Meghalt Samuel P. Huntington. 81 évesen, Szenteste napján, karácsony előtt hunyt el a Massachusetts állambeli Martha's Vineyard-ban. Kortársai közül elsősorban hosszú-hosszú egyetemi praxisával, állásfoglaló, vitára ingerlő könyveivel, korszak-meghatározó elméleteivel tűnt ki.
Teljes nevén Samuel Phillips Huntington 1927. április 18-án született New Yorkban, WASP családban. Angolszász, protestáns gyökereire büszke volt, amelyek őrzését utolsó könyvében, az amerikai identitás változásairól szóló Kik vagyunk mi? kötetében országának is melegen ajánlotta. 1945-ben a Yale-en végzett, mindössze 18 évesen. A hadseregben töltött szolgálat után a Chicagói Egyetemen diplomázott, majd PhD-fokozatot szerzett a Harvardon. Ekkor 23 éves volt. A Harvardon marasztalt Huntington 1950-ben kezdett oktatni, az egyetem kormányzati tanszékén (Department of Government), amelynek később tanszékvezetője is lett. Egészen 2007-es visszavonulásáig, azaz összesen 57 évig tanított a Harvardon. A cambridge-i campuson hivatalos címe, az európai – vagyis humboldti – egyetemi modellhez képest hosszú megnevezéssel, így szólt: Albert J. Weatherhead III University Professor. Hivatalos Harvard-i CV-jében megemlítik, hogy 1959 és 1962 között a Columbia University kormányzati kérdésekkel foglalkozó meghívott professzora is volt. Nevéhez fűződik a Foreign Policy című lap alapítása, amelyet hét évig szerkesztett.
Huntington a Washington-i nagypolitikába is belekóstolt, amikor először Hubert H. Humpreyt, a Demokrata Párt ’60-as évekbeli jobbszárnyának reménységét és többszörös elnökjelölt-aspiránsát segítette tanácsadóként, majd 1977–78-ban a legkonzervatívabb demokrata adminisztrációban, Jimmy Carter alatt a National Security Council biztonság-tervezési koordinátora volt.
Több mint fél évszázados oktatói-kutató pályafutása során tizenhét könyvet és közel száz tudományos tanulmányt tett közzé. Fontosabb kutatási területei a világ nagy szerkezeti átalakulásainak politikai, társadalmi, gazdasági jelenségeihez kapcsolódtak. Így először a katonai és civil kapcsolatok természetével foglalkozott, majd pedig átfogóan a kormányzati politikával (köztük a demokratizációval, az intézményes struktúrák modernizációjával és ezek kihívásaival), mindeközben különösen érdeklődött a fejlődő és posztdekoloniális országok gazdasági, társadalmi, politikai kérdései iránt. Huntington politikai stratégiát, az amerikai politikai rendszert és kultúrát vizsgáló munkái megírásai közben nem az elfogulatlan elméletgyártó illúzióját kergette, hanem az elkötelezett tudós felelősségét gyakorolta. Helyesen írja Böszörményi Nagy Gergely, hogy „felelős és profi értelmiségi volt”, aki „gondolatait, félelmeit korán és konstruktívan osztotta meg a nyilvánossággal.” Így tett akkor is, amikor tanszéke tudományos és kutatói bázisát felhasználva közzé tette két nagy vihart kavart kötetét. A civilizációk összecsapása (1996) és a Kik vagyunk mi? (2004) vitákat kiváltó, nem csak továbbgondolásra, hanem alapmegállapításainak megszívlelésére is okot adó kötetei bizonyították, hogy a tudomány nem holt betű, hanem az életre – akár az egész világrendszer szerkezetének módosulásaira! – is hatást gyakorló ismeretterület. A New York Times politikai blogján írott nekrológban jegyezték meg róla: „Mr. Huntington leghíresebb tézise – hogy a világ konfliktusai hét »civilizáció« kulturális identitásai mentén fognak zajlani – a hidegháború utáni külügyi elméletalkotás alapvető, noha vitatható premisszája lett.” Hasonlóan alakult az amerikai nemzetről írott nagyhatású kötetének recepciója is, amelyet – annak ellenére, hogy csupán négy éve jelent meg – máris figyelmeztető szövegként, vagy éppen gyűlölt „nativista” írásként olvasnak, de nem tudnak elmenni mellette szó nélkül.
