Még ma is sokan szeretik úgy beállítani az iszlámot, mint a béke vallását, amely csak elszenvedte a keresztes háborúk rettenetét; és elszenvedi ma is az imperialista hatalmak erőszakát. Furcsa módon a közelmúltban ezt az érzésvilágot éppen a Szovjetunió használta fel világhatalmi céljai számára. A szereposztás világos volt: a gyarmatosítók utódai ellen küzdő arab államok, s a másik oldalon az imperialista Nyugat és cionista zsoldosai. Így talán nem tekinthető véletlennek, hogy éppen a szovjetek egykori sztárterroristája, Carlos, a Sakál neve alatt A forradalmi iszlám címmel jelenhetett meg könyv nemrégiben. A könyv felszólítja a marxistákat és az iszlámistákat, hogy egyesítsék erőiket Amerika és általában a Nyugat ellen.
Máthé Áron írása
XVI. Benedek szentföldi látogatása nem múlhatott el botrányok nélkül. Nemcsak a muzulmánok, hanem szélsőséges zsidó szervezetek is felhívták magukra a figyelmet. A Nemzeti Egység Pártja nevű izraeli radikális jobboldali politikai erő például a pápa feltartóztatását követelte, hogy így lehessen kikényszeríteni a csaknem 2000 éve, a Titus római császár által hadizsákmányként elhurcolt műkincsek visszaadásának ígéretét. Az ötlet legalábbis képtelenségnek nevezhető - arról nem is beszélve, hogy a kegytárgyak többségének sorsa nem tisztázott, s a legfontosabb relikvia, a Menóra nincs is a Vatikánban. Az indítvány azonban egy olyan párt részéről hangzott el, amely tagja a Knesszetnek, az izraeli országgyűlésnek, s így mégsem lehet teljesen komolytalannak nevezni.
A „másik oldal", a muzulmánok, úgy tűnik szintén nem akartak lemaradni a pápalátogatás kínálta arculatépítési derbiben - nem is várattak sokáig egy teátrális jelenet megrendezésével. A Palesztin Hatóság területének egyik vezető főmuftija, Tajszír Tamimi sejk, a Notre Dame de Sion katolikus központban rendezett „vallásközi összejövetelen" önkényesen magához ragadta a szót, és - többek között - hosszasan mennydörgött Izrael ellen. Ekkor a pápa távozott a teremből. XVI. Benedeknek már ezt megelőzően is meghökkentő szavakat kellett hallania. A híradások többsége ugyan nem emelte ki, de beszédében valamivel az Izraelről szóló rész előtt a mufti Szaladin szultán emlékét magasztalta. Ennek a beszédnek az udvariatlansága vetekszik az előző ötletével. Különbség azonban, hogy ez a beszéd a muszlim hittudósok egyik hivatalos képviselőjétől hangzott el.
Az üzenet egyértelmű volt, bár a keresztény gyökereit még említeni se óhajtó Európában nem keltett igazán visszhangot.
Röviden érdemes végiggondolnunk, hogy kiről is beszélt a mufti, s mire célozhatott. Szaladin szultán (Szalah ad-Din Juszúf ibn Ajjúb) 1174-1993 között volt Egyiptom és Szíria uralkodója. Szaladint ellenfelei is nagyra becsülték, a muszlimok számára pedig egyenesen példakép egészen máig: kegyes volt, adakozó, könyörületes. De nem ezek miatt vált példaképpé elsősorban, hanem azért, mivel dzsihádot viselt a hitetlenek (azaz a keresztények) ellen, és méghozzá sikeresen. Nem véletlen, hogy az arab-muszlim történetírásban a keresztesek tönkreverőjeként tartják számon, tekintve, hogy a szentföldi keresztes államok haderejét megsemmisítette, Jeruzsálemet ismét elfoglalta, majd utána sikeresen meg is védte foglalásai nagy részét - jóllehet, az európai keresztes hadaktól taktikai vereségeket is elszenvedett. A 900 évvel ezelőtti megindított keresztes hadjáratok máig kitörölhetetlen nyomot hagytak az arab-muszlim politikai gondolkodásban és történelemszemléletben. Az arab-muszlim köztudatban a „keresztesek" ma is a Sötétség Erőivel azonosak, s Izraelt egy új keresztes államnak tekintik. A pápát lényegében a „keresztesek" vezetőjének tartják, legalábbis szellemi értelemben.
Az ügy 21. századi aktualitást mi sem jelzi jobban, mint az az eset, amikor George W. Bush 2001 szeptemberében elmondott beszédében a terror elleni háborút keresztes hadjáratnak nevezte s ezzel óriási botrányt okozott. Számosan emelték fel a hangjukat - természetesen elsősorban muszlimok és az őket „megbékíteni" kívánók is, - hogy vonja vissza, vagy módosítsa egyébként elég szerencsétlen kijelentését. A keresztes hadjáratokat a muszlimok barbár és igazságtalan katonai akcióknak tartják, amelyeket leginkább az ártatlanok lemészárlása jellemez. A civil lakosság elleni atrocitások mintaképének Jeruzsálem 1099-ben történt bevételét tartják; ezt az eseményt az európai barbarizmus kifejeződéseként értelmezik. Ekkor ugyanis a keresztes lovagok a várost közösen védő zsidó és muzulmán lakosság döntő többségét lemészároltak.
