G. Fodor Gábor - Kormányzás / tudás

mr. pharmacist1 I 2008.06.04. 14:00

A politikai gondolkodás iránt érdeklődőknek valószínűleg ismerősen cseng G. Fodor Gábor neve. Az Olvasó találkozhatott már a polgári radikálisokat tárgyaló könyvével, Eric Voegelin-monográfiájával, Schlett Istvánnal írt közös tanulmánykötetével, vagy akár a Kommentár hasábjain megjelent írásaival is. Írásom témája tavasszal megjelent legújabb könyve, a Kormányzás/tudás.


Mivel egy politikai gondolkodásról szóló kötetről van szó, ezért fontosnak látom néhány szót szólni a mai magyar politikatudomány helyzetéről. Amellett, hogy egyre erősebben vannak a "média-hatásvizsgálat, a napirendkutatás, a kampánylogika" eszközeivel operáló írások, amelyek a mindennapi gondolkodás politikatudós-képét leginkább befolyásolják, a "szakma" részéről egyre több olyan munka lát napvilágot, amelyek ugyan kevesebbet foglalkoznak a parlamentben napirend előtt felszólalók nyakkendőszínének jelentőségével, a politika természetével azonban már annál többet.

Tehát egyfelől jelen van egy matematizáló-pozitivista, másfelől egy, a politikát, mint politikát megérteni és magyarázni kívánó nézet. Utóbbi kiindulási alapja a tézis, melyet Voegelin is vallott: a dolgok azonosak önmagukkal. Nem nehéz belátni, hogy ennek következménye egyfajta klasszicizáló politikatudomány, amely a politika állandó természetét feltételezi. Talán a legfontosabb hazai példa erre az utóbbi időből Körösényi András Vezér és demokrácia című munkája, mellyel kötetében G. Fodor is foglalkozik.

Indíttatás


Ahogy a címből is kitűnik, G. Fodor könyveit és tanulmányait a kormányzás problematikájára fűzi fel. Ugyanis korántsem egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy „mi a kormányzás?

„a kormányzás természetéről vallott felfogások mintha az eddig axiomatikus kiindulópontként tekintett premisszát kérdőjeleznék meg, miszerint a kormányzás politikai tevékenység.”


Remélem megbocsátja, az Olvasó, ismét idéznem kell:

„Mindenekelőtt azonban liberalizmusellenes műről van szó. Olyan vitairatról, amely az eszméivel szembekerülő, totalitárius, pökhendi és gőgös liberalizmus ellen, de éppen a mérsékelt kormányzás védelmében íródott.”



Éppen ezért liberalizmus előtti tudások figyelembe vételével is keresi a választ arra, miben is áll a kormányzáshoz és a kormányzásról való tudás. Könyve enciklopédikus jellegű - ahogyan Ulysses Aldrovandi, az általa megidézett reneszánsz tudós szervezi könyvét a cetekről, úgy építi fel G. Fodor is a saját kommentárjait a kormányzás kérdésében. Ez a szervezőelv pedig a hasonlóság episzteméje, vagyis a tudást a hasonlóság szervezi:


„Valamit ismerni egyet jelent annak a tudásával, hogy mihez hasonlít.”


Ahogyan Aldrovandi a cetekről szóló könyvében sorra veszi ezek összes jellemzőjét, „mindazt, ami a cetekről tudható”, úgy G. Fodor is ezen logika szerint tárja fel „kormányzás/tudás architektúráját” (miként Campanella Napvárosában is megfelelés található az architektúra és a kormányzás között).

A politikai vezetés három paradigmája


A kötet általam legfontosabbnak, illetve a honi valóság szempontjából legrelevánsabbnak tartott problematikáját szeretném kiemelni recenziómban, amely át- meg átszövi G. Fodor könyvét: ezt a demokratikus vezetés paradigmáiról szóló fejezetben és korábbi szakaszokban találjuk meg. Ezek a kreativitás, a gouvernementalité és az esztétikai kormányzás paradigmái.

