Gabrilo
I 2007.11.01. 21:50
Az általános választójogra úgy gondolunk ma, mint a szabadság (és egyenlőség) garanciájára, és megfellebbezhetetlen fundamentumára. De valóban így van? A szabadság előfeltétele valóban az általános választójog lenne („egy ember, egy szavazat”)? Vagy ez is csupán egy „demokratikus mítosz”, amit magától értetődőnek veszünk? Nem összeegyeztethetetlen a többségi elv a szabadsággal? Eme rövid töprengéshalmaz nem kíván válaszokat adni, inkább kérdéseket tesz föl – és talán további töprengéseknek készíti elő a terepet.
A XIX. századi liberálisok nem voltak sem demokraták, sem egalitáriusok (és a demokrácia eszménye önmagában is egalitárius). Az általános és egyenlő, mindenkire kiterjedő választójogot olyasvalaminek tartották, amely veszélyes a szabadságra – és ezt gondolták általában minden egalitárius törekvésről (vö. Tocqueville: Az amerikai demokrácia pl.). A mai amerikai reakciósok nagy része az alapítóatyák gondolatait veszik elő példa gyanánt, demonstrálandó azt, hogy mit is gondoltak az akkori „liberálisok” a modern demokráciákról;
„No man is allowed to be judge in his own cause, because his interest would certainly bias his judgment, and, not improbably, corrupt his integrity. With equal, nay with greater reason, a body of men are unfit to be both judges and parties at the same time”
Madison szavai egybecsengenek a Nemo iudex in causa sua elvével. És valóban; ha magunk ügyében kell döntenünk vajon nem játszanak közre saját érdekeink, akár pillanatnyiak, akár hosszú távúak? A helyes cselekvésre úgy, hogy mindenki önmaga bírája, csak a virtus hőse képes – vajon attól, mert valamit demokráciának neveznek, és mindenkinek szavazati jogot adnak, és néha felvilágosító műsorokat sugároznak, vagy füzeteket adnak ki, az mindenkit a virtus hősévé tesz?
Az általános, egyenlő választójog demokratikus eszménye és a jóléti állam hamar megtalálták a közös hangot; az Egyesült Államokban pl. az adóemeléseket leginkább a háborús kiadásokkal igazolták – ám mi igazolja a progresszív jövedelemadót békeidőben? Tudom-tudom, és rajtam kívül mindenki más is tudja, hogy egy humánus társadalomban senki sem vonhatja kétségbe a nagylelkű adakozást, és annak jóságát; ám ha valakitől a beleegyezése nélkül vesszük el a javait, azt hagyományosan lopásnak nevezzük. Mi igazolhat ilyen állami rablásokat? Nem arról van szó, hogy a kollektivista ideológiák egymást váltogatják csupán (szocializmus, kommunizmus, „szolidáris” demokrácia, etc.)? Nem arról van szó, hogy a demokráciában a politikusok a „jólét” jelszavával sikeresen vásárolnak szavazatokat, ezzel fenntartva a hatalmas – és korrupciót szülő – állami adminisztrációt, bürokráciát, és természetesen saját pozíciójukat? Nem lehetséges hogy akkor a „demokrácia” jelszó csak egy újabb technológia a hatalom megszerzésére és megtartására? Mennyivel jobb az, ha az állam gondoskodik rólunk? Mennyivel jobb az, ha leveszi az állam a vállunkról a felelősséget (és ezzel a döntés jogát is)? Nem jelenti az ilyen „jóléti” érvelés a magántulajdon sérelmét? Nem arról van szó, hogy a szorgalmasabbtól, többet termelőtől, dolgozótól vesszük el azt, ami az övé, és odaadjuk a kevésbé szorgosnak? Igazolható-e vajon egy ilyen „kiegyenlítés”?
És ha az állam eme szerepében – ti. „jóléti” - nem teljesít megfelelően, akkor vajon lecserélhetjük? Lehetséges az államnak egy ilyen egyszerű, instrumentalista felfogása? Szerződés eredménye volna az állam, amire nem feltétlenül van szükségünk, vagy valami olyan „izé” ez, melynek története oly messzire nyúlik vissza az emberi történelemben, hogy nem tudhatjuk valós eredetét? Hogy organikusan jött létre? Régi, nehéz kérdések ezek. A demokratikus jóléti állam természetesen az instrumentalista értelmezéshez áll közelebb.
Sokak szerint azért az a felfogás, miszerint az általános választójog (mely képzettségtől, műveltségtől, felelősségtől, erénytől, stb. függetlenül mindenkit egyenlően megillet) valamiféle különleges erényt jelent, erősen vitatható. Vajon a többségi elv, és a többség javára való utilitárius hivatkozás elégséges ahhoz, hogy mind az általános választójogot, mind a jóléti államot igazságosnak is tekintsük? És ez a többségi elv nem rejti magában a zsarnokság veszélyét, méghozzá a többség zsarnokságának veszélyét?
„(…) it may be concluded that a pure democracy ...can admit of no cure for the mischiefs of faction. A common passion or interest will, in almost every case, be felt by a majority of the whole; a communication and concert result from the form of government itself; and there is nothing to check the inducements to sacrifice the weaker party or an obnoxious individual. Hence it is that such democracies have ever been spectacles of turbulence and contention; have ever been found incompatible with personal security or the rights of property; and have in general been as short in their lives as they have been violent in their deaths.”
(„Ezek után kijelenthetjük, hogy egy tiszta demokrácia … nem szolgál semmiféle gyógymóddal a pártviszályok okokzta károkra. Egy általános szenvedélyt, vagy érdeket, majdnem minden esetben érezni fog egy többség; a kommunikáció és egyetértés a kormányzat formájából magából következik; és semmi sincs azon indítékok ellenőrzésére, melyek egy gyengébb csoport vagy egy ellenszenves egyén feláldozásához vezetnek. Ezért van az, hogy az ilyen demokráciák mindig a zűrzavar és versengés látványosságai voltak; mindig is összeegyeztethetetlenek voltak a személyes biztonsággal és a tulajdonjogokkal; és általában épp oly rövid életűek voltak, mint amilyen erőszakosak voltak halálukban.” - gyors fordítás tőlem, a tökéletesség követelménye nélkül – G.P.)
A demokratikus „terjeszkedés” pl. az Egyesült Államokban a „Checks and balances” elvét kezdi elhomályosítani. Ha minden ember egy szavazat, nem lehetséges az, hogy a szavazatok többségének a megszerzésével igazolható a kisebbségek, és más egyének jogainak megtiprása? A félelem nem új; Tocqueville is ezért aggódott. És mi a garancia arra, hogy ez nem történik meg? Az egyén szabadságjogai, és a magántulajdonhoz való jog miképpen marad meg egy ilyen többségi elv erősödése közepette? Optimistábbak azt mondanák, az Alkotmány, és a törvény uralma biztosítja ezeket – a kérdés az, hogy a demokratikus rendszerben az épp hatalmon lévő politikai párt ezeket mennyire tartja tiszteletben? (Az utóbbi néhány év magyar tapasztalatai inkább pesszimista irányba fordítanak bennünket.)
A kortárs demokráciakritikák nem túl kíméletesek; ezek szerint a mai demokrácia már nem írható le akképpen, hogy hatalmát a kormányzottak beleegyezéséből eredezteti – egyenes úton van a többség tiszta zsarnoksága felé. A modern demokráciák, és jóléti államok csupán báránybőrbe bújt farkasok, melyek „lopással” érik el ugyanazt, amit a bolsevikok a fegyvereikkel értek el (Brad Walmsley, 2006.). Az általános választójog megrontja a demokratikus folyamatot, mert hatalmat jelent felelősség nélkül – és az emberek követelhetik, amit éppen szeretnének, mert az egyszerű többség felhatalmazza az általuk megválasztott kormányzatot, hogy olyan törvényeket hozzon, melyeket a többség követel.
