Tory
I 2009.07.26. 07:01
Kínában is, na jó legalábbis Shanghajban, változnak az idők. Hamarosan nem egy, hanem kétgyermekes lesz az ideális családméret:
A népességrobbanás rémét úgy látszik felváltotta Kínában a társadalom
öregedésétől való félelem, Shanghaiban ezért most azt tervezik, hogy az
egygyermekes családmodellt lecserélik kétgyermekesre.
Kína a hosszú távú tervezés országa. Nagy Fal, Nagy Csatorna – néhány évtized és összerakjuk, ugye. Persze ebben segít az is, hogy semmilyen nyugati típusú demokratikus nyomás nem nehezíti meg a távoli horizontok elérését. Nos, könnyen beláthatjuk ezeknek a széles horizontoknak a hátrányait és még csak nem is kell ujgurnak vagy éppen Falun Gong hívőnek lennünk hozzá.
De vannak előnyök is. Egyike ezeknek, hogy az ország nagyon hosszú távú szempontjait is figyelembe lehet venni a közpolitika alakításánál. Mint például a demográfiai szempontokat.
Erről volt szó, amikor jó két éve a politikai Laffer görbéről írtam:
A következő hatásmechanizmusok működnek: A politikai verseny két ellentétes hatást vált ki: Egyfelől, javítja a meghozott döntések minőségét. Kevesebb a korrupció például, hiszen a politikai ellenlábasok komoly kontrollt jelentenek. (És a politikai vezetők cseréje nyilván visszatartó erőt képvisel az alsóbb szinteken is - hiszen eltűnhet a politikai védelem.) Az egyszerűen rossz döntéseket is gyorsabban korrigálja a kormányzó oldal a hathatósabb kritika nyomására.
Másfelől viszont a politikai verseny élesedése rövidíti a politikai rendszerek tervezési időtávját: Nem mernek a politikusok hosszú távra tervezni és hosszú távú reformelképzeléseket képviselni, mert ez megengedhetetlen rövid távú hátrányokhoz vezet illetve a politikai ellenfelek visszafordíthatják a hosszabb távú programokat. Gondolhatunk itt a demográfiára vagy az egészségügy reformjára - de a négyes metró és a Nemzeti Színház is jó példa a rossz példára.
A magyar példában könnyű összevetni a kommunista diktatúra hosszú távú szempontjait, a demokratikus Magyar Köztársaság intézményes rövidlátásával:
A hetvenes évek példa az alacsony intenzitású politikai versenyre. Születtek
nagyon hosszú távú döntések (gyes, gyed), de iszonyatos baromságokra is
folyhatott el a pénz (eocén program).
Az ezredforduló utáni helyzet az éles politikai verseny jellemzőit mutatja: A rövid távú (szinte éven belüli) optimalizás is megfigyelhető volt. Sőt, az öszödi beszéd tanulsága szerint mindez tudatos is volt.
Kína jó példa a hosszú távú tervezésre. Akárcsak a magyar kommunista párt a hetvenes években, a jelenlegi kínai sem fél a hatalom elvesztésétől. Magának érzi az országot, és magának is építi. És bizony rövid távon kellemetlen, de hosszú távú hasznos döntéseket hoz. Szingapúr, a kelet Svájca ugyanezt játszotta el – nem is rossz eredményekkel.
Lehetséges-e ez Magyarországon méghozzá a demokratikus Magyar Köztársaságban?
Nos, kínai vagy szingapúri mértékben valószínűleg nem lehetséges. De tegyük fel egy kicsit enyhébben a kérdést:
Lehetséges demokratikus politikai verseny mellett elmozdulni a hosszú távú kérdéseken való gondolkodás felé?
Igen, ez lehetséges. Nem kell diktatúra. De határozott felhatalmazás, a napi politikai nyomás csökkentése szükséges. A jelenlegi helyzetben ez kétharmados kormánytöbbséget jelent. Senkinek ne legyen illúziója: Egy komoly politikai nyomás alatt álló kormány nem fog, mert nem tud az ország harminc év múlva jelentkező problémáival érdemben foglalkozni.
Persze a határozott felhatalmazás csak szükséges, de nem elégséges feltétele a hosszú távú problémák kezelésének. A határozott felhatalmazás akár rosszul is elsülhet, ha rossz kezekbe kerül. Peron sem gazdasági csodát épített, ugye. Ez azt hiszem világos. Értelmes, világos programra; értelmes világos fejekre is szükség lesz.
Meglesz?
Meglátjuk.