A kreativitás paradigmáját G. Fodor Tilo Schabert alapján ismerteti. Schabert paradigmájában a politikum kulcsa a „follow the leader” maximában összegezhető. A fejedelem a kreativitásként értett kormányzás révén visz rendet a káosz világába. A paradigma előfeltételezi az időbeli szinkronicitást, vagyis, „van értelme a kormányzás időtlen problémáiról beszélni”. A tér sem homogén, az intézmények mellett kialakul a fejedelmet körülvevő „második kormányzat”, az udvar. Ez esetben „kormányozni ugyanis azt jelenti: kormányozni a klasszikus struktúrán belül.

Az ehhez szolgáló tudást az aemulatio, vagyis a mintakövetés episzteméje biztosítja, mely arra irányul, hogy a fejedelem megteremtse a kormányzás feltételeit (vagyis ne csupán kijelölje annak feladatait). A modern leaderek a „kaotikus kormányzat” eszközével élnek, ennek kulcsa a „kiterjesztés és a láthatatlanság”. A kiterjesztés a korlátlan politikaivá tétel folyamatára vonatkozik, „vagyis a hatalmat mindenre ki kell terjeszteni, amire csak lehet.” A láthatatlanság elve azt követeli, hogy a fejedelemnek a működőképes hatalomgyakorláshoz el kell rejtenie hatalmát a kormányzaton belül, szüntelen konfúziónak kitéve azt. Azonban a kormányzás nem csupán konfúzió: a fejedelem „mozgatja a személyeket és az intézményeket”, létrehozva ezzel barátaiból saját udvarát.

Éppen ezért Schabert paradigmájában sokkal inkább a személyek, mintsem az intézmények élveznek primátust: „a fejedelem a barátság művészetének mestere”, „barátok nélkül az államférfi senki és semmi.” Az intézményes struktúrán belül autokratikus hatalomgyakorlás (de nem autokrácia!) jön létre, amit „oligarchikus struktúra, konspiratív politika és korrupció” jellemez. Azonban a fejedelem nem a semmivel szemben találja magát, hanem az emberi igények végtelenségével, illetve a demokratikus politika korlátaival - vagyis a fejedelem sem tehet meg mindent. Így az igények kielégítése (vagy éppen ki nem elégítése) is a fejedelem kontingenciát megzabolázó kreativitásától függ.

A Michel Foucault által alkotott terminus, a gouvernementalité:

„A mások feletti uralom technológiái és az önmaguk feletti uralom közötti kapcsolatra vonatkozik.” Vagyis az egyén „alanya és tárgya a kormányzásnak”, a „politika terjedelme azonossá válik a hatalom kiterjedésével.”


A kormányzat nem állami monopólium tehát, maga is

„egy olyan >>kombináció<<, amely maga is individualizációs technikák és totalizációs eljárások sokaságából áll."


A kormányzás Foucault és követőinek nézete szerint komplex tevékenység egy államban többféle kormányzati technika megfér egymás mellett.

„[…] Művészete tulajdonképpen abban áll, hogy miképpen lehet az ökonómiát […] az állam irányításának folyamatába beépíteni.”


Kormányozni pedig nem az embereket, hanem a dolgokat kell, amikkel az emberek kapcsolatban állnak, mégpedig úgy, hogy „minden egyes dolgot a neki megfelelő céljához”, nem pedig a közjóhoz elvezetni (plurális célok). A törvényekkel való kormányzást felváltja a taktikák alkalmazása. A tudásforma, mellyel az ily módon kormányzativá tett állam él, a kormányzás-tudás, amely a dolgokat nem önértékként kezeli, csupán abból a szempontból, mi a viszonyuk a kormányzáshoz képest. „A kormányzás-tudás határozza meg és határolja körül a politikum terrénumát”, a publikus és privát szféra sem adott, ezek is a kormányzás révén különülnek el. Új nyelvezet alakul ki, „amely a kormányzás-tudás szempontjainak megfelelően artikulálja a társadalmi valóságot”. Azaz a nyelv forrása nem a valóság, hanem a „valóság elgondolásának valamely módját” reprezentálja.

