"Nyolc éve élünk vele együtt, inkább rosszban, mint jóban. A keveseknek, akikben ez a rendíthetetlen idegrendszer, bolygathatatlan lélekjelenlét, úrilovasi vakmerőség és tényeket, logikát elsodró elán csak köznapibb fokon jelentkezik – ő a tökéletes eszménykép. A sokaknak, akik azt hiszik, hogy nyolc év óta tulajdonképpen annyit esznek, annyit dolgoznak, annyit beszélnek, annyit nevetnek, szóval annyit élnek, amennyit ő engedélyez, bűnbak mindenért, talán még azért is, amihez csakugyan semmi köze. Valójában kevés olyasmi találkozik a magyar földgömbön, amihez köze ne lenne, de akadnak elkínzott fantáziák, melyek titokzatossá nőtt hatalmát kozmikussá szélesítik és neki tulajdonítják még az elromlott klíma gyötrelmeit is."
Nyolc éve élünk vele együtt, inkább rosszban, mint jóban. A keveseknek, akikben ez a rendíthetetlen idegrendszer, bolygathatatlan lélekjelenlét, úrilovasi vakmerőség és tényeket, logikát elsodró elán csak köznapibb fokon jelentkezik – ő a tökéletes eszménykép. A sokaknak, akik azt hiszik, hogy nyolc év óta tulajdonképpen annyit esznek, annyit dolgoznak, annyit beszélnek, annyit nevetnek, szóval annyit élnek, amennyit ő engedélyez, bűnbak mindenért, talán még azért is, amihez csakugyan semmi köze. Valójában kevés olyasmi találkozik a magyar földgömbön, amihez köze ne lenne, de akadnak elkínzott fantáziák, melyek titokzatossá nőtt hatalmát kozmikussá szélesítik és neki tulajdonítják még az elromlott klíma gyötrelmeit is.
Állapítsuk meg, hogy a kegyetlen télért és az elvetélt tavaszért nem felelős. Hogy mi mindenért felelős, erről ítélkezzék majd a történelem, melyre jubileumi beszédében is apellált. Nem valószínű, hogy soká kell várni e legfőbb földi bíró verdiktjére, mert olyan időket élünk, amikor a történelem nem alszik a múzeumokban, nem merült el a kútforrások mélyére, nem pihen meg a könyvekben, hanem állandóan jelen van. Úgynevezett történelmi időket élünk, s nem lehet tudni, hogy a történelem melyik forduló pillanatában ítélkezik azok fölött, akik csak politikát csinálnak és nem történelmet. Kossuth pár hónapos kormányzása alatt történelmet csinált, s hogy gróf Bethlen István nyolc éven át politikán kívül egyebet is csinált-e – csakugyan, erről ítélkezzék majd a történelem. Mi most ne törekedjünk másra, mint portréja néhány markáns vonalának elemzésére. Ez a portré kétségtelenül sokat módosult, de tévednek, akik azt hiszik, hogy folytonosan színét változtatta. Voltak állandó vonásai, melyek sok mindenről kioktatták a fiziognómust. Például: sohasem lágyította el a meghatódás és mosolyogni sohasem látták gúny nélkül. Lehet, hogy nagyon mélyen benne is reszket a részvét emberi nyomorúságok és megaláztatások iránt, s talán a gouvernementalitás kényszerítette rá a kérlelhetetlen márvány álarcot. Lehet, hogy tud mosolyogni derűsen és harmonikusan is, de azoknak, akikkel szemben áll vagy akikkel rendelkezik, tudomásukra akarja hozni, hogy legjobb pillanataiban is legföljebb ha fonákoknak tartja őket.
