„Keressétek Isten országát és az ő igazságait, és a többi megadatik néktek.
Mi pedig a többit keressük, és nyilvánvalóan nem találjuk.”
Lev Tolsztoj: Feltámadás
A következőkben Nyikolaj Bergyajev: A kommunizmus igazságai és hazugsága című tanulmányának pár érdekes gondolatát szeretném bemutatni és töprengésre ajánlani.
Pár mondat Bergyajev életéről, azoknak, akik sosem hallottak róla. 1874-ben született Kijevben, orosz, nemesi származású filozófus. Kezdetben vonzódik a marxizmushoz, de hamarosan szakít velük, és (a korban az európai irányzatokkal szemben) oly népszerű orosz vallási-filozófiai irányzatokhoz közeledik. 1922-ben ő is ott a „filozófus-hajó” fedélzetén, amellyel a bolsevikvezetés megszabadul mindenféle ideológiailag gyanús filozófusától. Ettől kezdve Berlin érintésével Franciaországban él, és ír, szerkeszt, az orosz emigráció meghatározó szellemi alakja. A perszonalista filozófia híve („a szabadság fanatikusa”). Elsősorban az egzisztencialista filozófiára volt hatással. 1948-ban halt meg.
Nem célom könyvismertetést írni, és az idézetek, melyeket kiemeltem, mind az első alfejezetben olvashatók. Tehát hangsúlyozni szeretném, hogy az itt következő kis írásból egyáltalán nem lehet képet kapni Bergyajev az orosz kommunizmusról, való véleményéről. A könyv nagyobb része egyébként ennek ideológiai bírálatából áll. Ezeket mindenképpen szerettem volna leszögezni.
Bergyajev azzal kezdi írását, hogy el kell ismernünk a kommunizmus igazságait, ahhoz hogy felülkerekedjünk hazugságán. De ezt lényegében csak inverz módon teszi meg, akkor, mikor inkább arra mutat rá, hogy a kommunizmus igazságai egy más világlátás igazságainak a kiragadása, meghamisítása. Bergyajev a materialista szemléletet, az emberi személyiség jelentőségét csorbító hazugságot tartja a főbűnnek. „Ez a hazugság azonban olyan hatalmas, hogy túltesz a kommunizmus minden igazságán, és eltorzítja azokat.”
De melyik is az a másik világlátás, amely elhagyott igazságait a kommunizmus kiragadta, és szembefordította vele? „A kereszténység arra szorítkozott, hogy mindössze meghirdesse az igazságát, de nem irányította hozzá az életet. Így aztán gonosz hatalmak vállalkoztak a megvalósítására. A keresztények bűnei és aljasságai – a hamis keresztényeké – beárnyékolták, elfedték és kiszorították a keresztény kinyilatkoztatás tündöklő fényét. Ezért ennek az igazságnak néhány eleme a kereszténységgel szembeforduló, szenvedélyes reakcióban valósul meg.”
Bergyajev a következőkben látja annak okát, hogy a kereszténység már nem képes igazságait hitelesen, és az emberek többsége számára elfogadhatóan közvetíteni: „A keresztény társadalmat évszázadok óta mély belső dualizmus járja át. A keresztények két különböző ritmusban élnek: egy vallásos, egyházi ritmusban – ez napjaink csak egy töredékét érinti –, és egy istentelen ritmusban, amelynek csaknem teljes egészében alávetik az életüket. A keresztény ember életének lényegesen nagyobbik részét nem világítja át a keresztény igazság fénye, így az áldatlan marad. Ami teljesen megszenteletlenül és sötétben zajlik, az a saját törvényeinek kiszolgáltatott gazdasági és társadalmi élet.”
Lesújtó a véleménye kora világáról: „Semmi sem ellenkezik jobban a keresztény szellemmel, mint a kapitalista társadalom. Nem véletlen, hogy a tőkés korszak egybeesik a kereszténység hanyatlásával és a keresztény szellemiség gyengülésével.”
