vendégszerzőnk írásaAz első morajlások már múlt csütörtök-pénteken felütötték a fejüket.
Már nem mi vagyunk a leglassabbak! – adta hírül az Index, GDP:
elmozdultunk az utolsó helyről – így a Hírszerző. Először úgy gondoltam – végre! megtörtént a csoda, fordulat állt be a magyar gazdaságban. Hirtelen gondolatok százai, ötletek tömkelege villant át az agyamon – vajon milyen titkos sikerágazatnak köszönhető ez a meglepetésszerű fordulat?
Aztán katt, megnyit, kiábrándul …
Nincs fordulat. Továbbra is kullogunk. Ismét sikerült alá menni az elemzői várakozásoknak (ami, lássuk be komoly erőfeszítést igényel, akkor amikor már senki semmi jót nem vár tőlünk). A bűvös szám: 0,9%, évesített szinten (a szezonalitás hatásától megszűrve). Persze vannak az örök optimisták, ők úgy érvelnek, hogy most már (szinte) BIZTOSAN elértük a konjunktúra mélypontját.
Ez a bejegyzés azonban nem erről a történetről szól, hanem az aktuális „EU-leglassúbb gazdasági növekedés” aranyérmeséről és társairól: Észtország és a „baltiak”. Európa új beteg emberei. Ez a hír (ti. hogy a balti országokban a most napvilágra került GDP növekedési adatok tükrében komoly visszaeséssel, de legalábbis rohamosan lanyhuló konjuktúrával kell számolni) a világ szofisztikáltabb részein nem kárörvendésre ad okot. Mi valamiért mégis hihetetlenül örülünk.
Az elemzők régóta tartanak ugyanis attól, hogy az évek óta kétszámjegyű növekedési ütemet produkáló balti államokban (Észtország, Lettország és Litvánia) az ún.
„hard landing” forgatókönyv fog megvalósulni. Azaz, hogy ebben a térségben, a konjuktúra lefele ívelő szakasza meredek és mély lesz. A történet röviden annak az esetnek iskolapéldája, amikor a lufi rosszkor pukkad ki. Hosszabban, valahogyan így hangzik:
1. Adva van három ország, ők lesznek a „belföld”, a világ többi része lesz a „külföld”. Belföld országai relatíve elmaradottak, így növekedési potenciáljuk nagy, sok az ígéretes hazai beruházási lehetőség. Másképpen megfogalmazva a befektetett tőke hozadéka (a kamatláb) belföldön magasabb, mint külföldön. Mivel a belföldiek szegények, nem tudják maradéktalanul kihasználni az összes beruházási lehetőséget, így néhány külföldi is beszáll a buliba, befektet belföldön. Ez
folyó fizetési mérleg hiányt okoz, (a baltiak esetében nem is kicsit) ami azt jelenti, hogy a belföldiek megtakarítása kisebb, mint a belföldön történő beruházás. Ez rendben van, hiszen belföld épp felzárkózik és ilyenkor ez szokott történni, mivel itt nagyobb a tőke hozadéka. Hülye lenne az, aki máshova fektet. A sok beruházás nagy növekedést jelent, gyors felzárkózást külföldhöz. Ezt hívjuk konvergenciának.
2. Felzárkózó országokra jellemző az a veszély, hogy túlfűtötté válnak. Ez annyit jelent röviden, hogy
túl gyorsan növekszenek. Olyan gyorsan nő a kibocsátás, és így a jövedelmek, (a balti államokban 2004 óta például 50%-kal nőtt a kibocsátás) hogy egy idő után a termelés nem tud lépést tartani a növekvő kereslettel és
elszabadulnak az árak. Több pénz „kerget” adott mennyiségű árut (kissé leegyszerűsítve) ami miatt az árak szükségszerűen nőnek. Ez az inflációs adat (évesített szinten) a balti államokban mostanában kétszámjegyűre növekedett (!). Összehasonlításképp, a valóban rossz magyar adat jelenleg (2008. áprilisi adat) 6,6 százalékon áll.
