A technokraták és mechanikusok ugyanis örökölték a haladó balosok nézetét, miszerint ami magától jön létre, az biztosan nem jó. Ha esetleg máshol mégis jó, azt ide kell hozni. Jóllehet, mint arra számos gondolkodó rámutatott, importtal, tervezéssel és technokráciával ezeket a viszonyokat nem lehet „megalkotni”. Pedig a technokrácia hívei ugyanúgy akarják a piacot „építeni”, mint annak idején a szocializmust.
Megadja Gábor írása
Egy évtizede, sőt még néhány éve is a konzervatív címke szitokszónak számított, és nem csak a politikában. Konzervatívnak számított mindenki, aki nem volt hajlandó az aktuális trendnek megfelelő holdjáró cipőket hordani (akár nő, akár férfi volt az illető), esetleg irtózott a gyógyszerekkel együtt elfogyasztott tablettás borok ötletétől, vagy nem kísérletezett az éppen divatos bogyókkal. A posztkommunista liberalizmus jegyében minden, ami új volt, jó is volt egyben.
Valami megváltozott. Vonzóvá vált a konzervatív címke, s mint minden divatcikk, ma szinte mindenki magáénak akarja. Amerre perdül-fordul a magyar olvasó, mindenhol találhat különféle konzervatívokat. Közös jellemzőjük az, hogy mindig ők „a” konzervatívok, szemben a „nem igazi” konzervatívokkal. Ezt az állítást arra alapozzák, hogy megtaláltak valamiféle receptet, ideológiai kiskátét, amelyben megtalálhatók a konzervatív politikai gondolkodás programpontjai, és amelyhez ha nem igazodnak mások, akik néha annak nevezik magukat, akkor utóbbiakra ki lehet mondani az ítéletet: ezek nem konzervatívok. A verdikt legtöbbször a magyar jobboldalra vonatkozik, legyen szó politikusokról vagy éppen gondolkodókról.
Jó haladó szokás szerint a legújabb konzervatívok vigyázó tekintetüket külföldre vetik, Párizs helyett mostanság Washingtonra. Mivel –mondják felfedezőink– Magyarországon nincs igazi konzervatív gondolkodás és politika, ezért importálni kell onnan, ahol van. Nyugat-Európában van –bármennyire különböznek is a nyugat-európai konzervatívok az amerikaiaktól–, legfőképpen azért, mert ott elhatárolódnak a „szélsőségesektől”, és arrafelé nem történhet olyan, hogy „összemosódnak” a „nácikkal”. Amerikában pedig azért vannak „igazi” konzervatívok, mert ők valóban a szabad piac, a jogegyenlőség, a liberális alkotmány hívei, külpolitikában pedig Izrael szövetségesei. Mindezzel szemben a magyar konzervatívok mucsaiak, kádáristák, szocialisták, és persze antiszemiták. Miközben Washington válik a „konzervatív” dogmatika lakmuszpapírjává, elfelejtik, hogy pont az amerikai konzervatívok mélyponton vannak, a neokonok kül-és belpolitikája is hosszú évek óta kritikák célpontja (lásd a Buchanan-féle paleokonzervatívokat és a libertáriusokat), és a progresszió újabb amerikai sikere nagyban az elhibázott neokon politika eredménye.
Jelenleg azonban nem az a célunk, hogy a neokon politika csődjét elemezzük, hanem inkább egy mentalitás megrajzolása, amely egy eredendően absztrakt ráció-és dogmaellenes gondolkodásmódot az ellenkezőjére kíván fordítani: dogmákat akar alkotni és azokat kívánja a politikai cselekvésen számon kérni.