Huntington soha sem tagadta antikommunista, jobboldali konzervatív elkötelezettségét. A ’60-as évek közepén táborrá formálódó neokonzervatív értelmiségi csoport tagja volt. Kor- és „eszmetársai” – mint Irving Kristol, Nathan Glazer, Seymour Martin Lipset, Daniel Bell, Martin Diamond, Aaron Wildavsky, Robert Nisbet, James Q. Wilson, Daniel P. Moynihan – mellett ő is írt a neokon mozgalom amerikai örökséget méltató és megújító kötetébe, a The American Commonwealht-be (1976). Huntington a neokon mozgalom kulturális konzervativizmusát erősítette és többször is az amerikai intézményi berendezkedés fékekkel-ellensúlyokkal ellátott – A föderalista íróihoz és John Adams-hez visszatérő –, azaz a demokráciát biztonságossá tevő rendszere mellett nyilatkozott. Az 1976-os neokon kötetbe írott szövege (The Democratic Distemper) is arra futott ki, hogy a ’60-as évek káoszára és az Alapító Atyák által létrehozott rendszer modernkori eróziójára konzervatív ellenhatással kell válaszolni, vagyis meg kell erősíteni a kormányzati bizalmat és hitelességet, valamint a tekintély legitimitását. A demokrácia realista megközelítését így olvassuk az esszében: „A demokrácia ereje a hatvanas évek Amerikájában hozzájárult a demokratikus zavarodottsághoz, ami egyfelől az állam aktivitásában, másfelől a kormányzati tekintély hanyatlásában mutatkozott meg. […] A politikai demokrácia kiterjesztésének kívánatos volna korlátokat szabnunk. A demokrácia ugyanis – figyeljünk! – annál tovább él, minél kiegyensúlyozottabban működtetjük.” Az itt közölt esszé tudományos megfogalmazására majd az év során társszerzőként a Trilaterális Bizottság elé terjesztett kötetben (The Crisis of Democracy: On the Governability of Democracies. 1976) került sor. Huntington a Public Interest és a Commentary állandó szerzője volt a hidegháború alatt. Az újabb neokonzervativizmussal vitatkozó Huntingtont az „ifjak” rangidőse, Joshua Muravchik és Robert Kagan „igazi konzervatív realistának” nevezték.
Huntington első kötete 1957-ben jelent meg. A katona és az állam. A civil és a katonai szféra viszonyának elmélete és politikája című munka nem csak az Államokban, hanem világszerte a katonapolitikai diszciplína alapszövege lett. Az 1968-as Political Order in Changing Societies-ben igen korán reflektált arra a problémára, hogy a modern viszonyok közé kerülő volt gyarmati államok és fejlődő országok miként oldhatják meg e folyamat komoly problémáit? Huntington ekkor annak a kételyének adott hangot, hogy a gyors gazdasági és társadalmi modernizáció vajon együtt járhat-e a stabil demokráciák kialakulásával. E kérdést vitte tovább idézett 1976-os tanulmánya a nyugati demokráciákat instabilizáló tekintélyválság és kormányozhatatlanság kérdésének vizsgálatával. A demokratizáció folyamatának újabb, immár hidegháború utáni kérdéseivel, politikai és társadalmi problémáival foglalkozott a The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century (1991) című könyvében.