3. Végül pedig vegyünk egy
fix árfolyamrendszert, azaz jelen esetben kössük a valutát az euróhoz! Egy kis nyitott országban a jegybanki alapkamat általában az árfolyamcsatornán keresztül szokott hatni. (Azaz infláció felmegy, jegybank kamatot emel, árfolyam beerősödik, importárak lemennek, ami leviszi az inflációt.) A kamatcsatorna (jegybank hatása a kereskedelmi bankok kamatlábára) a kis nyitott országokban gyenge. Ennek az az oka, hogy a bankok nagy része külföldi tulajdonban van, és az anyavállalatok finanszírozzák a kis nyitott ország bankjainak forrásoldalát. Az, hogy az anyavállalat milyen feltételek (mekkora kamat) mellett nyújt hitelt, attól függ, hogy neki otthon mekkora jegybanki alapkamattal kell számolnia. Ez természetesen a balti államokra is igaz, ahol néhány skandináv nagybank kezében öszzpontosul az egész térség pénzpiaca. Ennek következtében a jegybankok csak nagyon korlátozott mértékben képesek hatni az elszabaduló inflációra.
A történet idáig aggasztó, de nem reménytelen. A gazdaságok ciklikus viselkedést tanúsítanak, azaz a nagyobb növekedésű időszakokat, lanyhább periódusok követik és így tovább. A balti államok esetében látszott, hogy vannak kisebb-nagyobb problémák, de sokáig úgy tűnt, hogy egy kisebb korrekció fog kibontakozni, ami lehűti a gazdaságot, ezen keresztül stabilizálja a fizetési mérleget és lehozza az inflációt.
Ha egy felzárkózó országban folyó fizetési mérleg hiány van, arról azt gondoljuk, hogy alapvetően egy normális folyamat. Problémák akkor adódhatnak, ha a hiány olyan nagy, hogy az ország sebezhetővé válik, (baltiak esetében a hiány elérte ezt a szintet) amennyiben a külső finanszírozás hirtelen kiszárad (ld. például az ázsiai válságot). Ezt egészen könnyű elképzelni akkor, amikor a bankok nagy része külföldi tulajdonban van, a hatás egy áttételen keresztül érvényesül. Ha kiszárad a világpiac, nincs miből hitelt nyújtani a leányvállalatnak, ő pedig nem tud hitelezni a fogyasztóknak, vállalatoknak. (Ez azonban nem érv a „hazai” tulajdon mellett.)
A balti államok mellett szólt azonban, hogy jellemzően szigorú fiskális politikát folytatnak, azaz szinte sosem termelnek költségvetési deficitet. Egy fizetési mérleg hiány ugyanis különösen akkor tesz sebezhetővé egy gazdaságot, ha ez középtávon költségvetési deficittel (ikerdeficit) párosul, hiszen a költségvetés finanszírozásának egy része ekkor a külföldiekre hárul. A hard landing forgatókönyve pontosan ezen megfontolások miatt sokáig nem tűnt reális veszélynek.
Tavaly késő nyáron azonban felütötte a fejét a
subprime-válság. Történetünk szempontjából ez csak annyiban lényeges, hogy a pénzpiacok egy része effektív kiszáradt, másutt pedig csak óriási spreadek mellett hajlandóak hitelt nyújtani egymásnak a szereplők. Röviden, hirtelen nagyon kedvezőtlen lett az addig ragyogónak tűnő világgazdasági kilátás. Mindez ahhoz vezet, hogy magasabb kamaton, kevesebb pénz jut a baltiaknak. És itt tartunk most. A lufi nagyon rosszkor pukkadt ki, ugyanis a befektetők egyelőre köszönik szépen, jól laktak; több kockázatból nem kérnek.
A történet tehát arról szól, hogy a kedvezőtlen világgazdasági események miatt, egy fokozatos, sima landolás helyett a baltiak most mélyrepülésbe kezdtek.
A tanulság, visszakanyarodva a mondandóm elejéhez a következő: az volna a legeslegjobb, ha mindenki ebben az országban, minden este lefekvés előtt hálát adna. Hálát. Sokat. Azért, hogy a mi „kiigazításunk” nem 2008-ban, hanem 2006-ban történt. Akkor, amikor a globális kockázati étvágy nem ismert határt, és hajlandó volt finanszírozni egy banánköztársaságot, akinek a kormánya két kézzel szórta ki a pénzt az ablakon.
A mostani versenyben nálunk sokkal jobb helyzetben állók botlottak meg. Örömre nincs, kárörömre pedig végképp nincs sok okunk. Inkább mondjon hálát ki-ki a maga istenének. Mert a lufi máskor is kipukkadhatott volna, és most 0,9%-os növekedés helyett egészen máshol tartanánk.