Nem véletlen tehát, hogy éppen a pápalátogatás idején hangzott el a Szaladin szultánra történő utalás. Azt azonban, hogy a mufti konkrét célja mi volt, nem lehet tudni. Általában a kereszténység kritikusai a keresztes hadjáratokat és az inkvizíciót szokták felhozni, mint az egyház történelmi bűneit. A keresztes hadjáratokról azonban le kell szögezni, hogy azok a nyugati keresztény civilizáció visszavágásának tekinthetők. Sokan nem tudják, vagy legalábbis nem gondolnak rá, de a mai Közel-Kelet eredetileg keresztény vidék volt, s ez csak az arab hódítás után, a 7. század második felétől kezdett el változni. A muzulmán hadak ezt követően Európát támadták s egészen Közép-Franciaországig jutottak; kirabolták Rómát, elfoglalták a Földközi-tenger nagy szigeteit, s ellenőrzésük alá vonták az Adriát.
Természetesen a civil lakosság lemészárlását egy mégannyira mélyen hívő keresztes lovagtól sem tarthatjuk nagyszerű tettnek, de - bármilyen cinikusan hangozzon - ezt a saját korához viszonyítva kell megítélnünk. A muzulmán gondolkodók számára lehet, hogy az a különösen felháborító a keresztes hadjáratokban, hogy iszlám országokkal történt meg ugyanaz, amit ők előtte másokkal csináltak (nem csak Európában): mészárlás, rabszíjra fűzés, szüzek meggyalázása, kirablás. Az idegenek ezúttal házhoz szállították a háborút. A keresztes háborúk kereskedelmi háborúk is voltak, az európai piacokra szánt távol-keleti luxuscikkek közvetítési jogáért is folyt a harc (jellemző módon Európa már akkortájt is nagy mennyiségben exportált fegyvert cserében). Magyarként is érintettek vagyunk a keresztes hadjáratokban. Egyrészt szembesültünk a nyugati társadalmak egyes szeleteinek valóságával (csőcselék illetve profi harcosok), másrészt elődeink részt is vettek bennük: II. András király vezetett egy meglehetősen sikertelen hadjáratot a Szentföldre.
Érdekes, de a keresztes háborúk igazán szégyenteljes pontjának egy olyan eseményt kell tekintenünk, amely nem is muzulmánok ellen irányult. Ez Konstantinápoly bevétele volt 1204-ben, egy minden szempontból katasztrofális cselekedet. Végzetes törést idézett elő a nyugati és a keleti kereszténység kapcsolatában és kiiktatta a bizánci hatalmat - az évszázad végére felbukkantak az oszmán-törökök. Ezt követően a keresztes eszme meglehetősen leértékelődött, s számos olyan keresztes hadjáratra került sor, amelyeknek semmi köze nem volt az eredeti koncepcióhoz. A „szent háború" eszméje azonban tovább élt, nem utolsósorban az iszlám hatalmak között, akik tulajdonképpen az egészet elkezdték a 7. században. A muzulmán katonák önmagukat gházi-nak, azaz a szent ügyért küzdő harcosnak tekintették, akik dzsihádot viselnek, hogy az iszlám területeit (dar al iszlám) kiterjesszék a hitetlenek földjeinek (dar al harb - kb. a háború otthona) rovására.
Ennek ellenére még ma is sokan szeretik úgy beállítani az iszlámot, mint a béke vallását, amely csak elszenvedte a keresztes háborúk rettenetét; és elszenvedi ma is az imperialista hatalmak erőszakát. Furcsa módon a közelmúltban ezt az érzésvilágot éppen a Szovjetunió használta fel világhatalmi céljai számára. A szereposztás világos volt: a gyarmatosítók utódai ellen küzdő arab államok (amelyeknek bizonyos szocialista arculatot is mutattak), s a másik oldalon az imperialista Nyugat és cionista zsoldosai. A baloldali- és az iszlám utópia közös megvalósításán a legjobban Kadhafi ezredes Líbiája dolgozott. Így talán nem tekinthető véletlennek, hogy éppen a szovjetek egykori sztárterroristája, Carlos, a Sakál neve alatt A forradalmi iszlám címmel jelenhetett meg könyv nemrégiben. A könyv felszólítja a marxistákat és az iszlámistákat, hogy egyesítsék erőiket Amerika és általában a Nyugat ellen. A nyugati hagyomány elleni kampány tehát tovább folytatódhat, ezúttal a forradalmi, radikális iszlám színeiben. Az európai történelmet kritikával szemlélő baloldali írástudók pedig már korábban kiváló lehetőséget láttak arra, hogy a keresztes hadjáratok kritikájának ürügyén általános támadást indítsanak az európai közös múlt egyik fontos fejezete ellen.
Természetesen, volt a keresztes mozgalomnak számos olyan jelensége is, amely kifejezetten visszataszító - mint például a keresztes csőcselék magyarországi dúlása vagy a Rajna-vidéki zsidóság lemészárlása. Mégis, nehéz Szaladin szultán dicséretét elfogadni egy muzulmán hittudós részéről egy úgynevezett vallásközi találkozón, ez ugyanis alig burkolt keresztény- és Nyugat-ellenes állásfoglalás, még akkor is, ha látszólag a szabad vallásgyakorlat engedélyezésére utalt a neves szultán érdemeit dicsérve. Mellékesen szólva, Szaladint könyörületessége nem akadályozta meg abban, hogy százával fejeztessen le keresztény foglyokat; nevének emlegetése a pápának címezve legalábbis nem szolgálja a kultúrák békés egymás mellett élését.
A keresztes mozgalom Európa legjobb és legrosszabb arcát mutatta meg: hősiesség, önfeláldozás, kegyesség éppúgy jellemezte, mint kegyetlenség, kapzsiság és képmutatás. A keresztes mozgalom közös múltunk része - méghozzá az egyik legjobban feltárt és dokumentált része. Sem 21. századi európaiként, sem 21. századi keresztényként nincs takargatnivalónk ezzel kapcsolatban.