A lengyel-magyar barátság meghitelezett szimpátia

Szilvay Gergely I 2010.03.26. 08:01

Kedden volt a lengyel-magyar barátság napja, amit az A38-on sokan meg is ünnepeltünk, ahol ez alkalomból a Zakopower nevű polák banda lépett fel a Zubollyal és a Folk Errorral. Itt a Konzervatóriumon az ünneplés kicsit csúszott, mert későn eszméltünk, de azért még kedden utolértem a balatonfüredi műfordító házban Tereza Worowskát, egy Dunakeszin élő műfordítót, négygyermekes édesanyát, akivel a lengyel-magyar barátságról, a lengyel és a magyar irodalomról, a két néplélekről és a fordítás nehézségeiről beszélgettünk. Tereza jelenleg épp egy Márai utazásaival kapcsolatos köteten dolgozik.

Szilvay Gergely interjúja Tereza Worowskával



Hogy kerültél kapcsolatba a magyarokkal?


Racionális döntés volt. Mivel könnyen tanultam nyelveket, érettségi előtt úgy döntöttem, hogy egy kevésbé ismert nyelvet kellene megtanulni. Körülnéztem a varsói egyetem kínálatán, és megakadt a szemem a magyar szakon. Tisztában voltam azzal is, hogy egy nyelvet és kultúrát akkor lehet igazán megismerni, megérteni, ha oda el is tud utazni az ember, ezért a szocialista országok közül választottam. A közös kulturális-történelmi pontok is fontosak voltak. De magyarul annyit sem tudtam, hogy „igen-nem”. 13-an voltunk a szakon, és öt évvel később én voltam az, aki mindenképpen úgy érezte, hogy jó helyre ment, és egyáltalán nem csalódott. Közben megismertem egy szimpatikus, barna szemű fiút. Össze is házasodtunk, és először úgy gondoltam, hogy ott fogunk lakni, Varsóban, ahol lehetett volna egy picinyke lakásunk. De ’77-ben a lengyel gazdaság már nagyon lejtmenetben volt, és látszott, hogy komoly bajok lesznek, így a férjemnek nem találtunk munkát, pedig már beszélt valamennyire lengyelül. Így végül Magyarországon kötöttünk ki, és azóta is itt vagyunk a gyermekeinkkel együtt.

 Milyen volt Magyarországra költözni?

Nem voltak fenntartásaim, mert nem politikai menekült voltam. Később voltak nagy exodusok nyugatra a magyarok, lengyelek és németek részéről, és volt módom elgondolkodni azon, milyen az, amikor az ember teljesen elveszíti a kapcsolatát a hazájával. De én bármikor visszamehettem Lengyelországba, és ma is sokszor hazalátogatok.

Hogyan fogadtak?

Annak ellenére, hogy csak kb. kilencszáz kilométer van a levegőben Varsó és Budapest között, ez a világ itt nagyon más, és annyi új, izgalmas dologgal találkoztam, hogy az lekötött és tetszett nekem. Mint lengyel 33 év alatt soha senki részéről nem találkoztam itt semmiféle bántó vagy elutasító viselkedéssel. Lehet, hogy mázlista vagyok és csak szerencsém volt, de leginkább kedves megnyilvánulások, nyitottság, érdeklődés volt a jellemző.

Mi a különbség a magyar és a lengyel lélek között?

Rengeteg különbség van, de az ember óvatosan bocsátkozik nemzetkarakterológiai fejtegetésekbe. Ami szembeszökő, és már az egyetem alatt észrevettem, hogy a magyarok melankolikusak. Az emberekben van egy határozott, karakteres melankolikus tónus, ami meghatározza világlátásukat, jövőlátásukat. A lengyelek viszont jóval vitálisabbak, dinamikusabbak, optimistábbak, több hitük is van a jövőben. Mind a kettő eltér az aranyközéptől. Erős különbség az is, hogy a magyarok ambivalensek. „Igen is, meg nem is”, „igen, de”, „nem, hanem”. Ez is a világhoz való hozzáállásuk része. De lehet, hogy csak összetettebben látják a valóságot. A lengyelek viszont jobbára „igen-igen”, „nem-nem”. Nem arról van szó, hogy fekete-fehér volna a világ, de döntéshozásban például a lengyelek határozottabbak. Persze kérdés, hogy meggondolnak-e minden pro- és kontrát, de amikor itt mindig újragondolunk egy kérdést a döntés előtt, akkor az az érzésem, hogy soha nem fogunk dönteni. A lengyelek inkább nem gondolnak mindent végig, és döntenek, a magyarok pedig inkább túl sokat agyalnak egy kérdésen. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai.

És valami pozitívum a magyarokról?

