dobray
I 2009.11.21. 08:01
Megjelent a Vatikán új rendelkezése, az Anglicanorum coetibus, ami az anglikánok Rómához való visszatérésének módját részletezi. Az utóbbi időben nagy lépésekkel látszik előrehaladni az ökumené, a keresztény felekezetek egységtörekvésének ügye. Ez pedig mind leginkább a pápának köszönhető. Először az FSSPX négy püspöke automatikus kiközösítését oldotta fel a Szentatya (ebből tört ki a Williamson-ügy), folytatódtak a pápai primátus szóló tárgyalások az ortodoxokkal (egy bolgár ortodox püspök bejelentette abbéli szándékát is, hogy együtt misézne a pápával), most pedig az ökumenikus törekvések egyik legjelentősebbike történt meg azzal, hogy az anglikánok kérésükre lehetőséget kaptak a saját hagyományukkal való visszatérésre az egyházba, amely csak ahhoz az eseményhez mérhető, amikor VI. Pál és I. Atenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1964-ben kölcsönösen visszavonta az 1054-es kiközösítéseket, vagy amilyen a katolikus-evangélikus közös nyilatkozat volt a megigazulás tanáról.
Frappáns választ mindez azoknak, akik valamiféle bezárkozó, világtól eltávolodó egyházat jósoltak a „páncélbíboros” pontifikátusára. XVI. Benedek igencsak rácáfolt azokra, akik azt gondolták, csak azért választották meg őt, mert nem tudtak más mellett dönteni a bíborosok, és csak II. János Pál „folytatása” lesz, hiszen a nagy pápa jobbkeze volt. Az volt, idős is, mégsem lesz pápasága átmeneti. A felületes megjegyzésekkel ellentétben nem ellenzője a második vatikáni zsinatnak, csupán lenyisszantja annak vadhajtásait – azaz Ratzinger pápasága tisztázó időszak is. Egy teológus pápától - a Szent Inkvizíció Hittani Kongregáció volt prefektusától - nem is várhatunk mást.
Az ökumené mellett a másik területe a liturgia. Visszatér a latin, háttal miséznek majd a papok, elidegenítik a híveket – ilyesmikkel vádolták meg őt, amikor liberalizálta a régi római (tridenti) rítus végzésének lehetőségét (Summorum Pontificum). A kiszivárgó hírek szerint pedig ő maga is a reform reformján, azaz a novus ordo, a jelenlegi miserend egyes elemeinek visszaváltoztatásán ügyködik. Mondjuk ez nem meglepő annak, aki olvasta A litugria szelleme című könyvét (itthon kissé elhallgatott mű). Mindkettő rítus hivatalos nyelve a latin, és az új miserendben sem kötelező a szembemisézés, a különbségek máshol vannak, és az organikusabb egyértelműen a régi rítus. A várakozásokkal ellentétben azonban a pápa liturgikus törekvései nem csupán a nagyon öreg bácsiknak és néniknek adnak okot a nosztalgiára (ezt állította Piero Marini, II. János Pál szertartásmestere, akit XVI. Benedek leváltott) , és nem idegenítenek el sokakat, sőt: meglepő módon az aktív katolikusok, főleg a fiatalság egy jelentős része az, ami teljes odaadással támogatja a pápát mindebben. A tridenti misék résztvevői fiatalok. Még szervezetük is van, a Foederatio Internationalis Iuventutem, aminek itthoni tagszervezete a Szent Mihály Laikus Káptalan (CLSMA - Capitulum Laicorum Sancti Michaelis Archangeli). Ennek a tagsága többségében magasan képzett értelmiségi fiatalokból, egyházzenészekből áll (mivel a Zeneakadémia egyházzenészei alapították). Ezek a fránya fiatalok valahogy nem akarják, hogy az egyház haladó legyen, és nem fűlik a foguk az olyan elképzelésekhez, mint a New York Timesé, ami simulékony, ártatlan katolicizmust szeretne, az élen az eretnek Hans Künggel.
Na de kanyarodjunk vissza az ökumenéhez. A szó hallatán általában egy katolikusnak a protestáns felekezetekkel vaól párbeszéd jut az eszébe. Rengeteg progresszív (nem mellesleg sokszor katolikus) teológus csak ezirányba tudja elképzelni a (még nagyobb) nyitást, megfeledkezvén az ortodoxokról – márpedig a tridenti mise bemutatásának liberalizálása mellékesen ezt is jelenti. Az ortodoxokról pedig nem lehet elfeledkezni el, mégiscsak sokkal közelebb állnak a katolikusokhoz, mint a protestánsok: alig egy-két teológiai kérdés és pápai primátus az összes különbség, a papszenteléseik, szentségeik, miséjük érvényes, minden további nélkül látogatható pápisták részéről. Nem is eretnekekről, hanem inkább ugye egyházfegyelmi kérdésről, szakadásról, szkizmáról van szó, ahogy a Szent X. Piusz Papi Testvérület, azaz a tradicionalisták esetében is.