*
Ám erről az arcról éppen az a vonás hiányzik, amelyet a felületesek a legjellegzetesebbnek tartanak: a ravaszságé. Aminthogy, véleményünk szerint, egész egyéniségéből és minden dolgából hiányzik a ravaszság. Egyenes, nyílt, parancsoló, földesúri lény. Megszokta, hogy kiadja a rendeletet ispánjainak – a többit elvégzik a munkás és az idő. Vajon ravaszság-e, ha a földesúr elrendeli, hogy ki kell vágni az erdőt? A gazda int, és a fejszék lecsapnak. Gróf Bethlen István kormányzó-művészetének titka, hogy efféle földesúri parancsokká leegyszerűsítette a kormányzás bonyolultabb, ravaszabb praktikáját. Ami útjában állt, azzal a legegyszerűbben leszámolt. Kivágatta az erdőket, hogy talajukat elszánthassa a maga számára. A paraszterdő, a munkáserdő, a polgárerdő egyetlen síkság, s a múltra nem emlékeztet más, csak a rengeteg tönk.
*
Nem ravasz, csak erős, s a körmönfontságot csak azok imputálják neki, akik önmaguknak is szégyenlik bevallani, hogy gyengék vagy akik a legmélyebben önként adták meg magukat és kifelé azzal védekeznek, hogy nem tudtak ellenállni ennek a raffinement-nek. Bizonyos, hogy bármit is mondott vagy cselekedett, mindig holmi taktikai célt szimatoltak benne és legtöbbször azt hitték, hogy az ellenkezőjét akarja annak, amit mond és csinál. Holott sohasem fogadta el a talleyrand-i aforizmát, amely szerint a szavak arra valók, hogy elrejtsék a gondolatokat. Ellenkezőleg: mindig azt mondta, amire gondolt – és ez volt az egyetlen önkéntelen ravaszsága.
Mert el sem lehet képzelni, hogy a politika kifinomult módszerei ellenére akad valaki, aki csakugyan oda üt, ahova néz. Gróf Bethlen Istvánnak valószínűleg sejtelme sem volt a legendákról, amelyek bizonyos messzebb menő tervei körül keringtek a mindenáron ragaszkodókban, akik lelkesedve magyarázták a hitetlenkedőknek, hogy a tőle kapott sebek alibi sebek és csak arra valók, hogy lecsillapítsák az izgágákat, akik sokkal súlyosabb sebeket eljtettek volna rajtuk, ha meg nem előzi őket. Bethlen Istvánnak sejtelme sem volt az optimizmusról, amellyel bizonyos rétegek csapásait fogadták, összehunyorgatva szemüket, mintha azt mondanák: értjük, értjük, ezt most el kell viselni, az egész megbeszélt játék, mint a bokszolóké a ringben, ahol az egyiknek programszerűen le kell feküdnie. Gróf Bethlen István igenis komolyan osztogatta a csapásokat, ha útjába állottak, akiket leterített.
Kivágta az erdőt és még csak azt a reménységet sem váltotta be, hogy egyik erdőt azért vágja ki, mert a másikat akarja sűríteni, gazdagítani vele. Valamennyit fölhasználta cölöpként, gerendaként hatalmi épületéhez. És higgyék el – ebben az épületben sincs semmi architektúrai bonyolultság, ravaszság, rejtély. Egyszerű vadászlak.
*
Egyetlen önkéntelen trükkje tehát, hogy azt hiszik róla, hogy ravasz. Ezért mondhatott és cselekedhetett nyolc éven keresztül halálosan komolyan és őszintén sok olyasmit, amin rajta kellett volna vesztenie, ha elhiszik, hogy komolyan és őszintén csinálja és mondja. Csak most, mikor már kevés híján mindenkivel kétségbevonhatatlanul és végtelen egyszerű eszközökkel végzett – tehát mindenkit kiábrándított – kezd derengeni, hogy nem is volt rafinált, csak mindenen és mindenkin keresztül egyet akart: a személyes hatalmat.
(Zsolt Béla: Bethlen (részlet). Megjelent a Magyar Hírlap 1929. április 21-i számában. Az itt közölt szövegváltozat A végzetes toll (Századvég, 1992.) c. kötetből származik.)