Nekem szimpatikus, amit mondtam a magyarokról, és pozitívumként fogom fel. A lengyel karakteremet sem ellentétesnek érzem, hanem kiegészítőnek. Ez olyan, mint a kék és a barna szem, mindkettő szép. Mindkettő beállítódásnak vannak előnyei és hátrányai.

Hogyan látod a lengyel-magyar barátságot?

A lengyel-magyar barátság komplex jelenség, nem egyszerű és nem statikus. Most hagyjuk a történelmi tényeket, a közös történelmi pontokat, Szent Hedvig, Jagellók, Báthory István, stb., azokkal úgyis mindenki tisztában van valamennyire. Én máshogy közelítenék. Ez a barátság érdekes jelenség, és valószínűleg egyedi Európában. Az is érdekes, hogy nagyon régi.  Egy olyan hatalmas, bonyolult és hosszan születő építményhez hasonlítanám, mint mondjuk a Sagrada Familia Barcelonában, ami épül és épül, és sosincs kész. Ne is legyen, minden nemzedék tegyen hozzá valamit. És bár általában nem tudjuk, honnan ered ez a barátság, de abban a tudatban növünk fel, hogy a két nép szereti egymást. Amikor pedig megyünk ki a másik országba, ezt meg is tapasztaljuk. Ugyanakkor ez valahol meghitelezett dolog, hiszen egymás kölcsönös ismerete elég gyér. A szimpátia foka sokkal nagyobb, mint ami következhetne egymás ismeretségéből. De ez talán nem gond, fontosabb, hogy egyáltalán létezik, mert például csak a huszadik században volt két olyan történelmi pillanat, amikor a ez a meghitelezett barátság, szimpátia, jóindulat életeket mentett. Az első a lengyel menekültekkel kapcsolatos. A második világháború elején csaknem százezer ember élete múlott ezen. Sok ember közös munkája kellett hozzá, a szervezés csúcsán pedig idősebb Antall József és Varga Béla balatonboglári plébános állt. Ott voltak a kisemberek is, akik szállást adtak, és a maguk módján segítettek. A másik ’56, amikor a lengyelek első perctől kezdve a magyar ügy mellé álltak. Kihasználták a pillanatnyi lengyel olvadást, és ez volt az egyetlen alkalmas csatorna, hogy értesítsék a magyar eseményekről az egész világot. Háromezer liter lengyel vér érkezett Budapestre, a lengyelek reggel a munkába menet beálltak a sorba, és vért adtak a magyaroknak. Az érkező anyagi segítség fele lengyel volt. Utána a hatvanas évektől egy nemzedék járt autóstoppal Lengyelországba. Tudták, hogy ha az út mellett felemelik a kis magyar zászlót, felveszik őket, meg lesz hol fejet hajtaniuk éjszakára. Aki belép a magyar-lengyel kapcsolatok területére, annak elég hamar feltűnik, hogy ez a kölcsönös szimpátiaépítés hosszú folyamat, amely emberek közötti érintkezésből alakult. Biztos vannak olyan társadalmi szigetek, akik nem tudnak erről a barátságról. De a jelenség elég elterjedt, úgyhogy előbb-utóbb belebotlik az ember.

Mit fordítottál eddig lengyelre magyarról?

Ugye, magyarra nem fordítunk, alapszabály, hogy az ember az anyanyelvére fordít, az ellenkezője orvvadászat lenne. Készítettem egy Balassi-kötetet, amiben benne van az életmű fele, és amibe én fordítottam a legtöbbet. Beleszerkesztettem korábbi fordításokat is, de ez összesen hét vers volt. A nagyobb munkáim közt van még Esterházy Harmonia Caelestis-e és a Javított kiadás, de évek óta Márait fordítok, Esterházy csak egyfajta „félrelépés” volt, felkérésre. Nagyon nehéz, de felettébb érdekes volt fordítani. De alapvetően Márai érdekel, évek óta az ő könyveit fordítom, és a kiadóm nagyon nyitott, mindet el is fogadja, mivel igencsak kelendő Lengyelországban. Persze nem csak én fordítok Márait, hanem rajtam kívül még ketten. Lefordítottam az Egy polgár vallomásait; a Föld, föld!-et; a Szindbád hazamegyet; a Zendülőket; készítettem egy nagyméretű válogatást a Naplóból; és most adtam le a Féltékenyeket. A Garrenek művéből van még hátra három kötet, majd utána újra a Naplót fogom fordítani, mert a kiadó szeretne egy  kétszer olyan nagy válogatást, mint ami eddig megjelent. Márai Naplója nagyon mély benyomást tett a lengyel értelmiségre, sokat is idézik.

Van valaki, aki még népszerű volt a magyar írók, költők közül Lengyelországban?