A paradigma a hangsúlyt a kormányzás feladatainak kijelölésére helyezi, így a kormányzás az igényeket is átalakítja. Gyakorlatát a gondoskodás és az öngondoskodás kettőse jellemzi. A gondoskodás azonban, melyet a liberalizmus eszméje propagál, magán viseli a liberalizmus problémáit is. A liberalizmus szervezi meg a szabadság feltételeit: ez a szabadság azonban „törékeny és állandó veszélyeknek van kitéve”, ezek elhárítása pedig újabb intervencióval jár együtt.

„[…] A liberalizmus állandóan két problémával találja szembe magát: vajon eléggé kormányozza-e a dolgokat, vagy nem kormányozza-e túlságosan is azokat.”


Másfelől, az állam ökonomizálása miatt az ökonómia specifikus mércéje totálissá válik, „az ökonomikus kormányzat így lesz a jó kormányzás kritériumává”. Az öngondoskodás imperatívusza értelmében az államot is eltölti a versenyszellem, a bürokrata menedzserré válik.

„[…] A jó életről a túlélésre helyeződik a hangsúly”, mindig készen kell állnunk megszabadulni „adottságainktól és kötelezettségeinktől”. Azonban a piac abszolutizálásával „a specifikus célok pluralitásából egydimenziós nézőpont lesz”.


Az esztétikai paradigma értelmében a kormányzat egyszerre „a politikai képviselet aktora” és a „reprezentáció” alanya is. A paradigma előfeltevéseit kidolgozó Frank Ankersmit elsősorban Edmund Burke elképzeléseire támaszkodva azt állítja, hogy politika inkább esztétikai, mintsem etikai jellegű. Burke a fenséges és a gyönyörű fogalmával írja le esztétikai-politikai teóriáját, amely azon az elképzelésen alapul, hogy esztétikai és politikai ízlés közt összefüggés található. A természetes és mesterséges, vagyis a velünk született és a szerzett/tanult ízlés választó vonzódás révén kapcsolódik a fenséges, illetve a gyönyörű politikai fogalmához. A fenséges, melyet természetes ízlésünk révén ragadhatunk meg, mindig az újítás és a megütközés jegyét hordozza, „kiváltó oka a terror és a félelem”. Ambiciózus, a korlátok letörésére törekszik. Ezzel szemben a gyönyörűt mesterséges ízlésünk révén tapasztalhatjuk meg, a megszokást, a mintakövetést jelenti, „forrása a konvenció és az ismétlődés”. Burke azonban nem ez utóbbit fetisizálja, eszménye a „szépség politikája”. A „fenségességgel párosult gyönyörűség, a gyönyörűséggel párosult fenségesség, maga a harmónia, a mérséklet politikája”.

Térjünk vissza az esztétikai paradigmához. Mivel a reprezentáció sosem lehet teljes, ezért a valóság helyettesítéséről beszélhetünk. Azonban épp a valóság és a reprezentáció közötti „esztétikai gap” a kulcs a kreativitáshoz. Eszerint kétféle reprezentációról beszélhetünk: egyfelől mimetikus, másfelől esztétikai reprezentációról. Előbbire jellemző, hogy igyekszik „betemetni” a gap-et, vagyis azonosságot tételez „a gondolkodás és az általa megjelenített valóság, a gondolatok rendje és a cselekvések világa közt”. Az esztétikai reprezentáció ellenben a reprezentáció „parciális, részleges” perspektíváját hangsúlyozza. Ezért viszont nem beszélhetünk valóságról, csupán annak illúziójáról. Így a kormányzás is szükségessé teszi az „illúziók fenntartását”. Ennek következménye, hogy a politika sem kvantifikálható tudomány, hanem művészet, amely igényli a spin doctorok tudományát, a heresztetikát (a „megtévesztés művészetét”).

Az esztétikai paradigma a kormányzásra, „mint képviseletre és mint megjelenítésre összpontosít”. A reprezentáció lehetővé teszi, hogy a hatalmat ne sajátíthassa ki se a reprezentált, se a reprezentáló, illetve létrehoz egy „köztes mozgásteret”, ahol a kormányzat kreativitását érvényesítheti. Azonban, a kormányzat a „reprezentáció alanya” is, éppen ezért ügyelnie kell arra, „hogy ne számolja fel a megszokott kellemes illúzióját: illúziók nélkül ugyanis nem lehet kormányozni”.