A hidegháború stabil viszonyát felbontó és állandó konfliktusforrását megszüntető világtörténeti változások a ’90-es évek elején kihívásként érték a realista iskolát, amelyhez Huntington is tartozott. A realizmus erőegyensúly-tételét és nemzetállami érdekvédelmet diktáló megállapításait teljesítő hidegháborús viszonyok után ugyanis olyan képlékeny korszak következett, amelyben sokan úgy hitték, hogy mindezek korszerűtlen elvárásokká váltak. Az illúziókat megszólaltató leghíresebb munkát Fukuyama írta, amikor a Történelem vége (1992) című könyvében megállapította, hogy a liberális demokrácia rivális nélkül maradva az emberiség küzdelmeit beteljesítő álomból hamarosan valósággá válik. Kant és Hegel történetfilozófiai rendszerének megfelelően tehát véget érnek a háborúk és politikai konfliktusok, mivel a demokráciák nem háborúznak egymás ellen, a gazdasági problémákat pedig megoldja az univerzális piac. Huntington mindebben nem hitt. 1993-ban a Foreign Affairs lapjain közzé tett cikkében (The Clash of Civilisations?) úgy érvelt, hogy az ideológia mint konfliktusmező helyére a kulturális identitás nagy tereit jelentő civilizációk feszültésége fog lépni. Mindez azt jelentette, hogy a történelem nem ér véget, a politika konfliktusos éle (Carl Schmitt) továbbra is éles marad, a háborúk pedig kis túlzással ott folytatódnak kicsivel odébb és más okból, ahol korábban abbamaradtak. A könyvből idézve ugyanis: „A hidegháború befejezésének pillanatában az euforikus hangulat a harmónia érzetét keltette, de hamarosan kiderült, hogy ez nem egyéb illúziónál. A kilencvenes évek elején a világ megváltozott, de nem lett feltétlenül békésebb. A változás elkerülhetetlen volt, a haladás azonban nem.” A cikkből tehát könyv lett, az 1996-ban megjelent A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. A könyv metodológiai szemléletváltása – amely visszanyúlt Spengler, Frobenius és Toynbee munkásságához – melletti legfontosabb erénye az volt, hogy a világ szerkezetének alapvető átalakulását regisztrálta, amikor rámutatott arra, hogy „ebben az új világban a konfliktusok nem elsősorban eszmeiek vagy gazdaságiak lesznek, hanem kulturális okokból alakulnak ki. A nemzetállamok továbbra is a nemzetközi színtér legerősebb aktorai lesznek, de a globális politika konfliktusai a különböző civilizációk nemzetei és csoportjai között törnek ki.” Huntington itt, minden téves olvasattal ellentétben, nem azt állította, hogy „az iszlám véres határai” minden körülmények között az iszlám és a Nyugat háborújához fognak vezetni, csupán regisztrált egy tényt. Emellett megállapította azt is, hogy a Nyugat – s ennek két atlanti parti része: Európa és az USA – már nem egyetemes érvényű és csupán egy a többi hét civilizáció között. Ugyanakkor már akkor világosan látta az is, hogy a nyugati civilizációnak Oroszország többé-kevésbé természetes geopolitikai és hatalmi restaurációját tiszteletben kell tartania, az eurázsiai egyensúly érdekében. A könyv elsősorban azért váltott ki vitát, mert a realizmus Hobbes, Schmitt és Morgenthau által megfogalmazott tételeit újította fel és látta el ismét érvénnyel a hidegháború utáni korszakban.
Huntington utolsó kötetében az amerikai nemzeti öntudat változását elemezte. A 2004-ben megjelent Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái vaskos könyvében azt állította, hogy az amerikai köztársaság eredeti hagyományát jelentő WASP „magkultúra” veszélyesen megbomlott, és etnikai, nyelvi, felekezeti, mentális kihívásokkal kénytelen szembenézni. A legfontosabb megállapítás így szólt: „eredendően tehát [az USA] angolszász–protestáns telepestársadalom volt, s ez alakította a legmélyrehatóbban és legtartósabban az amerikai kultúrát”, így „identitásunk magva az a kultúra, amelyet a telepesek hoztak létre, amelyet bevándorlók nemzedékei olvasztottak magukba, és amely megszülte az Amerikai Hitvallást”. Az ezt feloldó legnagyobb kihívást Huntington a délről érkező, elsősorban illegális tömeges bevándorlásban (Illegal Mass Immigration) azonosította, mondván, hogy az USA délnyugati államaiban dinamikusan növekvő, egy tömbben élő, nem asszimilálódó spanyolajkúak olyan blokkot alkotnak már most is, amely Mexikó egykori területén (Aztlan) formálódva kulturális sokkal fenyeget. Ezért írta a sok (indokolatlan) méltatlankodást kiváltó sorokat: „amennyiben ez a tendencia folytatódik, az amerikai társadalom legkomolyabb törésvonala a feketék és a fehérek közötti faji különbség helyett a hispanók és anglók közötti kulturális különbség lesz”, mivel egy „kettéágazó, kétnyelvű és kétkultúrájú Amerika” jön létre.
A nekrológ a személynek, a tudósnak, az embernek szól, s nem az életműnek, amely után még sokáig nem íródik ilyesmi, hiszen érvényessége nem változik. Most Huntingtontól búcsúzunk, de a könyvek és a tanulságok velünk maradnak.
Kapcsolódó írások:
Felfordulásból ellenforradalom
"A neokonzervativizmus megértéséhez nem elegendő egy kétflekkes cikk" - interjú Békés Mártonnal
