„Védelmező nincsen felettünk,
se isten nem véd, sem király:
A közjó alkotói lettünk –
hát vesszen el, ki ellenáll!”
A baloldali kormányhatalom sorsa legkésőbb 2008 tavaszán, a szociális népszavazáson már megpecsételődött, így a baloldal 2010-es veresége már régóta nem volt kérdéses, csak a vereség mértéke függött a kormány teljesítményétől. A fővárosi MSZP körül naponta kirobbanó korrupciós botrányok pedig mindenkivel megértették, hogy ezeknek tényleg menniük kell. Már rég nem érdekeltek senkit a baloldali értelmiség vészjelzései a sátán második eljövetelével kapcsolatban, sőt ismert baloldali közírók is inkább pozitív várakozásokkal néztek az új Orbán-kormány elé.
Huhogó János írása
A Fidesznek nyolc éve volt felkészülnie a kormányzásra, számba venni a teendőket, levonni a tanulságokat az 1998-2002 közötti kormányzati tapasztalatokból, főleg pedig higgadtan elemezni az alapvetően sikeres kormányzás utáni 2002-es bukás, majd pedig annak tanulságait, hogy az MSZP a bemutatott kormányzati teljesítményével hogyan tudott 2006-ban újrázni, s mennyiben járult hozzá az MSZP sikeréhez a Fidesz elhibázott választási kampánya. Ám egy reális önvizsgálatot a felelősség megállapításának kellett volna követnie. S a politikában a felelősség megállapításának egyetlen következménye van: a hivatalvesztés, a Fidesz esetében a pártvezér tényleges eltávolítása a helyéről.
Ehhez képest míg a pártelnöki tisztség forgott körben az egyes vezetők között, a tényleges hatalom mindvégig a pártvezér kezében maradt. Már a 2002 utáni két-három évben végrehajtották a Fidesz olyan átalakítását, ahol minden személyi és politikai kérdésben a döntő és megfellebbezhetetlen szó Orbán Viktoré maradt. Ebben az időszakban indult Schmitt Pál és a több más közéleti nagyság szédítő karrierje is.
Orbán Viktort 2002 óta, s különösen pedig a 2006-os választási kudarc óta a reváns vezérelte. Egy pillanatra sem tudta elfogadni a vereséget, és főleg nem tudott azzal szembenézni, hogy nemcsak az 1998-as győzelemnek, hanem a két egymást követő vereségnek is az elsődleges oka ő maga volt. A 2002-es vereségből nem a háborús politika kudarcára, hanem az ellenkezőjére következtetett: nem voltak elég konfrontatívak, nem foglaltak el elég hadállást, lehetőleg az összest, s nem semmisítették teljesen az ellenfelet. Ellenzékben a Fidesz válogatás nélkül, a legélesebben támadott minden és bármilyen kormányzati intézkedést. Ha a kormány osztogatott, akkor nem adott eleget, ha jóléti jogosultságot vont el, akkor romlásba döntötte a magyarságot. Miközben folyamatos elosztási nyomás alatt tartották az MSZP-t, a választási csalás, majd 2006 után a hazugsággal megnyert választások vádjának állandó lebegtetésével a kormányzat legitimitását vonták kétségbe. Az 1989-90-ben újjászületett magyar parlamentarizmusnak és a jogállamnak ma már alig maradt tekintélye és társadalmi támogatottsága. Összeroppantak a rendszert hatékonyan és jogszerűen működtetni képtelen baloldal és a baloldal elleni harcban az intézmények elpusztítását is megengedhetőnek tartó Orbán kettős szorításában.
A Fidesz ellenzéki politikája és választási ígérete – kimondva-kimondatlanul – nagyon egyszerű volt. Minden nehézségért a kommunisták a felelősek, s ha a kommunistákat eltakarítják, akkor semmit vagy szinte semmit nem kell változtatni, mindenkinek jut majd nagyobb falat kenyér, magasabb nyugdíj, nagyobb agrártámogatás, magasabb bér az orvosoknak, nővéreknek és tanároknak, tandíjmentes oktatás és teljesen ingyenes egészségügy, közben adócsökkentés a vállalkozóknak. Hogy ezek egymást kölcsönösen kizárják, az láthatóan nem érdekelte őket. Mivel politikája egyetlen célja a kormányhatalom visszaszerzése volt, szinte semmit nem lehetett megtudni arról, hogy a Fidesz mit is kezdene majd a megszerzett hatalommal.
