, hogy valami jobb süljön ki belőle. Előbbi tehát a valóság iránt érzékeny realista, utóbbi a vágyaira hallgató idealista.
Amíg Churchill és Reagan tudta, hogy mivel áll szemben és harcolt velük, addig Wilson pontokat szerkesztett azért, hogy azokat mindenki elfogadja; amíg a hadvezér ereje súlyát latolgatva védekezik vagy támad, addig a világkormány vitatkozva megegyezésre törekszik; amíg Hobbes belátja, hogy az ember nem változtatható meg, addig Kant és Fukuyama hiszi, hogy igen és akarja is ezt. A világkormány azonban nem működik, és a nemzetközi színtéren sem csak transznacionális vállalatok, nem-kormányzati szervek (NGO-k) és a Greenpeace van, hanem fegyveres erővel és akarattal rendelkező államok. Ezek a nemzetközi rendszer szerkezetének aktív alakítói, amelyhez erőt használnak, amelynek csak egyik eleme a katonai erő, a többi a geopolitikai és demográfiai helyzet, az erőforrások bősége, a diplomáciai ügyesség stb.
Amint Morgenthau írta – talán Nietzschét és Schmittet is megszégyenítve? – „a nemzetközi politika, mint minden, ami politika, a küzdelem terepe.” Mindez persze nem jelenti azt, hogy a háború jó dolog volna, sőt, mindent meg kell tenni, hogy ne legyen háború. (De ne higgyük azt, hogy sohasem lesz!) Morgenthau szerint erre legalkalmasabb a nemzetközi téren erővel – s nem csak katonaival! – rendelkező nagyhatalmak akaratainak természetes kiegyenlítődése (balance of power). Kissinger utalt rá disszertációjában, hogy éppen a metternichi Szent Szövetség hozta el harminc évre a békét, amikor a napóleoni világuralmi tervek helyett az őt legyőző nagyhatalmak kiegyensúlyozott helyzete jött létre – s ezt mindenkinek érdeke volt be is tartani. Nagyjából ez volt a helyzet a hidegháborúban is – mondta ezt már Kenneth Waltz és persze a Nixon–Kissinger páros is –, mivel a Szovjetunió és az USA blokkjai egyenlő erővel bírtak. Nos, igen-igen, de azért a szovjet fenyegetés visszaszorítására mégiscsak szükség volt, főleg, hogy a keleti blokk rendre visszaélt az ENSZ demokratizmusával. (Meg is voltak sértődve, amikor ezt megmondta nekik Reagan ENSZ-nagykövete, Jeane Kirkpatrick a BT-ben.)
A helyzet a hidegháború végén viszont, köszönhetően Ronald Reagen-nek, alapvetően más lett. A csupán jobb híján posztbipolárisnak nevezett rendszer alaptermészete nagyon kevéssé határozható meg szilárdan, minthogy az maga is képlékeny, számtalan konfliktussal terhes és folyton át és átépül. A posztbipoláris rendszer lassan két évtizede alatt a hozzá való viszony szempontjából három magatartás képzelhető el: fel lehet újítani a realista és az idealista iskolákat, és létrejött egy újabb nézőpont is, a Charles Krauthammer által „demokratikus realizmusnak” nevezett unipoláris gondolat. Nézzük meg őket sorban!
A bipoláris rendszer összeomlása után a realisták (főleg: Jeane Kirkpatrick, Robert W. Tucker, John J. Mearsheimer, S. P. Huntington, Putyin) úgy vélik, hogy újra létrejött egy normális helyzet, amelyben ismét több állami szereplő uralja a nemzetközi térséget, tehát nincs más hátra, mint az erők kiegyenlítődését megteremteni, amelyben persze azé lesz a legegyenlőbb rész, aki a legtöbbet teszi érte. Vagyis úgy vélik: a láthatóan haldokló ENSZ, a láthatatlanná váló NATO, a teljesen láthatatlan WEU és társaik nem képesek semmilyen nemzetközi rendet megalkotni, amely ugyanis csak most alakul ki, ha közben recseg-ropog is a nemzetközi struktúra. E gondolkodás nagy reménységei az olyan, a világot többpólusúvá változtató, felemelkedő hatalmak, mint Kína, India, Oroszország, az iszlám civilizáció, és persze számolnak az USA reális nagyhatalmi állásával is. (Az EU e kérdésben pehelysúlyú öklözőt játszik tehervonatok ellen: hatalma csak ún. soft power, de hát jól tudjuk, hogy a hatalom vagy kemény vagy semmilyen – ennyiben nagyon hasonlít valami nem is egészen másra.) A realisták eközben nem mérlegelik Kína és Oroszország nemlétező emberjogi chartáit, nem tekintik át az indiai éhezők vagy az amerikai füstkibocsátás mértékét, nem sajnálkoznak az állam- és kormányfők éles médianyilatkozatain, ehelyett csupán az egyes államok egymással szembeni akaratérvényesítéséből látják megteremtődni az erők kívánatos egyensúlyát. (Persze, azért életerős férfiként kinevetik az ENSZ időskori impotenciáját és az NGO-k pelyhedzését.)