A mimetikus reprezentáció és a kormányzás-tudás válsága


Ha a reprezentáció az azonosságon alapul, akkor mimetikus reprezentációról beszélünk. G. Fodor ennek két alesetét különbözteti meg: a reprezentáció lehet tökéletes, ezzel önmaga válik feleslegessé, a második esetben viszont a hatalom illegitim, mert vagy a reprezentált vagy a reprezentáló kisajátítja a hatalmat. Éppen ezért a mimetikus gyakorlat az
 

„önkény/zsarnokság […] és az impotencia […] paradox kombinációját hozza létre”. „Mediatizált demokráciákban a reprezentáció aktora a kormány, és – a politika perszonalizációja következtében – a kormány feje, a miniszterelnök.”


A kormányzás, vagyis a kreatív cselekvés „nem a semmivel találja szembe magát”, hanem a mindenkori társadalmi valósággal, amely plurális és heterogén, „igények, érdekek, törekvések és vágyak végtelen káosza”. Mivel a mimetikus gyakorlat az azonosságon alapul, ezért csak a homogenitást tűri meg maga körül. G. Fodor itt emlékeztet arra, hogy a kormányzás maga is bizonyos fokú homogenitást követel meg, ennek azonban az eredeti heterogenitást figyelembe kell vennie, hiszen a kormányzás csak így lehet „sikeres és jó”.

Egyrészt azonban a demokratikus politikai rendszer jelöl ki bizonyos határokat a kormány számára, másrészt saját maga is felállít tilalomfákat, deklarált célkitűzéseivel, programjával, ígéreteivel, stb. Éppen ebből fakadnak felhatalmazásának korlátai is: elveszítheti a bizalmat, a támogatottságot. A mimetikus kormányzás viszont nem tűri ezeket a tilalmakat: a Másban az Ugyanaz ellenségét látja, a demokratikus politikában akaratának torlaszait. Végeredményben,

„a mindent megváltoztatás politikája, bármily nemes és jó szándékú legyen is, a demokráciában önmaga provokálja ki a hajótörést.”


G. Fodor hasonlóságot talál a mimetikus észjárás és gnosztikus politika közt. Programjuk a következő: a régi világ hamis, ezért új világot kell építenünk. Az új világ építése a régi lerombolásával kezdődik, ez megköveteli a szükséges áldozatokat is. A két világ közti átmenet „kozmikus jelentőséggel bír”, „vagyis minden eszköz, amely közelebb visz a célhoz, igazolható”. A megváltás módszerét mi birtokoljuk, aki kételkedik, az a régi világhoz tartozik és sorsában osztozni fog azzal.

Mint látható, a mimetikus praxis küldetéstudattal rendelkezik, elbizakodott, önkritikára képtelen. A politikai ’és’ logikáját a geometria vagy-vagy logikájára cseréli fel, az Egy Módszer fétisére, fenségességét nem csillapítja a gyönyör.

G. Fodor felhívja a figyelmet arra, hogy a mimetikus kormányzás válságtermék. Azonban itt nem a kaotikus kormányzásról van szó, mint a kreativitás-paradigma esetében, hanem a kormányzás káoszáról. Hadd emlékeztessem az Olvasót, ahogyan G. Fodor is teszi, az Ő.B. egyik passzusára, nevezetesen: „És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit.” Hisz ismerik. Vagyis a kormányt „nem a tettek, hanem a kommunikáció által motivált mimézis gyakorlata mozgatja”. G. Fodor ezt nevezi pantomim-kormányzásnak.

A kormány számára a „kommunikáció nem a kormányzás eszköze, hanem a kormányzás maga”. Éppen ezért impotens és önkényes. Nem rendelkezik sem kreativitással, sem eszközökkel, sem térrel, ahol keresztülviheti szándékait. A mimetikus praxis ott vét maga ellen leginkább, hogy felszámolja saját létalapját, a kormányzáshoz szükséges illúziókat, így csupán a meztelen fenségesség marad (emlékezzünk Burke írására Marie Antoinette lemeztelenítéséről), a megszokott gyönyörű élvezete nélkül.