Kitér magának a kommunizmus szó alapjának a rövid értelmezésére, mely szerinte sokkal régebbi, mint ez az új eszmeáramlat. Egészen Platonra vezeti vissza, de kiemeli jelentőségét a kereszténység történelmében, végül ekképpen próbálja megragadni lényegét: „A communio a kölcsönösségen alapuló közösség, az embereknek ez a szellemi egyesülése az élet legmagasabb forrásával – Istennel – feltételezi a közösséget.”
Ezek után Bergyajev kitér a kereszténység két olyan lényeges alaptanításának a hangsúlyozására, amelyek mindenképpen az ő gondolkodására is jellemzőek voltak. „A kereszténység ezzel (mármint a materialista kommunizmussal – A.S.) ellentétben elismeri az ember szellemi szabadságát, nem hisz a társadalom kényszerű megszervezhetőségében, és ezért nem is lát hozzá a megvalósításához.” Továbbá „A kereszténység hisz az emberi személy örök értékében, és nem hozhat létre olyan társadalmi formát, amely megalázza és tagadja a személyiséget. ”
Akkor tehát mit is kell tennie egy kereszténynek? Mi lehet a válasza a társadalmat az annak hibáira hivatkozó brutális átalakítási kísérletre? Bergyajev a következőképpen gondolkodik: „Hazugság és képmutatás a konzervatív és polgári kereszténységnek az az érve, hogy az emberi természet bűnös volta eleve kizárja a társadalom megváltoztatásának, jobbá tételének a lehetőségét, és meg kell hiusítania minden törekvést egy igazságosabb emberi társadalom megvalósítására. Nem az emberi természet optimista felfogása, a naiv rousseau-izmus követel tevékeny részvételt a társadalom megváltoztatásában. Hiszen optimizmusával és a magánérdekek természetes harmóniájával éppen a polgári ideológia teremtette meg a kapitalizmust, összes igazságtalanságával együtt. Mi azonban, akik elismerjük az emberi természet bűnös voltát (és ebben az értelemben pesszimisták vagyunk), olyan társadalmi rendet akarunk, amely képes korlátozni a bűn szociális hatásait, és küzd ellenük. A kommunizmus, sőt talán a világkommunizmus nem azért lehetséges, és nem azért bizonyulhat megvalósíthatónak, mert az emberi természet csupa jóság, hanem éppen azért, mert megérintette és áthatotta a bűn. És ha az igazság szószólói lemondanak ennek a feladatnak a megvalósításáról, akkor a bűn energiái fogják átalakítani a társadalmat.” (Bergyajev egész életében a sztálini küzdő és erősödő kommunizmust láthatta csak)
Azt érdemes ezek után végiggondolni, hogy valóban miből, mi által és mi ellen jött is létre a kommunizmus. Az őszinteség, és a körültekintő, kritikus szemlélet itt elengedhetetlen. Amennyiben ezt nem sikerül tisztázni, abban az esetben, a sötétben tapogatózunk, és gazdaságilag, vagy bármi más módon megdönthetjük (?) ennek a szemléletnek ilyen-olyan megnyilvánulási formáit (amelynek véleményem szerint csak egy formája volt a szovjet bolsevizmus), de az életet újra és újra megrázza, ha nem keríti teljesen a maga kezébe, mondjuk egy másik alakjában.
Tolsztojjal kezdtem, Dosztojevszkijjel zárom ezt a rövid gondolatsort. „mert a szocializmus nemcsak munkáskérdés, nemcsak az úgynevezett negyedik rend kérdése, hanem legfőképpen ateista kérdés, az ateizmus jelenkori megtestesülésének, egy olyan babiloni toronynak a kérdése, amelyet ugyancsak Isten nélkül építenek, de nem azért, hogy a földről elérjék az eget, hanem hogy lehozzák az eget a földre” Karamazov testvérek.