A konzervatív reakció minden esetben valamilyen forradalmi, abszolutista, társadalom-átalakító próbálkozással szemben jelent meg. Ám ez azt is jelenti, hogy a konzervatívok mindenütt másra „reagáltak”, más haladó projektek alkották meg a reakciót a tengerentúlon és a kontinensen, sőt a kontinens egyes országaiban is. Míg Franciaországban és Angliában elsősorban a francia forradalom után datálódik (utólagosan) a „konzervatív” jelző létrejötte, addig Magyarországon a két ugarfeltörő, kommunista kísérlettel szemben fogalmazódott meg a magyar reakció – noha mondható, hogy a jozefinista abszolutizmussal szembeni nemesi korona-visszavétel is e konzervatív reakció megnyilvánulása volt. Amerikában leginkább a központi állam ellen harcoló Dél állami szuverenitás- és közösség-védelme az, ami kitermelte az amerikai konzervatív gondolkodást.
Mindegyikre igaz azonban, hogy a racionalizmussal szemben a bevált szokásokat, hagyományokat részesíti előnyben, helyi problémákra helyi megoldásokkal próbál válaszolni. Ez azonban azt is jelenti, hogy a partikularitásokra érzékeny konzervatívok válaszai mások lesznek a különböző történelemmel és múlttal rendelkező országokban. A baloldaliak és liberálisok problémája az, hogy ez a képlet nem illeszthető bele valamelyik univerzalista üdvtörténetbe. Ugyanezzel a problémával kell szembenézniük a neokonoknak és híveiknek is, akik szerint – Fukuyama nyomán (aki elméletét a KGB-ügynök Kojéve-től vette át) – a liberális demokrácia a történelem vége, így annak terjesztése elemi feladat.
Miért a múlt, és miért egy adott ország, egy kultúra történelme az, ami meghatározó a konzervatívok számára? A konzervatívok érve az, hogy a szokások, hagyományok ismertek és beváltak, ezért megőrzésre méltóak. E hagyományos gyakorlatokkal szemben állnak az abszolutisták, forradalmárok és reformerek racionalista és romantikus konstrukciói, melyek valamiféle elv, eszmény alapján kívánják a teljes valóságot átalakítani. A konzervatív reakció szerint azonban a politikai racionalizmusok, így az ideológiák túlzott önhittségbe ringatják magukat, és olyan tudást képzelnek magukénak, amit lehetetlen birtokolni. A radikális és mérsékelt utópiáknak, illetve a szubsztantív politikai kísérleteknek ezért egyaránt jellemzője a hübrisz.
A probléma Magyarország számára épp az, hogy a negyven éves kommunista kísérlet nyíltan hagyományellenes volt, és mindent tűzzel-vassal irtott, ami a „régi világhoz” tartozott. Radikális gondolkodók meglátása már a XIX. század végén is az volt, hogy a hagyományok és az erkölcs menthetetlenül elvesztek („Isten halott”), és más elvekhez, esetleg más kultúrákhoz kell fordulni gyógyírért. Ezzel szemben a konzervatívok a lerombolt hagyomány maradványaiból kívánnak újra építkezni, ami, jóllehet, nem könnyű munka. Mindazonáltal a hagyomány hallgatólagosan megmaradt: családokban, közösségekben, a templom falai között, és a könyvtárakban. A radikális kísérletekkel szemben a konzervatívok feladata ennek felélesztése.
Az ideológusokat nem érdekli a hagyomány, ahogyan egy ország múltja és történelme sem. Őket csak a dogmatika megfogalmazása érdekli, melynek elfogadása híján nem formálhat jogot senki sem valamilyen politikai címke birtoklására. Talán nem véletlen, hogy az Amerikában élő John Lukacs és Molnár Tamás sem kívánják magukat konzervatívnak hívni – a neokonok a konzervatív gondolkodásból ideológiát csináltak. A hazai új próbálkozások ennek a bukott projektnek az elemeit kívánják átültetni a magyar valóságba.