Petőfi nagyon népszerű volt a lengyelek közt az 1880-as évektől az első világháborúig, sokan írtak róla és rengeteget fordítottak tőle, nem feltétlenül magyarból, a német volt a közvetítő nyelv, meg a francia. De voltak, akik azért tanultak meg magyarul, hogy Petőfit fordítsanak. Ezután volt egy hosszú szünet, amikor ugyan fordítottak magyar irodalmat, de mégsem került ez bele a lengyel köztudatba. Márai az első magyar író, aki – úgy látszik – ugyanúgy beépült a köztudatba, mint anno Petőfi, vagy ma Kundera, Hrabal. Remélem, hogy a lengyel olvasók tudatában Márainak állandó helye lesz a huszadik század prózájának panteonjában. A kortárs magyar irodalmat – Bodor Ádámot, Dragomán Györgyöt, Krasznahorkait – is folyamatosan fordítják lengyelre. De hogy húsz, harminc év múlva a lengyel irodalmi közműveltségbe kik fognak beletartozni, azt ma nem tudjuk.

És milyen a lengyel irodalom helyzete itthon?

Magyarország háromszor kisebb ország, mint Lengyelország, egyharmadnyi olvasóval, könyvpiaccal. Ahhoz képest a magyarok serényen és szépen fordítják a lengyel irodalmat. A régi irodalomból, a 19. század előttről mindkét oldalon lemaradások vannak, de régi irodalmat nehéz is fordítani, és az olvasót is nehéz érdekeltté tenni abban, hogy ilyesmit olvasson (meg a kiadót, hogy kiadjon). Lehet, hogy ez a hajó már elment. Viszont a Pázmány lengyel szakja felnevelt egy komoly fiatal műfordító-nemzedéket, akik folyamatosan dolgoznak. Szóval a magyarok bizonyos értelemben előbbre vannak, mert kisebb ország létükre körülbelül ugyanúgy állunk.

Ki a kedvenced a magyar írók közül?


Arany János. Arany Jánost mindig, mindenkor, bármikor. Utolérhetetlen. Habitusban is nagyon szimpatikus. De az sem véletlen, hogy Márait fordítom folyamatosan, ő is izgalmas személyiség, bizonyos szempontból világítótorony. Az egész emberi, írói attitűdje nagyon kikristályosodott, tömény, sűrű, jó meglátásai voltak és eredeti megfogalmazásban, röviden, telibe találva el is tudta mondani azokat. Nagyon korán látott meg különböző jelenségeket a politika és a kultúra területén, és döbbenetesen pontosak a próféciái – pedig nem volt egy prófétai alkat – amelyek általánosságban csak harminc-negyven év múlva lettek nyilvánvalóak.

Mitől függ, hogy kit, mit fordít le valaki?


Egy író bemutatása az olvasóknak, ami folyamatos fordítást igényel, évekre szóló vállalkozás. Azt érdemes fordítani, ami nincs a másik irodalomban. Ha van valami hasonló – mert sokszor itt is, ott is a nyugati trendeket követik – az már nem olyan érdekes. Az vonzó, aki erős személyiség. Ezért lesz, azt hiszem, nagyon izgalmas a lengyelek számára Hamvas, akit nemsokára fordítani szeretnék, csak nagyon fel kell rá készülni. Ilyen gondolkodónk nekünk nincs. Oravecz Imrét is nagyon szeretem, és egészen különleges jelenségnek tartom.

A lengyel és a magyar is nehéz nyelv. Milyen nehézségek merülnek fel fordításkor?

Egészen más a két nyelv karaktere, a nyelvtani rendszere, és ebből sok minden következik. Nem szeretnék szakmai kérdésekbe bonyolódni, de egy dolgot mindenképp kiemelnék. Ami jelentős különbség, az az, hogy a lengyelhez képest a magyar nagyon képszerű. A lengyel elvontabban fogalmaz, nincsen olyan sok kép elrejtve a nyelvben. Lehet, hogy egy magyar ember ezt nem érzi már, mert neki ez természetes, azonban egy külföldi, ha megtanul magyarul, azonnal érezni kezdi a magyar nyelv képiségét. Ezért nem szeretem a csúnya szavakat, mert mindig megjelennek előttem. Na most, ha a fordításban sikerül megmenteni minél több képet, akkor nem csak olvasom a szöveget, ami fogalmilag „átmegy” rajtam, hanem meg is látom. Márai jellemzi az Egy polgár vallomásaiban zipszer őseit, akik számára a magyarsághoz való csatlakozás önkéntes gesztus volt. De nem hazudtolták meg magukat, és este házikabátban és papucsban átváltottak németre. Amikor ezt olvasod, nem csak megérted  a magyarrá válás folyamatának egy példáját, hanem látod is magad előtt az igényesen berendezett, polgári szobabelsőt, azokat a férfiakat papucsban, házikabátban. A francia fordító, aki ugyancsak fogalmi nyelvre fordított, ezt a képet – és sok mást – egyszerűen kihagyta, talán azért mert ez nem működik franciául. Megelégedett annyival, hogy „amikor maguk közt voltak”. Ugye, mennyire más? Pedig ez a dolog úgy izgalmasabb, hogy fogalmilag megértesz valamit, és az videóként ki is vetítődik a fejedben. Fordításkor meg kell próbálni megmenteni ezeket a képeket, hogy ne csak értsük, hanem lássuk is, amit olvasunk. Ettől erősebb az olvasás élménye.


