Ha van egy dolog, amit majd' harminc éves koromra a csontom velejéig megértettem, az az, hogy hosszú távú boldogságunk szempontjából sokkal inkább számít az, hogy milyen emberek vagyunk és
milyen emberekké akarunk válni; hogy az egyetlen igazán fontos kérdés
az emberi minőség kérdése, és az, hogy milyenek a körülményeink, mi történik velünk, örömöt tapasztalunk-e éppen, vagy fájdalmat, szomorúságot - nos, az voltaképpen másodlagos.
Különös érzés volt egyébként úgy felnőni, hogy a XX. század antiautoriter, lázadó generációja, a hippik - a szüleink voltak. Nem volt teljesen tiszta, hogy nekem voltaképpen mi és ki ellen kellene akkor most lázadnom. Jobb híján elfogadtam a szüleim narratíváját, ti. azt, hogy a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúrája valami igazán nagyszerű dolog volt - a szabadság, az önmegvalósítás, a kötetlen életöröm és a természetközeli bölcsesség nagy korszaka...
Örömmel fedeztem tehát fel pár évvel ezelőtt, egy benzinkúton a DVD-halomban a korszak nagy kultuszfilmjét, a
Szelíd motorosokat (Easy Rider). Végre első kézből tudom meg, milyen is volt az a kor!
És, hát, valami olyasféle élmény volt, mintha Cicciolináról hirtelen kiderülne, hogy voltaképpen férfi... sokáig keresgéltem a padlón az államat.
Az volt ebben a filmben a megrázó, hogy ha a boldogságot a szokásos módon értelmezzük, ennek a két srácnak minden oka meg lett volna rá, hogy azok legyenek: pénzük volt elég (drogüzletből, naná), két motor, teljes szabadság és kötetlenség, országút, napfény, időnként betérés egy-egy hippikommunába a csajokhoz, akiket nem kellett kétszer megkérni - mi lehet ennél kellemesebb? És mégis: látványos, szinte ordít a filmből, hogy
nem boldogok. Ó, persze vannak olyan részek, amikor egészen jól érzik magukat - a meztelen fürdőzés a lányokkal, például - de többnyire nem azok, és én azért voltam ennél már boldogabb, pedig sose voltam olyan nagyon lázadó. És az a furcsa, hogy mintha észre sem vennék, hogy valami nem gömbölyű itten. Nem zavarja őket, hogy alig-alig mosolyognak, ritkán nevetnek, hogy mentorukat, az öreg, bajuszos, fejkendős hippit az egész film során
egyszer sem láttuk elmosolyodni - és fel sem tűnik nekik, hogy itt valami nem stimmel. Mintha már nem is a boldogság lenne a cél, hanem csak a l'art pour l'art kötetlenség - pedig bizonyára valaha az volt, de valahol félúton elvesztették a célt szem elől, és az a szomorú, hogy még csak fel sem tűnt nekik.
És tudjátok, mi a még furcsább? Hogy azok a kocsmában ülő, rajtuk gúnyolódó parasztok - akikből a film egy szerintem igen manipulatív, övön alul húzással egyszer csak orgyilkost csinál, teljesen indokolatlanul - abban a rövid jelenetben boldogabbnak tűnnek náluk. Ők megtalálták a helyüket a világban, elégedettek, magukra büszkék, az összetartó közösség, amiben élnek, biztonságérzést és magabiztosságot nyújt nekik - miközben a motorosok csak sodródnak a világban, szabadon, de már rég nem boldogan. Most persze csak filozofálok, de az konkrét tény, hogy ezek a parasztok többet és felszabadultabban vigyorognak, mint ez a két srác az egész film alatt, meg magabiztosabbnak néznek ki és van bennük egyfajta elégedettség önmagukkal, ami a főszereplőkből bizony igencsak hiányzik.
Számomra ez eléggé megrázó volt. Kézzelfogható példáját láttam annak, hogy
a kötetlenség nem jelent automatikusan boldogságot, sőt, mintha gyakran kifejezetten ellene hatna - ez lehetett az utolsó szög már akkor is halódófélben lévő fiatalkori naív liberalizmusom koporsójába. Visszautalva arra, amit az elején írtam: úgy tűnik tehát, hogy a kötetlenség az emberi minőség szempontjából nem mindig használ, sőt, kifejezetten kontraproduktív is lehet.
Azt hiszem, talán valahogy az lehetett a baj az egész ellenkultúrával, hogy céltalanná vált az emberek élete, nem volt mire büszkének lenniük, semmiféle énképük, státuszuk, életcéljuk nem maradt és ettől és összeomlott az önbecsülésük, akárhogy is próbálták azt aládúcolgatni. De ha ez nem működik, akkor mi más működik?
Nem sokkal utána fedeztem fel a merevlemezem egyik eldugott sarkában a
Halálos tavasz c. filmet - bizonyára valamelyik buli után, borközi állapotban tölthettem le valahonnan, majd gondosan elfelejtettem.
Ez a film pedig éppen ellenkező hatást tette rám: megdöbbentett, hogy
ezek az emberek mennyire boldogok voltak.
Ó, persze nem a szó köznapi értelmében, hiszen ez a film egy szerelmi csalódás és öngyilkosság tragikus története, ám mégis, valahogy volt bennük egyfajta -
belső gazdagság.
Figyeltem az őszinte, mosolyokat, nevetéseket, figyeltem a mélyen átélt, őszintén megélt érzelmeket és áthatott a bizonyosság: valamit, bizony,
elveszítettünk, elfelejtettünk.
Úgy hiszem, a különbség alapvetően az emberi minőség kérdése - persze nem tudom pontosan definiálni, hogy ők miben is voltak emberileg többek, mint az ellenkultúra lázadói. Volt bennük valami, valamiféle gazdagság, valamiféle mélység és valamiféle őszinteség, autentikusság, képesség a tiszta örömre - de egyelőre nem látom át pontosan, hogy ennek mik is az okai és milyen minőségeket kell megvalósítani ehhez, meg hogyan.
Pedig általánosságban nem vagyok a haladás ellensége, amennyiben az például a technológiai haladást jelenti. Izgatottan várom, mikor fog annyit tudni a telefonom, mint ma a laptopom, mikorra jönnek rá a kisebb cégek vezetői is, hogy RESTful webservice-architektúra tényleg remek ötlet, tágabb értelemben vett technót pedig lassan már egytucatnyi éve hallgatok több-kevesebb rendszerességgel.
Ám a haladás másik része, vonala, az eszmék, ideálok, az értékek a kultúra fejlődése már nem ennyire egyértelmű. Persze, sokat léptünk előre, például a faji, vallási vagy nemzeti gyűlölködés az értelmesebb emberek körében már ritka, és azért ez nagy dolog. (Bár ki tudja, lehet, hogy az értelmesebb emberek körében mindig is ritka volt.)
Ám úgy tűnik, vannak dolgok, amelyekben
legalább annyit veszítettünk, mint amennyit nyertünk - ha nem többet. Valahol, valamiféle tudást elveszítettünk, valamiféle megértést arról, hogy mi a boldogság, mi a jelentőségteljes élet,
hogyan érdemes megélni az életet.
Elfelejtettük azt, hogy az emberi minőség fontos,
talán a legfontosabb dolog - azt hiszem, emögött a modernek materializmusa és utána a posztmodernek relativizmusa állhat.
És főképpen elfelejtettük, hogy pontosan milyen emberi minőségeket, hogyan, miféle formában kell megvalósítanunk ahhoz, hogy ezt a fajta belső gazdagságot, boldogságot, jelentőségteljességet, autentikusságot tapasztalni tudjuk.
Szerintem erről fog szólni a XXI. század, hogy ezeket újra felfedezzük.