Sokan már akkoriban is azt gondolták, hogy a Fidesz politikai elképzelései az egyes gazdasági ágazatokról és a társadalmat szorító problémákról annyira titkosak, hogy azokat ők maguk sem ismerik. A kormányalakítás óta eltelt jó nyolc hónap tapasztalatai azt a mutatják, a hatalom közvetlen megragadásához és megtartásához kapcsolódó terveken kívül a Fidesznek nem voltak érdemi és főleg megalapozott elképzelései arra, hogy mit is kellene csinálni az ország legégetőbb ügyeiben.
Orbán Viktor második választási győzelmét páratlan hazai és nemzetközi bizalom fogadta. Már rég nem érdekeltek senkit baloldali értelmiségiek vészjelzései a sátán második eljövetelével kapcsolatban, annyira lejáratták magukat azzal, hogy minden kritika nélkül asszisztáltak a baloldali koalíció politikájához. A politizáló közvélemény túlnyomó többsége abban bízott, hogy a kormányhatalom megszerzésének alárendelt ellenzéki politikát majd felváltja a józan helyzetfelmérésre épülő, reális kormányzati cselekvés, az egymásnak ellentmondó, s nyilvánvalóan megalapozatlan ígéreteket az a szükséges változtatások végrehajtása. Sem a közoktatásügyben, a szociális ellátásokban vagy az egészségügyben szükséges átalakításokhoz, sem – mondjuk – a MÁV szanálásához nem kell az alkotmányhoz vagy a sarkalatos (kétharmados) törvényekhez, vagy akár a kormányzati szerkezethez hozzányúlni.
A szavazófülkében végrehajtott forradalmat még tarthattuk olcsó retorikai fogásnak, de a fellengzős NENYI és annak kötelező kifüggesztése a közhivatalokban és közintézményekben, majd az első kormányzati lépések már arra utaltak, hogy Orbán tényleg komolyan gondolja a forradalmat.
A magyar állam átalakítása egy sok betegséggel küzdő parlamentáris rendszerből centralizált egyszemélyi uralommá új alkotmány elfogadása nélkül is megtörtént. Orbán már évekkel ezelőtt tűz alá vette az alkotmányos berendezkedést, mert az – állítása szerint – felélte tartalékait, meggyengült, s nem képes magát megvédeni. A tartalékait felélt alkotmányos berendezkedés megállapításából logikusan következett, hogy a hatályos magyar alkotmányban semmi megbecsülésre méltó nincs.
A nemzeti közösség egységét, a napi politika viharai feletti országot, a „hazát a magasban” megjelenítő vezető szerepét Orbán Viktor már az első miniszterelnöksége idején is egyre inkább átvette a passzív Mádl elnöktől. Látványosan elhanyagolta a parlamenti üléseket, a hozzá intézett kérdésekre nem ő, hanem valamelyik minisztere válaszolt, miközben ő kisiskolásokat kalauzolt a gótikus házban. A fontos politikai bejelentéseket sem az országgyűlésben, hanem saját hívei előtt, az akkoriban állandósult éves „országértékelő beszédek” elmondásakor tette meg. Ezáltal is jelezte, hogy nem része a politikusok vacak csetepatéinak, mert „előtte egy nemzet sorsa áll”. Egy ilyen kormányfői szerepfelfogás nem tűr el önálló személyiséget a Sándor-palotában (sem). Göncz, Mádl, majd pedig Sólyom nyilván nem volt hibátlan, de voltak valakik. Schmittnek bizonyosan vannak erényei, de ő egy senki. S Orbánnak épp ilyen elnök kell.
Noha minden tényleges hatalmat változatlanul a kezében tart, Orbán lényegében kivonult az unalmas, hétköznapi ügyvitelből. Átláthatatlan méretű szupertárcák létrehozásával radikálisan átszabták a kormányzás szerkezetét, amely hónapokra megbénította a központi közigazgatást. Ma sem világos, mi a miniszter és mi a reszortállamtitkárok feladata és felelőssége, közben az újra létrehozott Belügyminisztérium olyan erős, mint utoljára Kádár János idején volt. (Ha ilyen szépen fejlődnek az orosz-magyar kapcsolatok, még különleges tanácsadók is érkezhetnek majd Moszkvából, mint a régi szép időkben.) A kormányzati reform egyben a teljes hatalmi centralizációt jelenti. A közigazgatási szuperminisztérium kontrollál minden ágazati jogalkotást és minden közszolgálati kinevezést, miközben bármelyik köztisztviselő bármikor indokolás nélkül eltávolítható állásából. A területi közigazgatás átalakítása az önkormányzati rendszer érintése nélkül egyelőre összevonja és a megyei kormánymegbízottakon keresztül közvetlen „pártirányítás” alá helyezi lényegében az összes ágazati szakigazgatási hatóságot. Így aligha fognak érvényesülni szakmai szempontok, mindent a Fidesz, pontosabban a Fideszhez közeli helyi erős emberek közvetlen üzleti és politikai érdekei fognak meghatározni.
A parlamenti jogalkotás legfontosabb ügyeinek előkészítését az új rendszer nem bízza a minisztériumi jogászokra és a hosszadalmas közigazgatási egyeztetési eljárásokra, hanem országgyűlési képviselők nyújtják be, egyéni vagy közös indítványként az ismeretlen helyeken, ismeretlen személyek által és át nem látható érdekek által meghatározott tartalommal megfogalmazott törvényjavaslatokat. A modern parlamentarizmusban nem az a fontos, hogy a vita során a képviselők egymást meggyőzzék, hanem a nyilvánosság előtt folyó politikai vita, melynek során a kormánynak a törvényjavaslatban testet öltő politikai elképzeléseit érvekkel, vitahelyzetben kell megvédenie. A törvényjavaslatok kormányzati előkészítése sem a finnyás jó ízlés számára fontos, hanem azért, hogy az elképzelések hibái, a megvalósíthatóság buktatói már az előkészítő szakaszban kiderüljenek, s ne a parlament elé kerülő szöveg megismerésekor törjön ki a botrány. Nem létezik mindent tudó forradalmi agy vagy technokrata racionalitás, amelynek elképzeléseit vita, egyeztetés és kompromisszumok nélkül lehet kormányzati akarattá formálni. A szovjet típusú rendszerek története során volt számos ilyen kísérlet, de mind véres diktatúrákba fulladt, majd csúfos kudarcot vallott. Ha pedig a vitára, az egyeztetésre és a kompromisszumok létrejöttére nincsenek rendezett keretek, s ez legalább részben nem a nyilvánosság előtt folyik, a különböző területi és ágazati érdekcsoportok bizantinikus küzdelmei uralják el a politikát s meghal a valós közérdek. Ez utóbbi volt a Brezsnyev-korszak, nálunk pedig a kései kádárizmus jellemzője, ami nagyban hozzájárult a keleti blokk vészes lemaradásához, majd a rendszer összeomlásához. Az orbánizmus egyelőre korai, „spontán forradalmi korszakát” éli, ahol az állam és a jog nem önálló szabályok alapján működő rendszerek, hanem az uralom közvetlen, s főleg pedig korlátozás nélküli eszközei.
A rendkívüli parlamenti többség, rajongóinak százezrei és a belső ellensúlyok nélkül irányítható Fidesz párosulva a szétforgácsolódott ellenzék tehetetlenségével 2010-ben lényegében korlátlanná tették a pártvezér hatalmát. Az alkotmányozó többség birtokában radikálisan korlátozták az Alkotmánybíróság hatáskörét, megszüntették a Költségvetési Tanácsot, a legfőbb ügyész helyére két parlamenti ciklust meghaladó hosszúságú hivatali időre egy kipróbált és megbízható pártkatonát ültettek. Arra is jutott energia, hogy a politika viharai által addig megkímélt versenyhatóság élére egy a szakmában ismeretlen, de nyilván nagyon megbízható ügyvédet állítsanak, s közben eltávolítsák a hivatal tekintélyes, hozzáértő vezetőit. Nyilvánvaló, hogy minden ilyen lépés a 2002-ben elszenvedett választási kudarcból levont tanulságok következménye. Orbán Viktor még egyszer nem veszítheti el a főhatalmat. Már csak külső intézmények, a NATO, még inkább az EU, s főleg persze a világgazdaság realitásai állnak a miniszterelnöki teljhatalom útjában.
Az új kormány első napjaiban világossá vált, hogy Orbán tényleg komolyan gondolta azt a rengeteg népboldogító intézkedést, amit az elmúlt nyolc évben megígért vagy legalábbis sugallt a választóinak. Az ígéretek teljesítéséhez a forrásokat először a magasabb költségvetési hiány elfogadtatásával remélték megteremteni, arra hivatkozva, hogy a távozó kormány hazudozott, s a tényleges hiány lényegesen nagyobb annál, mint amit az EU-nak megígértek. Az államcsődről és a közelgő fizetésképtelenségről szóló kijelentések szerintem nem véletlen elszólások, hanem nagyon is tudatos, ám rendkívül felelőtlen politika eszközei voltak. Így remélték nyomás alá helyezni az EU-t és a nemzetközi pénzpiacokat. Láthatólag nem érdekelte a kormányt, hogy az ilyen szövegek rombolják a kormány tekintélyét, s főleg a forint árfolyamának drasztikus romlása miatt havonta sok tízezer forintot vesznek ki a devizahiteles családok kasszájából. Hiába, forradalom van, „csapásokat adunk, csapásokat kapunk.” (Hogy ezen a bennfentesek nagyon sok pénzt kereshettek, az egy másik lapra tartozik.) A görög válságtól megrémült EU a már amúgy is rossz hírű, folyamatosan trükköző magyaroknak semmi eltérést nem engedett. Így az Orbán-kormány első és legeredetibb gazdaságpolitikája egy hét alatt, már azelőtt megbukott, hogy az első lépéseket a kormány megtette volna.
A miniszterelnök egyik ereje abban rejlik, hogy ha valóban leküzdhetetlen akadállyal találkozik, azonnal és habozás nélkül váltani tud, s szent meggyőződéssel vallja, hogy ő mindig is azt gondolta, amit éppen mond. A költségvetési hiány növekedésének terhére megvalósított népboldogító gazdaságpolitika gyors bukása után egy rövid hétvége alatt előállt a 29 pontos gazdasági program, középpontjában a pálinkafőzés engedélyezésével, már a költségvetési szigor és a maastrichti kritériumok vállalását célozta meg, s Orbán ezúttal is úgy tett, mintha sose gondolt volna mást. Egy darabig úgy látszott, le kell mondani a Fidesz nagy tervéről, az adócsökkentésről és az egykulcsos szja-ról. A kieső bevételek, illetve a többletkiadások finanszírozására először a bankadót találták ki, majd a különféle ágazati különadókat (az energia- és távközlési vállalatokat és a kiskereskedelmi láncokra), amelyek mind ravaszul úgy vannak megkonstruálva, hogy lényegében csak a multinacionális vállalatokat érintsék, a hazaiakat kevésbé. (Az adókkal érintett OTP és MOL vezetőinek száját nyilván más előnyök biztosításával fogják be.) A forradalmaknak megvan az a logikája, hogy nem tudnak leállni, s ez a „gazdasági forradalom” esetében is igaz. Először bankadókról, majd ágazati különadókról és a magán-nyugdíjpénztári befizetések átmeneti befagyasztásáról beszéltek, de hamarosan multi- és bankrendszer-ellenes propaganda, a magán-nyugdíjpénztárakban kezelt vagyonok tényleges államosítása következett. S nem csak az egyes politikai akciók vetnek fel komoly aggályokat, hanem az azt kísérő, Hugo Chávez stílusában előadott balos, antikapitalista retorika és a folyamatos lódítás is. A plebejus gazdaságpolitika szinte minden eleme szélhámosság. A kisember számára így is elképzelhetetlen nagyságú, havi bruttó kétmilliós vezetői bérplafonokról beszélnek, majd kiderül, hogy a kormányfő egyedi döntése felmentést adhat a korlátozás alól. Megnegyedelik a jegybank elnökének illetményét (amit annak idején a fideszes jegybankelnöknek állapítottak meg), majd négyszeresére felemelik a jegybank felügyelőbizottsága elnökének tiszteletdíját (aki – hogy, hogy nem – volt már a jegybank elnöke is). Az adómentes természetbeni juttatások megnyirbálása sok kisembertől vesz el fontos pár ezer forintokat, miközben az egykulcsos adórendszer a magas keresetű eliteknek és a tőkejövedelmet húzóknak kedvez.
A gazdaságpolitika irányításának is a hatalmi pozíciók átvétele volt a leghatékonyabban működő területe. Az állami vagyon, a fejlesztési források és a gazdasági infrastruktúra tekintetében teljes a koncentráció, s az irányítás még csak nem is leplezetlenül kötődik a Fidesz gazdasági erős emberéhez. Közben nem lehet látni az ágazati politikai elképzeléseket, amelyek az energetika, a közlekedés, különösen pedig a lassan működésképtelenné váló magyar vasútügyet érintenék, hacsak az előirányzott újabb centralizációt és a különböző ágazati szuperholdingok létrehozását nem tekintjük gazdaságpolitikai elképzeléseknek. (A fejlesztési minisztériumban ma helyettes államtitkár foglalkozik egy egész olyan ágazattal, amelynek az első minisztere Széchenyi István volt.) A mezőgazdaságot, a vidékfejlesztést és a környezetvédelmet összefogó falusi szupertárca minisztere helyett a Fidesz gazdasági erős emberei diktálnak, míg a környezetvédelem utolsó keresztes lovagja is csak addig volt látható, ameddig az MSZP-s oligarchák ellen rohamozni. Mióta az alumíniumipar állami ellenőrzés alá került, a környezetvédelem sem olyan rettenetesen fontos.
Az elmúlt nyolc év folyamatos kampányolásában a Fidesz a legtöbb népbarát ígéretet a humánszféra – művelődés és oktatásügy, szociális ellátás és egészségügy – tekintetében tette, de ezáltal a saját kormányzati mozgásterét határolta be. A nemzeti erőforrások miniszterének egyszerre kellene megbirkóznia az egyre inkább finanszírozhatatlan szociális hálóval, az átgondolatlan reformelképzelések által szétzilált egészségüggyel, megvívnia a nemzetközi gyógyszergyárak és a hazai orvosi elitek nyomásával, rendbe tenni az egyre inkább szegregált közoktatást, visszanyesni a méretében túlfejlesztett, de minőségileg gyenge, tömeges felsőoktatást, s közben fenntartani a nemzeti kultúra intézményrendszerét, a múzeumokat, színházakat, zenekarokat. Mindezt úgy, hogy nyilvánvalóan nem lesz mindenre több pénz. Jó esetben egy-két dologra lesz valamennyivel több forrás. A rosszmájú olvasatok szerint az összes pénznyelő területet azért szervezték egy minisztériumba, egy idős, politikailag súlytalan miniszter alá, hogy a harcok zaja és a harcban elesettek földi maradványai ne zavarják az összképet.
A Fidesz nyolc éves ellenzéki léte során soha nem beszélt világosan ezekről a területekről sem. Láthatóan az egészségpolitikában legalább három politikai agytröszt és több gazdasági érdekcsoport versengett egymással, miközben az igazat senki sem mondta ki: a jelen finanszírozási szerkezetben lényeges szolgáltatásromlás lesz. Más lehetőség az adók emelése vagy a részben fizetős egészségügy bevezetése nélkül nem adódik. Nyilvánvalóan, ahogy nincs világnézetileg semleges állam, nincs világnézetileg semleges közoktatásügy sem. Az államnak és a közoktatásnak is a társadalom elfogadott normáit kell érvényesítenie, illetve továbbadnia. Ez pedig nálunk, mint a nyugati világban mindenütt Athén, Róma és Jeruzsálem öröksége, a nyugati keresztény civilizáció, ahol még az ateisták is keresztények. A szekuláris világban azonban nyíltan kultúrharcot indítani butaság, s eleve vesztésre ítélt dolog, főleg, ha nem párosul a minőséggel és az intellektuális színvonallal. Már látszik, hogy a közoktatásügy kérdésében a koalíciós partnerek között sincs egyetértés, miközben a felsőoktatásnak alig van gazdája, s főleg nincsenek világos, a nyilvánosság elé tárt elképzelések az átalakítás irányáról. Az állami művelődéspolitika és a mecenatúra még az oktatásügynél is rázósabb dolog. A művészeknek hatalmas és érzékeny lelke van, ezért művészek, s nem pedig adminisztrátorok a közigazgatási szuperminisztériumban, s a minőség sem rámutatásra, sem parancsra nem születik meg. Persze a modern képzőművészet, de akár még a modern zene egy része lehet közönséges szélhámosság, s ha állami mecenatúra van, akkor a megrendelőnek joga van a pénz elköltésének megfelelőségét ellenőrizni. De elefánt módjára mozogni nemcsak a porcelánboltban, a múzeumokban és a művészek világában is nagyon veszélyes. S egy nagy előadóművész nyílt levele akkor is nagyon sokat árt az országnak, ha történetesen zsúfolva van valótlanságokkal és félelemből eredő túlzásokkal.
Az elmúlt év utolsó heteit, az új év első napjait, s még várhatóan hosszú heteket-hónapokat az új médiatörvény uralja. A törvény hihetetlen részletességgel, 230 szakaszban szabályozza a sajtó világát, a nyomtatott és elektronikus sajtótól egészen az internetig. A hivatalos magyarázat szerint a törvény minden egyes rendelkezése megtalálható valamely EU-s tagország hasonló szabályozásában, de a törvény megszületését, majd hatályba lépését követő nemzetközi sajtókampány, illetve az egyes „nyugati” politikusok nyilatkozatai arra utalnak, hogy a törvény egészében véve mégsem tűnik elfogadhatónak. A magyar jobboldalnak régi, s nem alaptalan sérelme a magyar sajtóviszonyok kiegyensúlyozatlansága, a médiában létező baloldali túlsúly. A kilencvenes évek elejének „médiaháború” néven elhíresült politikai konfliktusa része volt az akkori kormánypártok és az akkori ellenzék közötti harcnak, s az utóbb közszolgálatinak nevezett állami rádió és televízió feletti politikai kontroll megszerzése körül forgott. A küzdelemben az akkori teljes ellenzék (SZDSZ, MSZP, Fidesz), majd egy idő után az ellenzék túlnyomó része (ohne Fidesz) a Kádár-korszak utolsó éveiben az állami rádiót és televíziót uraló elitcsoportok mellé állt. A magyar sajtó szerkezete azonban a kereskedelmi televíziók és rádiók megjelenésével, majd az internet elterjedésével radikálisan átalakult, a jobboldali sajtóvállalkozások megerősödésével pedig a baloldali politikai túlsúly sem igaz már, s a magyar sajtó már sokszor tényleg úgy viselkedik, ahogy egy szabad ország szabad sajtójának kellene.
A Fidesz ezzel az új sajtószabályozással, a teljes média állami kontrolljával mintha azt a harcot szeretné elsöprő győzelemmel befejezni, amit húsz évvel ezelőtt az akkori sajtó, az akkori (MDF-es) kormánnyal szemben vívott, s amely harcban a Fidesz nem az akkori kormány mellett, hanem azzal szemben állt, mint a sajtó elsőszámú kedvence. Akármit is állítanak a hivatalos magyarázatok, a két parlamenti ciklust meghaladó időre hivatalt kapott, s a miniszterelnök legbelső bizalmasai közé tartozó médiaügyi főregulátor önmagában bizonyítja a törvény elfogadása mögötti tényleges politikai szándékot, a jobboldali sajtó politikai gleichschaltungja után a teljes média feletti kontrollt megszerzését. Ez azonban aligha fog működni. Ez nem Kína, a magyarok pedig nem kínaiak, hanem Európa egyik legrenitensebb népe. De az is megtörténhet, hogy a média feletti politikai kontroll megszerzése helyett olyan bohózati jeleneteknek leszünk tanúi, mint amikor a hatósági eljárással a megregulázni szándékozott rádióállomás számára sok tízezer vagy még több új hallgatót szereztek.
A forradalmi kormány külpolitikai orientációkeresése a belpolitikai lépések logikus következménye. A Lajtán túl a Nyugathoz – „Európához” – való tartozás egyszerű ténykérdés, nálunk politikai program, nemzeti cél vagy éppen súlyos csalódások okozója. A Nyugatról alkotott kép tele van a rettenetesnek talált hazai viszonyokkal szemben felállított vágyképekkel, de az illúziókkal párhuzamosan él, s időnként hallatlanul megerősödik a nyugattal szembeni dac, ellenségesség, sőt valamiféle sértettség, amit jócskán táplál, hogy az ország minden keletről érkező pusztításnak ki volt téve, amelyektől a „Nyugat” nem védte meg. Az elmúlt húsz év politikai diskurzusában a baloldali kormányok vagy épp az ellenzékben levő baloldal a velük szemben felhozott érveket rendre az európaiságra, demokráciára, jogállamra, piacgazdaságra, meg a hasonló szép dolgokra hivatkozással bunkózták le. A legutóbbi nyolc év baloldali politikai teljesítménye pedig nem egészen indokolatlanul keltette sokakban azt az érzést, hogy ha az az európaiság, az a demokrácia, az a jogállam, s az a piacgazdaság, amit „ezek” művelnek, akkor köszönjük, de egyikből sem kérünk. A történelmi és az egészen közelmúltbeli előzmények magyarázzák, miért tetszik olyan sok honfitársunknak az odamondogatós, az EU-t és a világkapitalizmus intézményeit froclizó orbánista külpolitika.
Az oroszok és a kínaiak felé való tapogatózásnak más okai is vannak. Orbán Viktor már régóta azt keresi, hogyan szabadulhat meg a politikájának külső, általa nem alakítható korlátaitól. Az 1989-90-ben létrehozott alkotmányos berendezkedés fékek és egyensúlyok finom rendszerét építette fel, hazánk NATO-, majd pedig EU-tagsága jogilag is korlátozták a magyar kormány öntörvényűségét, az ország hatalmas külső finanszírozási szükségletei pedig a kormányzat gazdasági mozgásterének szabtak korlátokat. A kétharmados többség belföldön lényegében korlátlanná tették a miniszterelnök hatalmát, de a nemzetközi tőkepiacok akár naponta is mérlegre tették a magyar kormány tevékenységét, s ettől is meg akar szabadulni.
Orbán választói jelentős tömegeivel osztozik a nyugatellenes dacban . Gondolkodására láthatóan erős befolyást gyakoroltak azok a szerzők, akik az angol-amerikai kultúrájú világkapitalizmus helyett a sikeres kelet-ázsiai országok (Tajvan, Szingapúr, Dél-Korea, stb.) példáját ajánlották követésre. Bogár László globalizáció- és nyugatellenes filippikái, Lovas István Amerika-ellenes éllel megfogalmazott lelkes beszámolói a tajvani és szingapúri közállapotokról és Matolcsy könyvszemléi a világkapitalizmus összeomlását prófétáló könyvekről nemcsak Orbán, hanem az egész jobboldal gondolkodását alakították.
A miniszterelnök orosz és kínai útjai nem egyszerűen egy racionális gazdaságpolitikai döntés eredményei voltak, akárhogy is arról beszélt, hogy „a jövőben átalakulnak a külpolitikai kapcsolatok, és elsősorban a gazdasági, pragmatikus szempontok lesznek fontosak. Az ideológiai, civilizációs, vallási vagy katonai szempontok viszont háttérbe szorulnak a szövetségkötésekkor.” Orbán az oroszokkal természetesen energiaügyekről akart tárgyalni, de fideszes körökben a kormányzatot érintő nyugati kritikai megjegyzéseket hallva, divatos a vállrángatás: „,majd az oroszok megoldják ezt nekünk”.
A kínai nyitástól pedig olyan finanszírozást remél az ország számára, amely más logika szerint működik mint a világ tőkepiacai, s kormányzását függetlenné teszik az EU és a nemzetközi tőkepiacok kontrolljától. Az orosz vagy kínai mintájú irányított kapitalizmusban a vállalkozások sikerességét nem a gazdasági versenyben való helytállás alapozza meg, hanem a kormányzati befolyás vagy az állami erőforrásokhoz való hozzáférés lehetősége. A miniszterelnök számára nem új a gondolat, már 1994-ben sem a szabad verseny elősegítését, hanem lényegében az országnak pár kiválasztott nagytőkés közötti felosztását, egy mai putyinista rendszer létrehozását kérte számon az akkor éppen frissen vesztes MDF-n.
Az orosz és kínai orientáció, különösen, ha az – kimondva vagy kimondatlanul – államhatalmi és társadalmi modellválasztás is, halálos illúzió. Nem olyan rég vonultak ki innen a Vörös Hadsereg alakulatai, s a Tiennanmen téri tüntetések se olyan régen voltak még, hogy ne tudnánk, milyenek is az oroszok, meg a kínaiak, s főleg milyen az a rendszer, ami ott van.
*
2011. január elsejétől hazánk az Európai Unió soros elnöke, s a soros elnöki feladatokat az ország képviseletében Orbán Viktor látja el. Akármi is a véleményünk az Európai Unióról – az én véleményem például nem túlságosan hízelgő, kedvező erről a rettenetesen bürokratikus intézményről, ahol a megfogant, de meg nem született madarakat jobban védik, mint a megfogant, de meg nem született gyermekeket –, mégiscsak nagy dolog, s főleg pedig nagy lehetőség, hogy a nyugati világ legfontosabb nemzetek feletti intézményében, ha formálisan is, de a magyar kormányfő az első számú politikai vezető. De sajnos Orbán nem érti, hogyan működik az EU, vagy sokkal valószínűbb, hogy érti, de nem hajlandó elfogadni a játékszabályokat. Pedig a mai nyugati világot formáló angol-amerikai kultúra egyik legfontosabb kultúraformáló intézménye a férfi csapatjáték, aminek a lényege az előre meghatározott játékszabályok által meghatározott keretek között folyó harc. A bonyolult szerkezetű mondatnak mindkét eleme egyként fontos: az előre meghatározott szabályok és a harc. S egy ilyen régi lelkes focistának, mint a miniszterelnök, értenie kellene, hogy a játékszabályokat semmibe vevő csapatot kizárják a bajnokságból.
A rengeteg túlzással, igaztalan váddal és merő rosszindulattal folytatott sajtókampányt, mely a magyar kormány és rajta keresztül országunk ellen folyik, s megmérgezi a féléves uniós elnökséget, el lehetett volna kerülni, ha a miniszterelnök hajlandó lenne tudomásul venni, hogy sem az EU-val, sem az IMF-fel, sem pedig a sajtóval nem lehet úgy viselkedni, azzal a hazudozással, pofátlansággal és arroganciával, ahogy ő a pártját, a kormányát és ma már az egész országot is kezeli.
E sorok írója nem Orbán-fóbiás, csak épp a miniszterelnök húsz éve az egyik legfontosabb politikai szereplő, aki most szinte egyszemélyben határozza meg az ország sorsát. Magyarországon még nincs diktatúra, valószínűleg nem is lesz. Amit szeretne felépíteni, az valami furcsa keveréke a putyinizmusnak, a kínai állam irányított kapitalizmusának és valamiféle dél-amerikai balos népbarát rendszernek. Az Európai Unió soros elnöke az első, ebben a minőségében tartott sajtókonferencián kijelentette, büszke arra, hogy őt Putyinhoz hasonlították a nemzetközi sajtóban.
Ha nem iróniának szánta, akkor ezt hívják a büntető eljárásjogban beismerő vallomásnak.
Frissítés, 2011.01.07., 15.17.: A cikk a Világgazdaság Online tudósítását vette alapul, ami annyit ír: „Orbán Viktor emellett a külföldi újságírók kérdésére elmondta: büszke arra, hogy Vlagyimir Putyin hoz hasonlították a nemzetközi sajtóban.” Ehhez képest a mai Magyar Nemzet (9. o.) szerint a miniszterelnök azt mondta: „Ami a Putyin-hasonlatot illeti, nézze, én Hitlertől kezdtem.” (Azaz korábban Hitlerhez hasonlították.) „Személyesen engem nem érintenek meg az ilyen bántó, szurkáló megjegyzések, de Magyarországgal szemben tisztességtelennek tartom őket.”
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
