A drogellenes "totális háború" valóban a "modern" világmegváltósdi, társadalommérnökösdi része, idáig egyetértek.
Ám a drogkultúra maga a "posztmodern" "anything goes" része, és általában a legalizációs mozgalmak is azok.
Nem könnyű a kérdés tehát, ha az ember - mivel egyik sem működik túlzottan jól - sem a "modern", sem pedig a "posztmodern" megoldásokat nem kedveli. Ráadásul, a drogokkal az a nagy trükk, hogy a legtöbb (buta) embernek és hosszabb távon - még ha mértékkel is - súlyosan károsak (zavarodottá, szétesetté teszik őket), de egy kevés (intelligens) embernek egy-egy alkalommal (és aztán szigorúan soha többet) akár kimondottan hasznosak is lehetnek. A dolog tehát bizonytalan - nagyon is az.
Namármost, általában, ha bizonytalanok vagyunk, érdemes megnézni, hogy mit tenne egy jó cégvezető.
A jó cégvezetők tudják, hogy az élet bonyolultságát formális szabályokkal lefedni szinte lehetetlen. Ezért a következőt teszik:
formálisan szigorú szabályokat hoznak, de a betartatásuktól informálisan sok esetben eltekintenek.
Például, a legtöbb cégnél hivatalosan bent kell lenni fél kilencre vagy kilencre. Ám ha egy cégnél van öt programozó és ebből az egyik kétszer olyan jó, mint a másik négyből bármelyik, de a cégvezető nem tud vagy nem akar kétszer annyit fizetni neki v. olyan típus, akit ez nem annyira motivál, akkor szépen szemet fog húnyni fölötte, ha az fél tizenegyre jár, mert így is többet termel, mint bármelyik másik. Ha pedig a többi diszkriminációról pampog, finoman elmagyarázza nekik, hogy kuss van: inkább tanuljanak tőle, nincs egyenlősdi, meritokrácia van. Formálisan szigorú szabály, ám informálisan sokszor eltekinteni tőle - ez szokott működni.
Mert mi mást lehet tenni? A szigorú formális szabály tűzzel-vassal betartatása életszerűtlen, ám ha a formális szabály nem létezik vagy engedékeny, akkor mégis mire hivatkozva lehet a túlzásokat, a vadhajtásokat lenyesegetni?...
Ezt érdemes tenni szerintem a politikában is, nézzünk rá példákat.
Sokáig hivatalosan léteztek olyan szabálysértések, hogy "csavargás" (vagrancy), meg "nyilvános v. köztéri részegség" (public drunkenness), legalábbis az angolszász jogrendben, de szerintem nálunk is. Ez nem jelentette azt, hogy a mulatóból illumináltan hazatérő rendes polgárt zaklatták volna a rendőrök. Azt zaklatták, aki, úgymond, nem rendes polgár, akinek viselkedése vagy akár személye is a lakókat zavarhatja, bármennyire homályos legyen is ennek a definíciója. Nyilván lehetőséget ad visszaélésekre, de még mindig jobb, mintha mindenkit zaklatnának, ha megszondáztatnák a gyalogost is, vagy fordítva: ha nem lenne jogi lehetőségük a lakóknak a környékről elzavartatni egy részeg csöves hordát.
Nincsenek tökéletes megoldások, és szerintem ezek az informális megoldások még mindig a legkevésbé rosszak, a visszaélési, korrupciós lehetőség ellenére is. Egyszerűen kevésbé rosszak, mint a másik két lehetőség, a "mindig szabad" és "mindig tilos". Abszurd lenne formalizálni a dolgot, hogyaszongya ha pl. tiszta farmernadrágtól fölfele ha félrészegen elszundít az ember egy padon, akkor annyi "csavargás" még és onnan felfele oké, azalatt meg nem oké. Ennek semmi értelme nem lenne, ezek
csak informálisan működnek.
Másik példa: prostitúció. Abszurd lenne szabályt hozni rá, hogy mindig és mindenhol szabad, és arra is, hogy mindig, mindenhol tiltott. Előbbi azért lenne az, mert a polgár nem akarja a kertjében a rózsabokorról leszedegetni az eldobált, "műsoros" kotonokat, utóbbi azért, mert egy (illetve kettő) nagyon alapvető ösztön van mögötte, amit nem lehet és nem szabad elfojtani. Az a normális megoldás tehát, ha hivatalosan tilos, de a lakók, prostik és rendőrök informális megállapodásai révén megtűrt zónák alakulnak ki, ahol szemet hunynak a tiszta és nem markecolós prostik jelenléte fölött. Igen, korrupcióra, visszaélésekre ad alkalmat. De még mindig ez a legkisebbik rossz.