Az idealisták 1989–91 után ismét álmodozásba kezdtek, aminek vége az lett, hogy Fukuyama és Nye révén elképzelték a világ rohamos demokratizálódását, nem mondva le Kant és Hegel tételéről, hogy a szabadság, vagy éppen a liberális demokrácia olyan valami, aminek feltétlenül el kell terjednie planetáris méretekben, mert hiszen a történeti haladás ezt mutatja. Számukra azonban a ’60-as évek óta nem csak a világkormány aktuális építménye létezik, hanem számtalan társadalmi és civil egyesület, NGO, világkommunikációs csatorna és az ún. „nemzetközi közvélemény”. E gondolkodás eklatáns példája volt a Clinton-rezsim Albright-doktrínája, amely az ENSZ felhatalmazása alatt a legerősebb állam, az USA katonai erejét használta arra, hogy a világ – Wilson híres mondását idézve – „biztonságos legyen a demokrácia számára”. A liberális idealizmus mai hívői szerint tehát a világ demokratizálása fontos dolog, hiszen „demokratikus államok nem háborúznak egymással” (nemzetiszocialisták sem, na és?) és hiszik, hogy az állami erő ideje lejárt, amely különben is csúnya reakcionárius dolog, amit vissza kell szorítani. Az idealisták szeretik magukat multipoláris szemléletűnek beállítani, de ez tévedés, mivel ők nem a sokpólusú, több állam által erő alapján meghatározott rendszer támogatói, hanem az állami erők megsemmisítésének érdekeltjei.
A harmadik, 2001 és 2008 között látványosan szóhoz és fegyverhez jutó csoport a média által neokonzervatívnak neveztetik, de valójában arról van szó, hogy ők az amerikai neokon mozgalom második generációjának tagjai, akikkel az alapítók többsége (pl. Irving Kristol, Nathan Glazer, Huntington) sem ért egyet. Charles Krauthammer, Joshua Muravhcik, Robert Kagan, William Kristol és a Bush-rezsim szerint a világot unipolarizálni kell, azaz egypólusúvá kell tenni, amely folyamatot a vitathatatlanul legerősebb aktor, az USA fogja végrehajtani. De ennek a folyamatnak a végén béke lesz – mondják –, hiszen a béke megőrzésére képtelen ENSZ helyett a béke megszegését szankcionálni is képes USA fog őrködni az új világrend fölött. (A New World Order szót először idősebb Bush használta az ENSZ BT előtt, az első Öböl-háború végén.) Ez pedig – írja Krauthammer, Kagan és Kristol – demokratikus világrend lesz, amelyek a neve Pax Americana (a szó Muravchik kedvenc szóösszetétele), hiszen az unipoláris rendszer békéjét majd az USA fogja szavatolni. E csoportot nevezte Kagan olyan idealistáknak, akik az erőben hisznek, Krauthammer pedig olyan realistáknak, akik a világ demokratizálásában érdekeltek. Vagyis az idealista iskola örök békéjének tételét fenntartják, csak éppen realista erőkkel akarják megteremteni. De jó, ha tudjuk, hogy – Ben Wattenberg szerint – „az unipoláris világ jó, de csak akkor, ha mi vagyunk az uni”. Ne csússzunk el ezen a ponton az „amerikai imperializmus” vagy éppen a „zsidó világösszeesküvés által mozgatott USA” ostobaságai felé, csak jegyezzük meg: a világ egypólusúvá tételén fáradozó akarat nem realista gondolatot valósít meg, viszont az idealizmus világkormány-követelményét is keményen megtagadja. Ezért valószínű, hogy az a helyzet, amit egy amerikai konzervatív–realista szerzőpáros írt, azaz, hogy a „demokratikus realizmus” nem más, mint „olyan egyedülállóan különleges állatfaj, amely a világdemokrácia vágya és az erő bizarr nászából származik”.
A fő kérdés ezek után, hogy ki uralja a világot a XXI. században? Hallgassuk meg a párbeszédet, és döntsünk mi is!
- Liberális idealista:Az lenne a legjobb, ha a világot a nemzetek – akarom mondani – a nemzetközi közvélemény által formált virtuális közösség közös elhatározásából egy világkormány uralná, amelyet segítenének a vállalatok, a civil szervezetek, az NGO-k, a zöldek és mindenki, aki jószándékkal van a demokrácia iránt. S akkor végre megszűnnének a háborúk és örök béke lenne.
- Konzervatív realista: Már bocs, de háborúk mindig lesznek. Amit mondasz, az nem több vágyakozásnál.
- Liberális idealista: Tudom-tudom, de épp az a cél, hogy ez többé ne így legyen. Mivel háborút csak államok indítanak, ezért fontos, hogy megszüntessük minden erejüket és másoknak adjuk azt.
- Demokratikus realista: Már csak egy nagy háború van, a War on Terror, amit Norman Podhoretz a „IV. világháborúnak” is nevez, de majd ha Amerika győz, akkor vége lesz minden háborúnak. A legjobb a világnak és Amerikának is, ha a világot Amerika uralja. (Ez, Kagan kifejezését használva, a „jóindulatú hegemónia” tétele.) Egyedül Amerika elég erős ugyanis ahhoz, hogy a planetáris békét fenntartsa. Ehhez persze az is kell, hogy minél több ország legyen demokratikus. Ezért harcolunk Afganisztánban és Irakban.
- Konzervatív realista: Lehetőleg senki se legyen a világ ura. Minden planetáris uralom ugyanis zsarnoksághoz vezet, nevezze akár magát demokratikusnak. A világ összetett és sokszínű, nem uralhatja egy állam vagy az összes állam egyfajta közös absztrakciója. A nemzetközi kapcsolatokban pedig nincsen szerepe ideológiáknak (ahogyan egyébként az életben és a politikában sem, ezért vagyok konzervatív), csak hatalommal bíró államoknak, amelyek egymással kapcsolatba kerülnek. Országokat különben sem lehet „demokratizálni”, Afganisztánban 2001, Irakban 2003 óta nem is nagyon sikerült. Minden nagyhatalomnak a saját érdekével kell foglalkoznia.
- Liberális idealista és demokratikus realista (egymás szavába vágva): de akkor szerinted soha sem lesz örök béke?
- Konzervatív realista: Bizony nem. Üdv a valóságban.
