A felsőoktatás reformra szorul. Lassan mondom, hogy Magyar Bálint is megértse: re-form-ra. Nem pedig fűnyíróelv, előkészítetlen koncepció alapján kivetett pénzbeszedésre, aminek felhasználására nem vonatkozik semmilyen lényegi előírás. Racionalizálni kell az államilag finanszírozott szakok keretszámait (fontos, hogy nemcsak a diplomák piaci értéke, hanem a társadalom szempontjából való hasznosság alapján is – vö. marketing és óvodapedagógus szak). Valódi teljesítménymérést és az azt alátámasztó, helyesen alkalmazott indikátorrendszert kell kiépíteni. Rendes, emberi ösztöndíjakat kell adni, hogy a legjobbak tudjanak este a mekis meló helyett pihenni, hogy másnap élhessenek a tanulásnak. Felül kell bírálni az állami tulajdonú intézmények gazdálkodását. Meg talán nem kellett volna szétverni a felvételi rendszert, hogy aztán minden évben változtassanak rajta. Persze, külső forrásokat is kellene bevonni: például a magánszférából (lásd Műegyetem), vagy akár a rosszabbul teljesítő hallgatóktól is (azonban ez utóbbinak alaposan ki kellett volna dolgozni a feltételrendszerét)
Ha a kormány a fentiekből bármit is megvalósított volna, vagy legalább lépéseket tett volna a fenti irányokba azt mondhatnánk, hogy tényleg megindult egy reform. Így viszont csak pénzbeszedés folyik.
A fejlesztési részhozzájárulás – ellentétben az egészségügyi kérdésekkel – mellett szóló érvek közül egyedül egy van, ami említésre méltó. Márpedig ez az intézmények színvonalfejlesztésének ügye. Az összes többi buta, demagóg hazugság, azaz kiábrándítóan jellemző politikai kultúránkra.
Amikor arról beszélnek, hogy a diplomások nem fizetnek a képzésükért, amelyért elvileg magasabb fizetés jár (bár tessék összehasonlítani egy kezdő orvos és egy kezdő buszsofőr fizetését – no offense a buszsofőröknek), nem szokták számításba venni, hogy a magas fizetésből több adó, nagyobb közteher, és csak az értelmiségi rétegtől származtatható szellemi tőke jár az államnak, a népnek, amely gálánsan fedezi a jó tanuló hallgatók tanulmányainak egy részét. A tudásba, oktatásba fektetni mindenhol megéri az államnak, olyannyira, hogy nem egy ország máshonnan szipkázza el a tanulni vágyókat: Anglia egy remek példa erre, ahol nem egy programban szerezhetnek államilag finanszírozott diplomát akár magyar fiatalok is, ráadásul még támogatást is kapnak a lakhatásukra, megélhetésükre.
Amikor a mi lapjainkat is gyakran ellepő meggyőződéses idióták és fizetett provokátorok állandóan részeg egyetemistákról fröcsögnek (Tetszettek már látni campust a nyugati világ vezető hatalmában, az USA-ban? És diploma nélküli melóst sörrel a kezében? És egyáltalán.), pont a felsőoktatás lényegi kérdéseiről terelik el a szót.
Ennek a kis országnak egy értékes vagyona van (a később valószínűleg sokkal fontosabbá váló gazdag vízkincsen kívül:)), a felnövekvő nemzedék szürkeállománya. Ennek a hatékony kihasználására, orientálására kellene fektetni a hangsúlyt, ugyanis minden kis országot ez vihet előre. A lényegi kérdés a minőségi átalakítás és a fejlesztési lehetőségek, ehhez pedig nem a papíron állami finanszírozott képzésben részt vevőktől beszedett apró ad kezdőlöketet, hanem a gazdálkodás racionalizálása, a magántőke bevonása, a szigorúan felügyelt gazdálkodás, a helyben történő kutatások, fejlesztések értékesítése és (talán előbb-utóbb itthon is lesz ilyen) a tehetősebb öregdiákok önzetlen támogatása.
