vendégszerzőnk írása
Hónapok óta jelennek meg a magyar költségvetéspolitikát kritizáló írások. Márciusban a Kormány 300 milliárd forintos adókönnyítést helyezett kilátásba, amit lényegében mindenki kevésnek gondolt. Néhány héttel később Muraközy Balázs már arról írt egy méltatlanul visszhang nélkül maradt cikket, hogy a fájdalmas részletek helyett egy olyan licit indult be, miszerint
1000 milliárd forint alatt nem is beszélhetünk adóreformról. A XXI. Századi Intézet szervezésében a rendszerváltás óta regnált jegybankelnökök hamar átlépték a
2000 milliárdot, és ma már egy környezetvédő szervezet sem adhatja
2700 miliárd forint alá. Elképzelhetetlen számokkal dobálozunk a mögötte rejlő intézmények szégyellős takargatásával. Az elmúlt negyedszázadban talán egyetlen demokratikusan választott politikus, Reagan elnök tudott ekkora mértékű fiskális visszafogást megvalósítani. Amikor ő érzékeltetni akarta a választóival, hogy valami nagyon komoly pénzről van szó, mindig megnyomta a b-t a billió elején. (Az angol billion persze egy helyiértékkel kevesebb, de a dollár meg kettővel több a forintnál).
Vegyük elő
az ezermilliárdos kérdést: a bé betűre térve már akkorák a tétek, hogy a költségvetés egy papírlapon áttekinthető funkcionális mérlegén megtehetők. Aki mondjuk 3000 milliárdot akar vágni, annak a GDP 10%-ig kell elmennie a kiadáscsökkentésben. Az állam teljes megszüntetése, közigazgatással, rendőrséggel és honvédséggel 6,43%-ot jelent. (Igaz, ebben az anarchista nirvanaban nyilván a többi kiadás és bevétel is kiesik behajtás és újraosztás hiányában). Az állami egészségügy és a közoktatás megszüntetése szintén elvezetne együttesen a 3000 milliárd forintig. A honvédség és a rendőrség megszüntetése viszont még nem eredményez adóreformot, ha elfogadjuk, hogy az egy billió forintnál kezdődik, bével.
Emlékszem 2006. forró nyarára, amikor az egészségügy átalakításának zöld könyve kapcsán a társadalmi vita egy állomásán arról beszélgettem egy reformközgazdásszal, hogy miért is kellene szerinte kórházakat bezárni. Elmondta, hogy valójában a kórházak jelentős részét szociális otthonnak tartják azok, akiknek nincsen pénzük (vagy sajnálják a pénzüket) a nagymamát, nagypapát szociális otthonba küldeni, és ez mérhetetlen pazarláshoz vezet, hiszen ehhez előbb beteggé kell valakit nyilvánítani, aki öreg, alibiből rendszeresen orvosi, műszeres, gyógyszeres kezelés alatt kell tartani, és ez sokkal többe kerül, mint a szociális otthonok fenntartása. Azt is elmondta, hogy a napidíj bevetése legalább arra jó, hogy behajtanak valamit a be nem fizetett szociális otthoni számlán. Volt akkor egy kérdésem, amire nem kaptam választ: egy kórház bezárásával hogyan és mikor jön létre egy szociális otthon?
A társadalmi újraelosztás rendszerében billió forintos átalakítások a rendszerváltás óta nem voltak. Egy ekkora változás teljes állami vagy önkormányzati intézményrendszereket döntene le, és persze, az így felszabadult pénzből valahol, valamilyen más magánintézmények volnának létrehozhatók.
Mielőtt azonban leszállna a háború köde, azért érdemes elgondolkodni, hogy melyik intézményeket akarjuk megszüntetni, és mi lesz addig, amíg az újak létre nem jönnek. Mert ha Magyarország belevág egy ilyen költségvetési forradalomba, az új társadalmi szerződés megszilárdulásáig senki nem fogja látni, hogy ki pontosan hova lő. Emlékeztetőül: az egészségügy átalakításakor legfeljebb néhány százmilliárd, a népszavazásra bocsátott díjakon meg pár tízmilliárd volt a tét. Szóval, ki, hogyan töltené ki a funkcionális mérleget?
