Történt, ami történt, az ír urak és hölgyek bizony leszavazták az EU alkotmányos-kontinensegyesítős-egymásraborulós PR-sallangjaitól nagyrészt lecsupaszított Lisszaboni Szerződést. Hallhattuk az euroszkeptikus hangokat, amelyek boldogan üdvözölték az ír „nem”-et. Megkockáztatom, a szimbolikus jelentőségű szavazás sokkal többet tett „Európa” egységéért, mint ezer széleskörű társadalmi vitára bocsátott bizottsági Fehér Könyv. Az új Európa egysége az Unióra mondott ar bith-en kezd épülni.
Szerintem ez baj. Tény az, hogy Uniónak rengeteg hibája van (Caracalla például kiemeli a demokratikus deficitet, Tallián Miki pedig az első-, és másodrangú uniós állampolgárok kérdését). Az Unió – hozzáteszem, talán a ma legjobban működő nemzetközi szervezetként, államszövetségként – reformra szorul. Akik viszont nemmel szavaztak, éppen ezekre a megújítási törekvésekre intettek megálljt.
A Maastrichti Szerződés ’92-es, az Amsterdami ’97-es, a Nizzai 2001-es. 15 tagú Unióról szólnak. Közben a csapat majd kétszeresére bővült, átstrukturálódott, átalakult, a vízfej sokszorosára duzzadt. A most elutasított szerződés 27-ről 18-ra csökkentette volna a biztosok számát (még talán László Kovács von adóügy is parkolópályára), a tanácsi döntéshez 15 tagállam és a teljes eu-s lakosság 65%-t képviselő tagok szavazata kellene 2007-től). Emellett 750 főben maximálta volna a Parlament létszámát (a magyar Parlament ugye 386 fős). Pont azt a nagy, bürokratikus és röhejes állam képét kezdte volna átformálni hatékony és áttekinthető állammá, amely nem csak Tallián Miklósnak, nekem sem szimpatikus.
Ugyan a hangos G8-ellentüntetés, McDonald’s ablakbetörés, vagy egyszerű Kossuth téri fogócska helyett a szavazófülkék csendes magányában utasította el az ír szavazópolgár a nemzetköziséget, mégis az indokok (leszámítva saját kormányukkal szembeni elégedettlenséget) nagyon hasonlóak voltak a második esetben is. Úgy érezhették a mélyen tisztelt szavazók, hogy itten megint rájuk erőltetnek valamit, a legszemetebb, legköcsögebb politikai píárt kapják a pofájukba, amikor ők inkább problémáik megoldását várják. Vagyis hülyének vannak nézve. Bécsben bezárnak a cukrászdák.
Ez igaz volt az Európai Alkotmány esetében, ahol betépett hippinek gondolták a népet, aki összeborul, megszavaz, boldog. A Lisszaboni Szerződés azonban erősítette volna a nemzeti befolyást a döntéshozatalban (a fent említett tanácsi szavazás mellett erősítette volna a Parlament befolyását a döntéshozatalban, egyszerűsödött volna a nemzeti kifogásemelés lehetősége és már egy millió, legalább két országból származó Uniós állampolgár aláírása elég egy népi kezdeményezéshez).
„Kit kell felhívnom, ha Európával akarok beszélni?” – kérdezte annak idején ironikusan Kissinger. Valljuk be igaza is volt, hiszen ma a második pillérrel (Kül-, és Biztonságpolitikai Együttműködés) párhuzamosan ezerféle (de legalább még kettő) hatáskörbe tartozott az amúgy is gyenge, államközi külpolitikai együttműködés. A Lisszaboni Szerződés ezt a kérdést is egységesítette volna.
„Kedves O’Brian úr, szeretne Ön kevesebbet fizetni egy szervezetileg jobban működő EU-ért?” – hangzott a kérdés Írországban. Az összességében pozitív, de változást magában hordozó döntéstől írek megrettentek, mint egyszeri magyar nyugdíjas a svájci indexálás eltörlésétől, és már rohantak is behúzni a nemet – behúzni a megújuló Unión a kéziféket. Én egy kicsit azért sajnálom.
