A baloldaliság jegyei megmutatkoznak a vallásban, politikában és társadalmi gondolkodásban egyaránt: ez elsősorban a szubjektum kultusza, jelenjen az meg bármilyen formában – egyéni ráció, romlatlan természeti ember, közvetítés nélküli egyéni hit stb. Az alábbi írással célom az, hogy eloszlassak egy rendkívül hatásos (ám téves) mítoszt, miszerint „a jobboldalnak szükségszerű néhány baloldali érték átvétele”, illetve az, hogy megmutassam a baloldaliság vonzó, ám veszélyes jelenségét.
A sokat hangoztatott (ám közelebbről általában meg nem jelölt) „baloldali értékek” valójában nem a baloldal találmányai. Ezen „értékek” létezése egyidős a kereszténység megjelenésével, a kérdés pusztán az, kik és hogyan képviselik ezeket az értékeket, illetve hogyan interpretálják azokat. Nem kétséges, hogy a kereszténység tanításában jelen van valamiféle khiliasztikus, mi több, forradalmi érzés, ami bárkit elvezethet odáig, hogy a földi élet igazságtalanságait az egyetemes igazságosság szemszögéből bírálja. A potenciális veszélyforrás ebben az elvárásban az, hogy a Civitas Dei totalitását a földi életben kívánja valaki megvalósítani – ez az immanens eszkatológia, a szekuláris monaszticizmus, és ez adja az erkölcsi tüzet a baloldalnak. És ismerjük el, ez a túlfűtött erkölcsi hév az, ami a baloldal erejét is adja: annak ígérete, hogy valójában minden földi rossz megszűntethető, egyszer és mindenkorra, pusztán az „erkölcsileg tisztáknak”, a „szentek közösségének” kell kezükbe venni a dolgokat. Ugyanez a gondolat jelenik meg a jakobinusoknál (felvilágosult élcsapat) és a kommunistáknál is (kommunista élcsapat). Ez az erkölcsi tisztaság jogosítja fel a baloldalt arra, hogy a társadalmi intézmények (egyház, állam) tekintélyét megkérdőjelezze, megtámadja, és szükség esetén ezeket elpusztítsa. Ezért a baloldal cselekvési princípiuma mindig a rombolás: legyen ez akár fizikai (mint a francia, az orosz forradalom esetében), akár szellemi (felvilágosodás), akár művészeti-esztétikai, és lehet mindez együtt (mint 1968-ban).
Akár szélsőségesen individualista, akár kollektivista, a baloldal jellemzője az absztrakt kategóriákkal való operálás: „a liberalizmus felbomlasztja a közösségeket egy nem létező szabadságeszme nevében, a kollektivizmus pedig elnyomja a szabadságot egy nem létező közösség nevében.” (Molnár Tamás: A jobb és a bal, 131.) Az individualizmus absztrakciója a felvilágosodás és a francia forradalom eszköztárában az „emberi jogok” gondolata volt, melyek megfogalmazásánál egy absztrakt, minden identitáselemtől és társadalmi beágyazottságtól mentes „embert” posztuláltak – majd e jogokra apellálva képesek voltak minden meglévő közösségi és egyéb kötöttségeket támadni. A kollektivista absztrakcióra a legjobb példa a marxisták „osztály”-fogalma, amely tapasztalatilag nem létezik, ám ez alapot ad a forradalmi erőszak igazolására, az „osztályérdek” mentén, valamint az osztály-terminológia doktrínájával igazolható az egyénekkel szembeni erőszak (természetesen akik nincsenek tisztában saját osztályhelyzetükkel, azok hamis tudattal rendelkeznek).
Az úgynevezett „baloldali” értékek tehát nem mások, mint a korábban már meglévő, a keresztény vallásból származó erények és erkölcsi parancsok önkényes kiragadásából, azok abszolutizálásából, illetve ezek perverz változatainak megalkotásából származó kivonatok. Az a folyamat pedig, ahogyan egy vagy néhány kiragadott, abszolutizált „értékből” alapelvet készítenek, az ideológiagyártás. Ezen „értékek” forradalmi számonkérése tehát azon alapszik, hogy ezeket az „értékeket” valló intézmények erkölcsileg romlottak, ezért képmutatók is, így az ellenük indított küzdelem pedig a lehető legnemesebb és legerkölcsösebb cselekedet.
Ezzel el is érkeztünk válaszunkhoz: a baloldal vonzereje tehát épp ebben az erkölcsi tűzben rejlik, az utópizmusban, az „örök eretnekségben”, amikor is a meglévőt tökéletlensége folytán lehet bírálni, és elpusztítani egy eljövendő tökéletes világ ígéretével. A baloldali nem a hagyományos keresztény választ adja a teodícea problémájára (eredendő bűn, esendőség), hanem a társadalmi intézményekben, hagyományokban lévő romlottsággal és erkölcstelenséggel (Rousseau) magyarázza azt. A cél az alapvetően és eredendően jó egyén felszabadítása e romlott intézmények elnyomása és uralma alól (jellemzően a mai liberálisok támadási felülete a család – noha ez nem új fejlemény -, és a családban lévő viszonyoknak valamiféle „osztályharcként” való megjelenítése, ahol a férj/apa az elnyomó, a nő és a gyerekek az emancipálandó egyének), majd a már felszabadított egyének betuszkolása egy absztrakt „kollektívumba”, a „szentek közösségébe”. Ez az erkölcsi vonzerő az, amelyik elcsábította az értelmiséget, és ami a tömegekre és mérhetetlenül nagy hatást tudott gyakorolni. Ám e vonzerő ugyanakkor veszélyes is, mert alapvetően (és eredményeiben mindenképp) totalitárius. A jobboldal azért áll szemben a ballal, mert tagadja a tökéletes világ lehetőségét, és kisebb javításokat és jobbításokat tart lehetségesnek – ám ezzel a hozzáállásával a baloldali szemében azonnal erkölcstelen, megalkuvó, összeesküvő, és az emberiséget tönkretevővé válik.
Az erkölcsi felsőbbrendűség érzése a kezdetektől fogva munkálkodik a baloldalban, és ezt rendre ki is használja (a jelenség ma is él: a magyarországi baloldalnak ezért jellemző témája, és összetartó ereje az antiszemitizmus-holokauszt, hiszen a jobboldalt alapvetően érintettnek és bűnösnek tekinti mindkét téren).
El kell tehát felejtenünk a baloldal által feltalált „értékek” mítoszát, ám tudatosítanunk kell tagadhatatlan vonzerejét: ez pedig a forradalmi erkölcsiség, mely a tökéletesség nevében bírálja a meglévő, tökéletlen viszonyokat, s mivel a tökéletesség nem bírálható, így a baloldal sem.
