Konzervatív beállítottság nem létezik a Filozófus munkáinak ismerete nélkül. Ha valaki az államról alkot képet, beszél vagy ír, Arisztotelész Politikája, Etikája vagy Rétorikája – közvetve vagy közvetlenül – mindenképpen jelen van a gondolatban, a mondatban, a szónoklatban vagy az értekezésben. A konzervatív értékrend és gondolkodásmód megköveteli Arisztotelész világának feltérképezését.
Lakatos Márk írása
A történelemhez való hozzáállásról
Konzervatív beállítottság nem létezik a Filozófus munkáinak ismerete nélkül. Ha valaki az államról alkot képet, beszél vagy ír, Arisztotelész Politikája, Etikája vagy Rétorikája – közvetve vagy közvetlenül – mindenképpen jelen van a gondolatban, a mondatban, a szónoklatban vagy az értekezésben. A konzervatív értékrend és gondolkodásmód megköveteli Arisztotelész világának quasi feltérképezését, míg végül lehetőség nyílik e világ fogalmi struktúráinak körbejárására, majd megismerésére. De vissza az eszmetörténeti alapelemekhez: ahhoz, hogy kialakuljon a konzervatív szemléletmód, adottnak kell lennie egy olyan szellemi környezetnek, amely lehetővé teszi, hogy a konzervativizmus, mint fogalom, mint eszme, vagy mint követendő példa, megszülethessen. (A dilettantizmus legmagasabb foka lenne ma azt állítani, hogy egy történeti konstruktum az egyik pillanatról a másikra, dialektikus módon kialakul – de az előfeltételek és azok formációinak leírása nem tárgya ennek az írásnak.) Miért kell Arisztotelészhez visszanyúlnunk – és miért egy értelmezés tükrében? Pusztán azért, mert Arisztotelész világán keresztül megismerhető az a fogalmi alap (nem felépítmény!), melyre a történelmi politikum csaknem egésze épül. Ám ennek feltárásához filozófiai kutatásra van szükség – olyan filozófiai kutatásra, melynek alapkérdése a létre irányul. Térjünk tehát vissza 1922-be, (és most minden ideológiai ballaszttól mentesen) Heideggerhez.
Tárgyköre és megismerési igénye szerint minden múltra irányuló értelmezésnek van nézőpontja (Blickstand) és egy általa motivált nézésiránya (Blickrichtung). Ami a filozófiai problematika számára a tulajdonképpen kutatott tárgyterületet alkotja, a nézésirány határozza meg – a múlt dolgai pedig egyedül ebbe állíthatók bele. A filozófiai kutatásban a „kor” sohasem különbözhet valamely másiktól, tárgya pedig mindenekelőtt az emberi ittlét (das menschliche Dasein), a faktikus élet maga. Az emberi ittlét megértése nem csupán a megállapító módon való tudomásul-vétel, hanem az, hogy annak legsajátabb módján (szituációnk értelmében) és annak számára (eredeti módon) megismételjük.
A történelem kritikája mindig a jelen kritikája: nem azért tagadjuk, mert „hamis”, hanem azért, mert még a jelenben is hatékony anélkül, hogy a tulajdonképpen elsajátított magunkévá-tétel jelenné lenne. Ezért a faktikus emberi ittlét a maga végbemenésével az élet mindenkori konkrét létét már önmagában is vele együtt-időiesíti. Halljunk tehát bővebben az életről. A vita az emberi ittlét olyan alapfenomén-jelölése, amely ó-, újtestamentumi, keresztény és görög-keresztény interpretációként összpontosul. A vita alapvető eleme a gondbavétel (curare), mozgalmasságának jellemzője a faktikus élet világával való tevés-vevés (Umgang). A tevés-vevésben eleven a körültekintés (Umsicht), amely a tevés-vevés tárgyiassága megszólításának (Ansprechens) és megbeszélésének (Besprechens) módján megy végbe. Ez gondoskodást, gondbavételt jelent (Sorge), tulajdonképpeni alanya a gondoskodásra szoruló. A gondoskodásra szorulás az élet önmagától való eltávolodása, a világba való széthullás (Verfallen) – e hanyatlási tendencia csábító és megnyugtató egyben.