Eric Voegelin szerint a modern világ válsága abban érhető tetten, hogy amikor az ideológus második valóságot, azaz ideológiát kreál, akkor az összeütközik az első, azaz a tényleges valósággal; az ideológia válasza a második valóság elsőre történő ráerőltetése lesz, amivel nem megoldják, csak fokozzák a válságot magát. Pedig a mai, magukat „konzervatívnak” nevező ideológusok érvelésében a politikai gnoszticizmus szinte minden egyes eleme megtalálható, még ha szétszórtan is. Így lesznek olyanok, akik „fiskális konzervatívnak” fogják magukat nevezni (az amerikai „fiscal conservative – social liberal” mintájára), és így lesz a baloldali technokrata Bokros Lajosból sztárkonzervatív közgazdász. A gnoszticizmus tetten érhető abban is, hogy az ideológusok a leggyakrabban valamiféle „rendszer” megalkotásán fáradoznak – annak ellenére, hogy a konzervatívok a „rendszer” kifejezéstől is fáznak. A rendszerépítők logikája szerint létezik olyan mechanikus elrendezése a politikai rendszernek – konstitucionalizmus, „fékek és ellensúlyok” (szintén az amerikai politikai hagyományból – téves hozzáadással, illetve elvétellel – átemelve) – ami kizárja az emberi hibákat, elkerüli a váratlan eseményeket, és személytelen erők, viszonyok, láthatatlan „folyamatok” és „procedúrák” révén önmagát működteti. Ezt a gépet a politikai technikusok („szakértők”) egyszer megépítik, és utána önjáróvá válik. Mindazonáltal mondhatjuk, hogy e megfogalmazások jelentős része megmarad a „csicsergő szekták” (Russell Kirk) szintjén.
Figyelemre méltó azonban, hogy ezek ugyanolyan ugar-ellenes tervek, mint a XX. század nagy baloldali elképzelései. E vízió szerint ugyanis politikai és gazdasági szakértők okoskodása és felülről vezérelt törvényhozása önmagában elegendő a vágyott „rendszer” létrehozásához. Amennyire az anti-ugaristák eszményítik más országok gazdasági, politikai viszonyait, olyannyira érzéketlenek a kifejezetten hazai problémákra. Nem játszik központi szerepet a határon túli magyarok ügye, vagy a múlt, és azon belül is a komcsi múlt szerepének kérdése. Megjegyzendő, hogy az eszményített elveket is szelektíven kezelik – a szabadpiacos és külpolitikai elkötelezettséget számon kérnék, az abortuszról, vallásról vallott nézeteket már kevésbé.
Amit elfelednek az ideológusok, az a természetes környezet és a kultúra. A technokraták nagy problémája az lehet, hogy hogyan lehet szándékosan, „tervezve” létrehozni valamit, ami máshol magától kialakult. A technokraták és mechanikusok ugyanis örökölték a haladó balosok nézetét, miszerint ami magától jön létre, az biztosan nem jó. Ha esetleg máshol mégis jó, azt ide kell hozni. Jóllehet, mint arra számos gondolkodó – akik a szabad piacgazdaság elkötelezett hívei, pl. Hayek – rámutatott, importtal, tervezéssel és technokráciával ezeket a viszonyokat nem lehet „megalkotni”. Pedig a technokrácia hívei ugyanúgy akarják a piacot „építeni”, mint annak idején a szocializmust.
Miközben a baloldal legkésőbb a 60-as években rájött, hogy a korábban a felépítményhez sorolt kultúra megszállásával és alakításával érhet el sikereket, a hazai ideológusok inkább a gazdaságot tekintik „alapnak”. Pedig Clinton elnök rossz szlogenjét akár meg is fordíthatnánk: „figyeljetek a kultúrára!”
Bármilyen vonzó legyen is a gumirózsa távolról, otthonunkban nem fogjuk a sajátunkénak érezni, és legfeljebb szakértői megbeszéléseknek kölcsönözhet valamiféle látszólagos otthonosságot. Növényeinket csak akkor érezzük hozzánk tartozónak, ha abból a földből nőnek ki, ahol élünk, ha mi gondozzuk, öntözzük őket. A gyökértelen művirágok sorsa egytől egyig ugyanaz: kidobják őket. E fázison túl csupán a szelektív hulladékgyűjtők problémája marad, mit kezdjenek vele.
Megadja Gábor