Harmadik példa: sebességkorlátozások. Aki jól vezet, annak túl alacsonyak, aki béna, annak túl magasak. Nem lehet mindenkinek egyformán jó formális szabályokat hozni. Azt lehet csinálni, hogy a rendőr elengedi azt, aki normálisan néz ki, udvariasan beszél és csak 15%-kal dobta meg a limitet (megtörtént példa), szóval akin látszik, hogy rendben van, nem felelőtlen. Igen, lesz olyan, hogy zsebbe tízes. Sokszor. És? Még mindig jobb, mintha tényleg mindig mindenkinek cammognia kellene, mert lépten-nyomon lekapcsolnák, vagy ha olyan magasak lennének a sebességkorlátozások, hogy sokkal több lenne baleset.
Nem véletlenül kezdtem a cégvezető példájával: az informális szabályok rendszere nagyon jellemző a magánszférára. Pontosabban:
az a rendszer, hogy a formális szabály szigorú, de attól informálisan sokszor eltekintünk.
Gondoljunk a saját otthonunkra, ahol mi hozzuk a szabályokat: mondjuk, minden vendég leveszi a cipőjét az ajtóban. Ez a formális szabály. Rendben. De ugye el tudunk képzelni annyira fontos, annyira megbecsült vendéget, akivel nem vetetjük le?
Itt van a lényeg.
Ha már nem lehet mindent privatizálni, legalább vegyük át a magánszféra módszereit: formálisan szigorú szabályok, azoktól informálisan gyakran eltekintve.
A közös terek - környékek, kerületek, falvak - ugyanis éppen azzal
de facto magánosíthatóak, ha nem egy központi szervezet határozza meg, hogy mi az, amit mindig, mindenhol és bármilyen mértékben szabad vagy mindig, mindenhol és bármilyen mértékben tilos, hanem egy adott helyen és időben a polgárok és rendőrök informális alkuinak eredőjeképpen, organikusan, nem tervezve, azaz hagyományosan alakulnak ki a de facto szabályok. Szerintem ez az ésszerű, a valós élet bonyolultságához igazodó, decentralizált, gyakorlatias, ideológiamentes, tehát konzervatív megoldás. Más életforma, más szórakozási szokások az elfogadottak a nyóckerben és mások Budán - ebben én semmi problémát nem látok.
Ehhez viszont az szükséges, hogy a dolog
formálisan tiltott maradjon, hogy megmaradjon a fellépéshez szükséges jogi háttér, azokra az esetekre, amikor erre szükség van.
Legalizáció helyett a rendőrségnek kell bőséges mérlegelési jogkört biztosítani, hogy a formális tiltástól, ha jónak látják, térhessenek el, hunyhassanak szemet, köthessenek informális alkukat a polgárokkal.
Ennek egész egyszerűen az az oka, hogy magánember azt tehet, amit a törvény nem tilt, de hivatalos szerv azt teheti csak, amit a törvény explicit megenged neki. Tehát, ha formálisan szabad, akkor a rendőr nem lehet csak úgy magánszorgalomból extra szigorú, azaz a budai polgárok hiába könyörögnek neki, nem tehet semmit. Ha viszont formálisan tiltott, akkor attól még megteheti azt, hogy a nyóckerben majd valahogy pont nem veszi észre a söröző ajtaján kiáramló fűszagot: ezt hívják mérlegelési jogkörnek, ezt kell megadni nekik.
Igen, a háborút be kell fejezni: egy társadalomnak nem lehet normális állapota a hadviselés saját polgárainak egy olyan - igen népes - csoportja ellen, akiknek messze nem mindegyike él aktívan antiszociális életformát.
De csak informálisan és nem formálisan kell beszüntetni:
legalizálás helyett a rendőrség prioritásain módosítani. Elsősorban: arra kellene végre rávenni őket, hogy ne a felderítési statisztika javításán fáradozzanak, hanem a polgárok nyugalmát valóban súlyosan zavaró dolgokkal foglalkozzanak: olyan mértékben koncentrálva rájuk, amennyire súlyosan az a jelenség a valóságban, a konkrét lakókat ténylegesen zavarja, mindig, mindent mérlegelve...
De ez már egy másik történet, mert a felderítési statisztikák már önmagukban is "szép" racionalista megoldások, a bonyolult valóság beskatulyázására, a mérhetetlen dolgok mérésére tett korlátolt kísérletek...