A pápa „gyanús ultrakonzervatívokkal barátkozik”, és „előbbre helyezi egyháza egységének ügyét a vallásközi párbeszédnél” – hangzanak el a vádak. Az utóbbi igaz is, de hát mi más dolga lenne? Még jó, hogy a saját egyháza egysége és a szakadás felszámolása, megelőzése fontosabb, mint a más vallásokkal való párbeszéd… amúgy – és ez a válasz az első felvetésre is – a kettőt lehet párhuzamosan csinálni. Ja, hogy sérti mások érzékenységét Williamsonék visszafogadása? Kit érdekel? Akkor most ki képtelen a párbeszédre? A pápa, vagy az állítólag létező ultraérzékenyek? Hisztis finnyásokkal nehéz ökumenikus párbeszédet folytatni. Más kérdés, hogy a hisztis finnyások csak az egyháza(ka)t kibicként bíráló, liberális, NYT-os publicisták képzeletében élnek, illetve ők maguk azok. Továbbá a császárság-pápaság szembenállásának emlékeként a német, az osztrák és Benelux államok katolikus egyházainak köreiben, akikkel úgy tűnik, minden pápának meggyűlik a baja, legutóbb egy (visszavont) püspöki kinevezés kapcsán. Én nem hiszem, hogy az ortodoxok, anglikánok, katolikusok közeledése a többi protestáns felekezetnek bármiféle problémát okozna, és hátráltatná a velük való párbeszédet, sőt. Félreértés ne essék, nem a protestánsokat szidom, hanem a hamis békességért minden feladó, sokszor hangadókat.
Szóval az ortodoxokkal való párbeszéd és az FSSPX-szel folytatott, gyümölcsöző tárgyalások mellett az utóbbi hetek legfőbb eseménye a tradicionalista anglikánok visszatérésének lehetővé tétele. Persze rögtön lábra kaptak olyan vélekedések, miszerint a pápának fals elképzelései vannak az ökumenéről, mert azt csak rekatolizálásként tudja elképzelni, valamint bárányt lop a Canterbury érsektől, így megsértve mások érzékenységét, és elvesztve sokak bizalmát – még az amúgy igen kiváló jezsuita blogon is felbukkant egy ilyen hangvételű poszt.
Jaj, csak meg ne sértse a katolikus egyház a másikokat… Közben csak annyi történt, hogy a Vatikán válaszolt az anglikánok egy részének, a Canterburytől (azaz az Anglikán Kommuniótól) már amúgyis elszakadt tradicionalista anglikánoknak a kilencvenes évek eleje óta meglévő azon kívánságára, miszerint vissza szeretnének térni Róma fősége alá. Vagy talán csak azért, hogy mutassa, tiszteletben tartja a többi felekezet híveit, nemet kellett volna mondania? Mindig Rómától távol állók kedvéért kéne magára haragítani, magától elidegeníteni és csalódást okozni olyanoknak, akik Rómához közel állnak, vagy közel szeretnének állni hozzá? Nem nyerne vele semmit. Szívességet elsősorban azoknak kell tenni, akik közelednek. És ha az ő kívánságukat tiszteletben tartja, nem mondhatja, hogy „menjetek vissza Canterburybe”. Ez nem báránylopás, hanem a visszatérő bárányok visszafogadása. Persze szegény Rowan Williams, Canterbury érseke jó pofát vágott a dologhoz, de bajsza alatt nyilván nem örült mindennek. Nem irigylem őt, sok baja van mostanában, nem egyszerű egyben tartani egy laza szerveződésű közösséget, primus inter pares alapon. De remélhetőleg az anglikán-katolikus párbeszéd nem szenved csorbát. Ki tudja, talán ezután a figyelmeztetés-szerű eset után Williams jobban kézben tudja tartani az általa vezetett közösséget.
A Tradicionális Anglikán Közösség 2007-ben aláírt egy dokumentumot, mely szerint elfogadják a katolikus katekizmust – és azt látványosan templomaik oltárára helyezték. Maguktól, nem Róma kívánságára. Ilyen felhívásra nem lehet nemet mondani. A félmilliós közösség 1991-ben vált ki a nyolcvanmillió tagot számláló Anglikán Közösségből, a világ nemzeti anglikán egyházainak szervezetéből – így nincs egységben a Canterburyi érsekkel sem – elsősorban azért, mert nem értett egyet a nők és a homoszexuálisok pappá szentelésével. (Az anglikánoknak több irányát szokás megkülönböztetni, így a protestáns anglikánokat, illetve az anglo-katolikusokat – Low Church, High Church -; protestánsok-e az anglikánok?)
Esetükben pont hogy nem teljes rekatolizálásról lesz szó: megtarthatják saját hagyományaikat, külön személyi "egyházmegye", ordinariátus intézi az ügyeiket. Persze van, amiből Róma sem engedhet, mivel kötelezi a hitletétemény és a szenthagyomány: a papokat fel kell szentelni (anglikán szemszögből: újraszentelni), némi teológiai képzés után. A fő kérdés valamiért megint a cölibátus volt: vajon házasodhatnak-e majd az anglikán papok? A válasz: nem. A jelenleg házasok viszont házasként is felszentelhetőek, kivéve püspöknek.
A liturgikus törekvések szempontjából is részint kedvező az anglikánok egy részének visszatérése: liturgiájuk ugyanis igen közel áll a régi római rítushoz. Azaz tudatosan, vagy véletlenül, spontán módon, de XVI. Benedek liturgikus és ökumenikus törekvései egymást erősítik. A cél nem a mindenáron való béke, de nem is a konfliktus, hanem a katolikus egyház hitének kompromisszumok nélküli felmutatása, annak teljes fényében.