Az érdem nem jár mindenkinek, az csak a kevesek kiváltsága lehet (ezért hívják érdemnek). Jobb esetben az érdem jutalmat is jelent egyben, és ilyen értelemben az erény, érdem elismerése (jutalom) önmagában véve sem lehet egalitariánus, hiszen különbséget tesz – jobban és rosszabbul teljesítő között. A demokrácia vajon elégséges érv-e arra, hogy elvegyük a jobban teljesítőktől amiért megdolgoztak (akik nyilván egy kisebbség), és odaadjuk a többségnek? Daniel Bell helyesen látja, hogy az ilyen újraelosztó-egyenlősítő törekvések elmossák az érdem jelentőségét, és ezzel növelik a ressentimentet. Nem eszköze-e ezen folyamat következtében a „demokrácia” a többség tiszta voluntarizmusának? Nem csupán eszköz a vágyaik kielégítésére (mely természetesen egybeesik a demokratikus hatalmat gyakorlók érdekeivel)? A média pedig nem eszköz a többség akaratának megnyerésére?
Ha ezekre a súlyos kérdésekre igennel válaszolunk, akkor már sem a demokráciának, sem az általános választójognak, sem a jóléti államnak nincs baráti arca. A törvény uralmára nem garancia az általános választójog, és a többség akarata, hiszen ez utóbbi változhat napról napra, mint a viselt alsógatya. Akkor mi a garancia arra, hogy a többség akarata nem okoz zsarnokságot? És vajon az általános választójog volna a garancia a szabadságra? A szabadság valóban attól függ, mindenkinek egyenlő beleszólása van-e a felső döntéshozatalba? A döntéshozatalnak nem kéne a felelős politikai döntés keretein és törvényein belül történnie? Vajon a demokráciákban mindenki kellőképpen képzett-e ahhoz, hogy megértse ezen döntések súlyát? (Bryan Caplan szerint egyáltalán nem; a Myth of the Rational Voter c. könyvében épp az előítéletes választók archetípusait mutatja be, valamint azt, hogy a szabadsággal a demokrácia összeegyeztethetetlen. Mellesleg nem véletlen, hogy a liberalizmus klasszikus formájához konvergáló libertáriusok a legélesebb kritikusai a modern demokráciáknak és a jóléti államnak.)
A többségi elv a „szabadság kis köreire” jelenthet komoly veszélyt; és ha minden ember egy szavazat, akkor a puszta többség megszerzésével igazolható a hatalom. A történelem pedig azt mutatja meg, hogy a többség megszerzése talán nem is olyan nehéz dolog. A konzervatívok egy része azt vetette föl a mai „Nyugaton”, hogy a választójogot érdemes lenne szűkíteni, és az adófizetéshez kötni (mások szerint egy speciális „hozzájáruláshoz”). Vajon elegendő-e az ilyen és ehhez hasonló felvetések félresöpréséhez az, hogy ezek „nem demokratikus” felvetések? Bizony elgondolkodtató lehet ez, legfőképpen nekünk; a magyar társadalom igen csekély része (kb. 1,5 millió ember) regisztrált adófizető, és kevesebb, mint a lakosság 1/5-e fizet járulékokat, TB-t, egyebet. Jogosult-e a többség minden jogra akkor, ha nem tesz ezért semmit? Jár-e jog felelősség nélkül? És vajon a választójog „emberi jog” lenne? Miért lenne a többségnek mindig igaza?
Ha a többségi elv, és a választások megnyerése megkérdőjelezhetetlen, ez vajon a törvény uralmát jelenti-e? És semmiféle ellenvetésünk nem lehet vajon akkor, ha valaki igazoltan megnyert egy választást? Azért azok, akik megélték Hitler megválasztását, nem örülnének egy ilyen kérdésnek.
„A demokrácia megszűnik létezni, ha elveszel azoktól, akik dolgozni akarnak, és odaadod azoknak, akik nem akarnak.” - Thomas Jefferson