A faktikus élet mindig az egyesek élete, az „ahogyan sokan mások is” általánossága. Az átlagember az, aki ténylegesen éli (egyedi) életét – a faktikus életet a senki éli, minden élet neki áldozza gondját. A hanyatlási tendencia, vagyis az élet önmaga előli kitérése mindig a senkinél a legerősebb – úgy nyilvánítja ki, ahogy a halálhoz viszonyul. A faktikus élet tehát olyan létező, amely számára a maga lefolytatása módján saját léte forog kockán, azon a módon van, hogy a halál mindig jelen van számára, a halál, mint a gond tárgya. A faktikus életet élő a haláltól való félelmét a világi gondokba való meneküléssel letudja. [DE! vö. pl. "a társadalmi valóságnak az Evangéliummal való tökéletes és végérvényes megegyezése a történelemben nem tud sikerülni: Egyetlen, mégoly optimális eredmény sem tudja az emberi szabadság és minden teremtett valóság eszkatológikus feszültségét hatályon kívül helyezni.” – a hívő keresztény tehát nem faktikus életet él, adott számára a keresztény eszkatológia határtalan biztonsággal járó tudata, vagyis (a tanítás szerint) nem menekül a világi gondokba.] Itt különbséget kell tenni az existentia és a fakticitás fogalmai között. Az existentia a faktikus élet önmaga számára hátralevő léte, amely sosem válhat az „átlagember” dolgává. A tevés-vevésben megnyilvánuló gond tehát az önmagunkkal törődő gond. Ellenben a fakticitásban összpontosul az élet lehetséges létproblematikája. Halljunk most bővebben az életre vonatkozó filozófiai kutatásról.
A fenomenológia Heidegger szerint nem más, mint maga a radikális értelemben vett filozófiai kutatás. A hermeneutika fenomenológiai – tárgyterületét (a faktikus élet létét) fenoménként kezeli. De a filozófiai kutatás önmagában nem más, mint radikális értelemben vett történeti megismerés. (!). [Kedves olvasók, feladvány következik:
p1: (A) A fenomenológia nem más, mint (B) maga a radikális értelemben vett filozófiai kutatás. (Fenomenológia = (radikális értelemben vett) filozófiai kutatás)
p2: (B) A filozófiai kutatás nem más, mint (C) radikális értelemben vett történeti megismerés. (Filozófiai kutatás = (radikális értelemben vett) történeti megismerés)
k: Ha A egyenlő B és B egyenlő C, akkor A egyenlő C.
Ez így önmagában elfogadhatónak tűnik, a fenomenológia tehát radikális értelemben vett történeti megismerés. Ám akad egy kisebb probléma a második premisszánál: ha a filozófiai kutatás történeti megismerés, akkor mely kutatás NEM irányul ugyanerre? A kérdést idő hiányában nem fejtegetem, de Husserlnél és 1911-1912 környékén kell tapogatózni.]
De mi köze ennek Arisztotelészhez? Heidegger nem késlekedik kielégíteni a tudásvágyunkat. A történelemhez való alapvető hozzáállás tulajdonképpen Arisztotelészre irányuló nézésirány. E kutatásnak a fő kérdése ugyanis rámutatni arra, hogy az emberlét, az „életben lét” miféle létjelleg milyen tárgyiságaként kerül tapasztalásra és értelmezésre? E kutatást pedig teljes fenoménnak kell tekinteni, értelmezni pedig a tárgyára való tekintettel kell. Arisztotelész a tevés-vevés megvilágításának különböző módjait (körültekintés, belátás, odanézés) úgy értelmezi, mint a tiszta, egyáltalán látást adó észrevevés végbemenésének módjait. Heidegger a Nikomakhoszi Etikát veszi alapul: az igazság a helyes ítéletben fordul elő. Az észrevevés azért lehet igaz is, mert az igazságfogalmat „átvisszük” reá, így az mindent úgy állít elő, mint egy vele való valamely rendelkezni-tudást. Vagyis miként a szerszám csak a kézben jut el sajátlagos létéhez, a mű megalkotásához, úgy adatik meg a tárgyak látásbeli amire-je, ahogy ki-néznek.
*
Vajon igazat mondok-e azzal, hogy a helytelen ítélet feltételez egy azt megelőző helyes döntést, ami kizárólagosan arra irányult, hogy előkészítse az ítélet helytelenségét? A konzervatív értékrend és a helyes erkölcs a kérdésre adható egyetlen válasz tudatában határoz. Lehet így is szemlélni a történelmet, a politikát, és önmagában a saját életünket.
Felhasznált irodalom
Martin HEIDEGGER, Fenomenológiai Arisztotelész-interpretációk, ford. ENDREFFY Zoltán, FEHÉR M. István, Existentia, 1996–97, vol. VI–VII.
Iustitia et Pax (Igazságosság és béke) Pápai Tanács: Az Egyház szociális tanításának kompendiuma. III. rész