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr831865981

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kozonithy 2010.03.26. 09:01:00

Iszonyat jó interjú! Köszi Neked is és Terezának is! :)

Boli – Ch.T. is, meg hát! 2010.03.27. 17:23:33

Na igen, egy okos nő, aki nálunk él, már magyarrá is vált és jobban lát talán minket, mint mi magunk... Azért jó ilyenek olvasni, végre nem a kis belterjes politikai pocsolyánk.

teresa 2010.03.27. 21:22:48

Boli, köszönöm a bókot, de az az igazság, hogy nem váltam magyarrá. Az én helyzetemben ez talán nem is volna lehetséges, de amellett az a megfigyelésem, hogy hasznosabb vagyok itt lengyelként. Így többet tudok tenni.

phaidros 2010.03.28. 17:23:00

Nagyon érdekes téma, sokat gondolkodtam anno, hogy mi tesz két népet baráttá (és ellenségé). Én is érzem ezt a barátságot, és tapasztalom is, ha lengyellel találkozom. Főleg azért érzem különlegesnek, mert messze vagyunk egymástól. Persze, lehet, hogy ez az oka is, hogy nem volt érdeksérelem közöttünk.

hodalbert 2010.03.28. 21:32:24

@phaidros: Azé, azé volt :), ha nem is sok
Pl szegény Sobieski aki akkor verte meg Bécs alatt a törököt, amikor éppen Thököly volt az Oszmánnal szövetséges a sógorok ellen, és közben a Csallóközben kissé rabolgattak a lengyel csapatok (vö. lengyeljárás), vagy a Szepesség és Árva vármegye kérdésköre. Igaz hogy 1000 év távlatában kb ez a kettő majdnem az összes....
Illetve van még egy, a 70-80-as évek "mi vagyunk a janik" kádári retorikája, a "lengyelek lusták ezért nem dolgoznak" , amit mindig szégyelltem ha hazamentünk a rokonokhoz, és az sajnos a 90es évek közepéig húzódott (lengyelpiac), holott a magyarokat akkor is és végig másképp kezelték Lengyelországban.

piir (törölt) 2010.03.29. 16:11:55

és vajon mit szólnak a lengyelek a Krzysztof Varga: Turulpörkölt c. regényéhez?

La Serenissima 2010.03.29. 19:30:41

@Boguslawski: elég nagy siker volt odaát, az biztos. kritikai recepciójáról viszont még egyáltalán nem hallottam.

Boli – Ch.T. is, meg hát! 2010.03.29. 19:52:53

"már magyarrá is vált és jobban lát talán minket, mint mi magunk" alatt én azt értettem, hogy akik ideköltöznek, bizonyos szinten asszimilálódnak. De, mindig is jobban látják, hogy mi történik itt, mint sok itt született. Nagyon is megőrzik a "másik életüket." Kisebb nép vagyunk, mint a lengyel, de sok "idegent" integráltunk, hogy azután ők is magyarként éljék meg a történelmünket. Ők mind sokat tettek ezért az országért, néha sokkal többet, mint a magukat nagy hangon magyarnak hirdetők!

greybull 2010.03.30. 10:21:43

A lengyel magyar barátság alapja, hogy mindkét nép hun eredetű - erről nem illik, szokás beszélni, délibábos képzelgésnek minősítik, pedig igaz. A piros fehér (azaz ezüst) zászlajuk bizony bizony az Árpádházi királyok sávjaiból van, az meg a közös hun ősöktől.

AdamK 2010.08.20. 19:46:43

@teresa: Kedves Teresa! A fordítással kapcsolatos megfigyeléseid nagyon érdekesek. Hogyan oldottad meg a papucsproblémát?

teresa 2010.08.20. 22:13:25

Úgy oldottam meg, hogy arra törekedtem, minél többet őrizzem meg a képből, amely Márai leírása nyomán kivetítődik a fejemben. Fontos a részleteket gondosan megfigyelni, majd visszaadni. De miután papucs is, házikabát is van a lengyelben, és hozzá megvan - vagy inkább csak megvolt - az az életforma, amelyről Márai ír, ha a fordító a képet visszaadja, bizton remélheti, hogy az olvasó fejében is kivetítődik. És ez azért sokkal több, mint hogy ugyanezt csak fogalmilag megérti (a mondott "maguk között"). Mert, hogy úgy mondjam, duplán hat.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása