Gabrilo
I 2007.11.10. 18:17
„Jól van. Rajta, Kyle. Dobd el a nundzsakudat, ha képes vagy rá... Tudod jól, hogy a zsidó véred nem fogja hagyni. Nem tudsz olyasmit kidobni, amiért 20 dolcsit fizettél. Rajta, próbáld csak meg.(…) Mel Gibsonnak igaza volt, Kyle. A benned rejlő zsidó most azt üvölti: NE! Hisz ez pénzbe került!” Mondja Cartman cimborájának a South Park 8. évad/1. epizódjában. Vajon a szórakoztatóipar reakciójának idejét éljük? Bár ez a reakció még mennyiség tekintetében nem kerekedett a nyugati szórakoztatóipar baloldali/liberális hegemóniája fölé, bizonyos jelenségek figyelmet érdemelnek. A tabudöntögetők tabuinak ledöntése folyik napjainkban.
A populáris humorgyár és szórakoztatóipar elsődleges célpontjai a hagyományos értékek, és a vaskalapos „konzervatívok” (voltak?). Ezért a nyugati szórakoztatóipar termékei leginkább ezeket gúnyolták/gúnyolják ki, és sosem csináltak titkot a – főleg amerikai - „celebek”, hogy liberálisok. Furcsamód, épp a kommunikációs csatornák kiszélesedése billentette ki a balliberális ipart ebből az „egyensúlyi” helyzetből. Míg a hollywoodi és ahhoz hasonlatos filmipar a hagyományos és vallási értékek „dekonstrukciójára” törekedett (és törekszik) a humor, a gúny, és a cinizmus eszközeivel, addig néhány új alkotás épp a balliberális politikai korrektség eszperantóját kívánja „dekonstruálni”.
/A jelenség azonban távolról sem új; a Monty Phyton alkotói rendszeresen tették nevetségessé mind a liberálisokat, mind a baloldaliakat; előbbire remek példa a Brian életében, amikor Stan megkéri társait, hogy szólítsák Lorettának, mert nő akar lenni, és gyereket is akar szülni. Az egész jelenetet nem fogom idézni, de lényegében az emberi jogok maliciózus kritikája (nem is beszélve a szatyorban tárolt magzat „enyhe célzásáról”). A baloldaliság, és különösképpen a forradalmiság paródiájára nem pusztán a Brian élete az egyetlen példa, de ilyen a Gyaloggalopp emlékezetes jelenete is, amikor a király és az „anarcho-szindikalista” paraszt szólalkoznak össze; mikor a király ráncigálni kezdi a parasztot, az elkezd kiabálni (Elnyomnak!), majd lelkiismeretesen körbekérdez a király távozása után, hogy a környéken mindenki látta-e, hogy őt elnyomták./
Ugyan néhány konzervatív zsigerből fölháborítónak tartotta a South Parkot annak vulgáris nyelvezete okán, Brian C. Anderson, a South Park Conservatives: the Revolt against Liberal Media Bias c. könyv szerzője figyelmeztet a finomságokra; a maga vulgáris stílusával a South Park alkotói épp a jelenlegi balliberális politikai korrektséget célozzák meg, méghozzá nem kicsit, nagyon. A sorozat alkotói ódzkodnak mindenféle bélyegtől, de azért a maguk módján eljuttatják ők az üzenetet a nézőkhöz – Matt Stone, a sorozat egyik alkotója így fogalmazott: „I hate conservatives, but I really fuckin' hate liberals.” (Arról nem is beszélve, hogy Matt Stone a Republikánus Párt tagja, társa, Trey Parker pedig a Libertárius Párt tagja – azoknak, akik itt megkavarodnak; az Egyesült Államokban a libertarianizmus a déli államokban népszerű, és a republikánusokhoz van közük, nem a demokratákhoz; a libertáriusok legnagyobb többségükben – ha nem teljes egészükben - republikánus szavazók.)
A SP alkotói leginkább a balos és liberális „felvilágosítókat” utálják; egy interjúban egyikük úgy fogalmazott, hogy „a szórakoztatóiparban lévők többsége kurva-hajhászó, drogfüggő f***kalap. Ám még mindig azt hiszik, hogy jobbak egy wyomingi fickónál, aki igazán szereti a feleségét, gondoskodik a gyerekeiről, és egy jó kiállású, kedves, teljes értékű ember. Hollywood úgy tekint az átlagemberre, mint a gyerekekre, magukra pedig akképpen gondolnak, mint a bölcsekre, akiknek el kell magyarázniuk a sok idiótának, hogyan kell élni.”
Természetesen kritikájuk tárgya lehet éppen konzervatív is, ha mondjuk tökfejű patrióta, mint Mel Gibson. Matt Stone úgy nyilatkozott, hogy épp az egészséges közepet nehéz ma megtalálni, mert ha valaki konzervatív, akkor szükségszerűen támogatja a Bush-érát az iraki beavatkozás kérdésében, ha pedig liberális, akkor szükségképpen Michael Moore-fan. Stone szerint pedig „Bushnak fingja sincs a dolgokról, Moore-nak szintúgy (Moore rendesen megkapta a magáét a szerzők Team America c. bábfilmjében) , Alec Baldwinnak pedig kib***ottul nincs semmi fogalma arról, mi történik.”
A balos antikapitalizmustól (Wall*Mart's-os epizód) a húzósabb kérdésekig, mint pl. az abortusz, és a „nem-váltás”, szinte mindent górcső alá vettek; ez utóbbira remek példa az, amikor Mr. Garrisonból Ms. Garrison lesz: Garrison bácsi, miután nővé operáltatta magát, hirtelen beképzeli magának, hogy terhes. Ennek örül, mert azonnal rohanhat is abortuszra.
-
Jónapot, Doktorúr. Úgy tűnik, abortuszra van szükség.
-
Abortuszra?
-
Igen, egy darab gyerek nő bennem. Szóval, összerázza az agyát, vagy csak simán „kiporszívózza”?
A doktor kiábrándítja Garrison „bácsit”, hogy nem lehet abortusza, hiszen a terhességre is képtelen; a nemi váltása pusztán kozmetikai természetű. Garrison „bácsi” kikel magából; „Úgy érti, sosem fogom érezni, milyen az, hogy egy gyermek fejlődik bennem, akinek aztán összerázzák az agyát, és kiszívják?”
A címben nem véletlenül szerepel kérdőjel – koránt sincs vége a balliberális médiafölénynek. Brian C. Anderson szerint azonban tanúi vagyunk egy „újhullámnak”, amely radikálisan szembemegy a baloldali és liberális politikai korrektséggel; Anderson szavaival egy „poszt-liberális, anti-liberális ellenkultúra kialakulása van folyamatban.”