Gabrilo
I 2007.11.14. 16:25
A konstruktivista társadalom-mérnök azonban állandóan mászkál ki a barlangból, úgy gondolja, hogy a társadalom, mint olyan, bármikor megalkotható, ex nihilo, így az elmélyült tervezgetés után nekiáll; fúr-farag. Csinál társadalmat.
A konstruktivista előfeltevés szerint ugyanis az emberi viszonyok racionálisak, és mivel az univerzális rációnak minden ember birtokában van, a racionális viszonyok megalkothatóak – a konstruktivista ezért kreácionista is. Nem mellesleg, ugyanilyen konstruktivista posztulátumon nyugszik az „emberi jogok” tana is, amit de Maistre, az ultramontán reakciós már igen hamar észrevett;
„Az 1795-ös alkotmány, mint minden megelőző, az ember számára alkottatott. Márpedig ember sehol sem létezik ezen a világon. Láttam életem során franciákat, olaszokat, oroszokat – Montesquieu-nek hála, még azt is tudom, hogy lehet valaki perzsa –, de ami az embert illeti, esküszöm, egész életemben eggyel sem találkoztam. Ezen alkotmánynak minden emberi társadalom számára alkalmasnak kellene lennie Kínától Svájcig. Ám egy alkotmány, melyet minden nemzet számára alkottak, egyetlen nemzet számára sem alkalmazható.” (Considérations, VI. fej.)
Ugyanis a szokások, múlt, kultúra, nyelv, hagyományok nélkül „ember” képzete puszta illúzió – ezek nélkül ember sincsen. A konstruktivizmus állítása szerint a társadalom minden egyes pillanatban újból „megalkotható”, és akár minden egyes generáció újrakezdheti az alkotást. El tudnánk-e igazodni a saját lakásunkban, ha azt minden nap átrendezi nekünk valaki? Ha jön a meghaladár, szcientista feng-shuis, aki vagy valamiféle illuminatio, vagy „tudatos tervezés” folyományaként mindig tudja, hogyan kell kinéznie a lakhelyünknek? Racionalistáknak biztos van erre magyarázatuk, de amint azt Vadnyúl kolléga helyesen kiemelte, a racionalizmus és a racionalitás korántsem ugyanaz.
Montesqieu, Hume, Burke, Oakeshott és még sokan amellett érveltek, hogy a viszonyaink nem racionálisak; nem azért igazodunk el városunkban, országunkban, világunkban, mert mindenről van egy pontos térkép a fejünkben, hanem azért, mert gyakorlati tudásunk révén „beletanulunk”, hozzászokunk a viszonyokhoz. A törvényeket nem azért tartjuk be, mert minden ország összes állampolgára „ától cettig” betéve tudja az alkotmányt, és a Btk.-t, hanem azért, mert a gyakorlat, és hagyomány révén sajátítjuk el a helyesről/helytelenről való tudást. (Ez korántsem jelenti azt, hogy nem lehet véleményünk egyes törvényekről; ha valakik, hát a konzik szerint az ember abszolút nem „passzív befogadó”, és puszta „elszenvedője” valamiféle láthatatlan mechanizmusoknak.) Hogy ne foglaljam itt a helyet, a physis-nomos problémáját egy másik poszt témájának hagyom meg.
Akik nem tudják, vagy nem akarják megérteni a konzervatívok érveit, azok valóban nehézségekkel küszködnek annak értelmezése folyamán, hogy van ez a hagyomány(ok)nak nevezett „izé”, amit nem „hozott létre” senki sem: nem egy vagy több ember „kreálmánya”.
Leo Strauss szerint az antik és a modern természetjogi tanítás között az a komoly különbség, hogy az antikot inkább „természettörvénynek” lehet nevezni, itt az emberi cselekvések határairól van szó, míg a modernek mércéül az embert tették meg, annak a szándékával, hogy így a véletlent és az emberi voluntarizmust is kiküszöböljék.
Mindemellett az álomvilágba való révedés is jellemzője a moderneknek. Hányszor halljuk azt hogy „nem tudjuk milyen az a kommunizmus mert sosem volt”? Az ilyen érvek mind egy absztraktat vesznek alapul, és az alapján mondják ki, volt-e valami, vagy sem. Ilyen alapon azonban semmi sem volt. Nem volt sem demokrácia, se nemzeti, se nemzetközi szocializmus. Az ilyen absztrakt segítségül hívásával igazolhatók aztán az újabb próbálkozások; az elv jó, a gyakorlat rossz. Ez valóban komoly probléma, mert ha nem teszünk mércét az emberen kívül, nehezen tudjuk elképzelni, hogy a cselekedeteinknek és „teremtőerőnknek” határai vannak. Ám az ilyen absztrakciós érvek nem sokban különböznek attól, mintha a mindennapi emberi világot a Micimackóhoz mérném. A szocializmussal/kommunizmussal még kínosabb a helyzet; sokat idéztem, de idézem újra, hátha halló fülekre talál:
„A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodni. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.” (Német ideológia)
Tévedés tehát az, hogy a kommunizmusnak van bármiféle objektív, vagy absztrakt mércéje, ami alapján kimondható, hogy Magyarországon, vagy a Szovjetunióban nem volt szocializmus/kommunizmus. És ezt nem egy „dühtől fröcsögő konzi” mondja, hanem maguk az irányadó eszmei atyák. Így jobb híján a 2. Vh. után a keleti blokkban létrehozott berendezkedéseket szocializmusnak nevezzük, vagy kommunizmusnak.
Akárhogy is, a meghaladárság, akár a hűbele-forradalmiság eszközével, akár az absztrakttal próbálkozik, egyik esetben sem képes a valóság figyelembevételére. A valóság tisztelete nem azt jelenti, hogy mindent elfogadnak a konzervatívok, csupán azt, hogy nem tekintik az embert mindenhatónak (ez sajnos már másnak a munkaköre), és a realitások elfogadásával próbálkoznak az emberi élet jobbításán munkálkodni.