Végszó


Az itt leírtak csupán egy részét teszik ki G. Fodor Gábor kötetének. Emellett olvashatunk benne politikai fenomenológiai elemzést, egy rövidebb tanulmányt a japán politikáról, mellettük pedig képzőművészeti és szépirodalmi kitekintések gazdagítják az egyébként is színes könyvet - csupán azért sajnálkozhatunk, mert szívesen láttunk volna ezekből többet is.


Köszönjük G. Fodor Gábor és a Századvég Kiadó segítségét.

A könyv megrendelhető a kiadónál.


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr9501946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gabrilo · http://konzervatorium.blog.hu 2008.06.04. 14:13:58

Gyógyszerész CIKKET ÍRT!!! SZENZÁCIÓ! Kedves kolegák, erre bontunk pezsgőt?

tallian.miklos 2008.06.04. 14:33:18

„Valamit ismerni egyet jelent annak a tudásával, hogy mihez hasonlít.” - Ez ugye egy klasszik _matematikai_ definiálási módszer, kicsit hétköznapi nyelven megfogalmazva. De psszt, ez titok.

"G. Fodor ennek két alesetét különbözteti meg: a reprezentáció lehet tökéletes, ezzel önmaga válik feleslegessé, a második esetben viszont a hatalom illegitim, mert vagy a reprezentált vagy a reprezentáló kisajátítja a hatalmat." - Umberto Eco kis vicces írása a Birodalmat 1:1 méretarányban ábrázoló térképről megvan?

CrL 2008.06.04. 14:58:16

milyen sokat jelent egy G.

mr. pharmacist1 2008.06.04. 15:02:09

ne velem foglalkozzanak, hanem a könyvvel. köszönöm.

miki:
nem ismerem, sajnos.

Gabrilo · http://konzervatorium.blog.hu 2008.06.04. 15:12:05

CrL,

:)))

Gyóccerész,
de hiszen ÍRT. Ez történelmi jelentőségű esemény. Magával ma lebontottuk Trianont is tán.

___________________________ (törölt) 2008.06.04. 21:16:52

Miki,

"„Valamit ismerni egyet jelent annak a tudásával, hogy mihez hasonlít.” - Ez ugye egy klasszik _matematikai_ definiálási módszer, kicsit hétköznapi nyelven megfogalmazva. De psszt, ez titok."

Jevons, vagy nála is klasszikusabb?
en.wikipedia.org/wiki/William_Stanley_Jevons#Logic

tallian.miklos 2008.06.04. 22:01:21

Hihi. Én nem ilyen szép absztraktra gondoltam, csak a kovariáns és kontravariáns vektorok jutottak az eszembe. Fizikus vagyok, na, le sem tagadhatom. :D

Gabrilo · http://konzervatorium.blog.hu 2008.06.04. 22:14:36

Tm,

még egy ilyen hogy "kovariáns" vagy "kontravariáns" meg "vektorok", és kilépek.
Még mindig ezek a kifejezések kísértenek rémálmaimban!

tallian.miklos 2008.06.04. 22:23:16

Lényeg, hogy a „Valamit ismerni egyet jelent annak a tudásával, hogy mihez hasonlít.” nem ellentétes semmiféle matematizálással, sőt. :)

Esküszöm egyébként, egyszer szervezek ilyen "modern matematika és fizika bőcsészeknek" szakkört, üázz. Na most abbafejezem az offolásot.

kfg966 · http://kfgblog.blog.hu 2008.06.14. 13:02:45

kovariáns és kontravariáns még hagyján, a megalázottság-érzést az okozza, amikor áll a legjobb matematikus a táblánál, én elveszetten nézem, hogy ugyan, mit is írt oda és akkor ránéz a tanárra, s annak egyetértő pillantásától kísérve határozottan azt mondja: s innentől triviális.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása