2010-ben jelentős változás történt az országban, nem túlzás talán a rendszerváltás évei után a legjelentősebbnek nevezni. Egy politikai erőnek először van lehetősége arra, hogy a jogállamiság keretei között gyökeresen átrendezze a kialakult kereteket, sőt, esetleg a tartalmakat is. Az, hogy ez szerencsés-e, vagyis a tartalmi átrendezés, vagy jobb megvárni, amíg ezt az idő elvégzi, egy másik kérdés. Amennyiben ilyen, komoly, minőségi átalakulásra van törekvés a kormányzat részéről – márpedig mind a NENYI, mind pedig a miniszterelnök erre vonatkozó nyilatkozatai ezt látszanak megerősíteni – akkor bizony adósságok halmozódtak fel az elmúlt évről, a kétségtelen eredmények mellett is. Az alábbi lista egyrészt a kormányzatnak a társadalom (a nemzet) felé fennálló adóssága; másrészt a mi adósságunk is önmagunk felé.
Máthé Áron írása
A kultúra leértékelése
A Fidesz egyik meghökkentő húzása volt, hogy kultuszminisztérium helyett a kulturális ügyeket mindössze egy államtitkárság erejéig szorította be a Nemzeti Erőforrások Minisztériumának nevezett konglomerátumba. Pedig, a kultúra minden – az emberi világ sajátossága, hogy nem csak a megtörtént események számítanak, hanem szinte azzal egyenlő módon az azokról szóló narratíva is. Ráadásul, ahogy mondani szokás, az élet utánozza a művészetet és nem fordítva. Ha az átmenet húsz zavaros évéről beszél az új kormányzat, akkor ez bizony annak is köszönhető, hogy a posztkommunista baloldal nagyon erős kultúrfölénnyel indult, az ő narratívájuk uralta a közbeszédet.
Nem elsősorban a politikai újságírásra gondolok, hanem minden egyébre is, amivel igyekeztek megszabni azt az irányt, ahogy Magyarország élt. Volt egy életstílus, egy világszemlélet, és megvoltak ehhez a sztárok, akik mindezt hitelesítették és népszerűsítették. Ez a narratíva mára meglehetősen erodálódott, tekintve, hogy kiderült: nagyon messzire szakadt el a valóságtól. Jellemző, hogy sokan egyáltalán nem értik, hogy a mostani kétharmados győzelem eredményeit nem mindenféle jogtechnikai megoldásokkal lehet hosszú távra megőrizni, hanem a lelkekben bekövetkező változásokkal. Sokan ódzkodnak a kultúrharctól, arra gondolva, hogy az általános politikai zsibbadtságot igazán kár lenne ilyesmivel felrázni. Nos, dobszóval tényleg nem lehet verebet fogni. De azon az úton, amely a Terror Háza Múzeum megnyitásával kezdődött el, tovább kellene menni a szimbolikus térben.
Meg lehet találni az olyan ötleteket, amelyek nem a koronaúsztatáshoz vagy a Hídemberhez hasonló ellenérzést váltják ki, hanem ellenkezőleg, sikerességükkel széles körben változtathatják meg a társadalmi közgondolkodást. Ilyen szempontból a Petőfi Rádió cincálása sajnos eklatáns ellenpélda: a Petőfi nem csak hogy az egyetlen működőképes ötlet volt az elmúlt nyolc évben, de egy stratégiai öngóllal is felért a baloldal részéről. Szintén ellenpélda az értelmiségellenes „plebejuskodás” és a stadionépítés. A látványos, nagyobb ügyek hanyagolása mellett az aprómunka sem folyik: utcanevek cseréje, lejárt szavatosságú szobrok eltávolítása, minden olyasmi, ami megfosztja szimbólumaitól azt a magyar baloldalt, amely a múlt században nem egyszer vágta haza az országot.
Természetesen ne legyen félreértés: a nemzeti kultúra ápolása nem ebből áll, és nem is ezért kifogásoltam a kultuszminiszteri tárca hiányát. Azonban ez is a része annak a feladatnak, amely identitásunk megerősítését és egy nemzetközi szinten is sikeres „brand” építését szolgálja. Erre már volt egyszer példa a magyar történelemben. Bármilyen közhelyszerűen is hangzik ez, a Klebelsberg-féle kultúrpolitika bizony az egyik magyar sikertörténetet jelentette. A kultúrfölény nem csak üres szó volt. Okkal félnek a hivatásos rettegők a Corvin-láncok csörgésétől.
Az amorf pártrendszer
Nehogy azt higgye valaki, hogy az SZDSZ-t és az MDF-t siratom. Kimúlásuk jelképe annak, hogy talán tényleg véget ért egy korszak. Ugyanakkor „Fideszország” lelkes propagálóit muszáj emlékeztetni kell rá, hogy ez nem Fideszország, hanem Magyarország, és mint ilyen – összefüggésben a kulturális kérdésekkel – sajnos nem csak nyomokban tartalmaz MSZP-t és hasonlókat. A „centrális erőtér” elméletének és gyakorlatának kidolgozói nem vették figyelembe a régi bölcsességet, miszerint nemcsak a barátokat, de az ellenségeket is körültekintően kell megválasztani. Jelenleg egyiket sincs igazán miből. Az MSZP, mint párt – de nem mint érzésvilág! - döglött kutya, az LMP túl sokat nem mutatott, a Jobbik pedig állandóan a bőrfejűek és a focihuligánok világába pozícionálja magát. Ez az ellenzékmentes, zsibbadt helyzet egyelőre kedvez a gazdasági tűzoltásnak, de hosszabb távon nehezen lesz tartható és nem is biztos, hogy szerencsés. Ahogy feljebb a kultúrharc mellett törtem lándzsát, itt is meg kell jegyeznem: kissé orwellinek tűnhet ugyan, de az állandó győzelem útja az, ami a politikában járható - arról nem is beszélve, hogy a verseny a politikai piacon sem káros jelenség. Ettől függetlenül is vonzóbb számomra a lengyel példa, a két nagy jobboldali tömörüléssel. (Igazán nem akarok bántani senkit, de a KDNP-t nem tartom a Fidesztől függetlenül létező, jelentős entitásnak).
A biztonsági szervek kérdése
Ha valaki kinyitja a történelemkönyveket, akkor 1944. őszére lapozva feltűnő lesz, hogy a szovjetek mögött érkező kommunisták első dolga volt a politikai rendőrség és általában a karhatalom kézbevétele, illetve a honvédségi nevelőtörzsek felállítása. A legjobb elvtársakat küldték be a szervekhez. Ehhez képest 1990-től nem történt hasonló kaliberű változás sem a titkosszolgálatoknál, sem a fegyveres erőknél. A váltás a „szakmaiság” jelszava alatt maradt el. (Emlékszünk rá, hogy Horn Gyuláék is „szakértői kormány” voltak.). Mindennek ára volt. Megfordítva a kommunista szlogent: Magyarország nem bástya, hanem rés a nyugati szövetségi rendszer frontján, mi több, az elmúlt évek botrányai miatt felmerül a kérdés, hogy egyáltalán kinek dolgoztak a titkosszolgálatok. A rendőrség átpolitizáltságának erős jele volt a magyar zászló megtaposása 2006-ban, a „rohadtfideszesezés”, miközben ugyanez a rendőrség a személyi és a vagyonbiztonságot képtelen volt garantálni az ország jelentős területein.
Ez jelentősen nem változott tavasz óta sem. Több mint két hét telt el, de nem lett rend. A honvédség az elmúlt kormányok alatt önmaga paródiájává züllött: a pénz fagylaltkészítő gépekre, illetve nyugalmazott elvtársak nyugdíj-kiegészítő keresetére ment el. A Szekeres-féle pénzcsapok remélhetően elzáródtak, de egyebekben a helyzet változatlan, ahogy a „Csőrike-ügy” és az új tartalékosokról készült fotó mutatja. Elismerésre méltó, hogy a biztonsági szervek ügyében az első lépés a Terrorelhárító Központ létrehozásával megtörtént, de ezen az úton tovább kell menni. Meg kell nevezni a 2002 és a 2010 közötti időszak felelőseit is, mégpedig jól dokumentáltan (például csak a legemlékezetesebb jelenetek kitesznek egy könnyebb hangvételű DVD-t, de a polgári jogok sorozatos megsértését is jó lenne egy illusztrált Fekete Könyvben kiadni). Elvileg a számonkérés folyik, de valójában csak folydogál. Jó lenne, ha ez a folyamat nagyobb nyilvánosságot és nagyobb lendületet kapna, hogy az egykori döntéshozókig is elérjen.
Az új alkotmány körüli bizonytalanságok
Az, hogy az úgynevezett „rendszerváltó” alkotmány helyett új alkotmány kell, nem lehet kérdés – ugyanis a jelenlegi alkotmányunk szövege is tartalmazza, hogy ideiglenes. Azonban amennyit eddig meg lehetett tudni az új alkotmányról, nem túlságosan megnyugtató. A alkotmányozó bölcsek összetételének furcsaságai – egy „pártonkívüli, de megbízható”, egy mégannyira is nemzeti, de volt kommunista; az olyan pletykák, mely szerint a NENYI lenne a preambulum; az, hogy olyanok vesznek részt az új alkotmány körüli bábáskodásban, akik eddig tagadták, hogy erre szükség lenne; az, hogy esetleg nem új törvényként, csak módosításként fogadnák el; az alkotmány megváltoztatásának „kétciklusos” megnehezítése – nos, ezek egyike sem megnyugtató. Az új alkotmány ópusztaszeri elfogadása némileg patetikus, sőt giccses. Felesleges lenne direkte kelteni az ellenszelet ezzel.
A demográfiai kérdés
Itt érkeztünk el a legkényesebb kérdéshez. Ha kihagyjuk az etnikai-kulturális szálat, akkor az a szomorú kép tárul elénk, hogy demográfiai értelemben a munkanélküliség és a garázda-munkanélküli életmód bővített újratermelésének lehetünk szemtanúi, ráadásul állami szponzorálás mellett. Ez nem bal vagy jobboldal kérdése – ezek számok. Mármost, ha ehhez még hozzátesszük az etnikai szálat is, akkor még rosszabb a kép: képzetlen, munkanélküli, az erőszak kultúráján felnövő egyre nagyobb létszámú nemzedékek, egy kicsiny, félművelt, de annál öntudatosabb „értelmiséggel”, amely elkötelezett a roma emancipáció és az ebből következő disszimiláció mellett. Ez a legveszélyesebb gyúanyag egy kis hazai terroristáskodáshoz pro vagy kontra, illetve némi Los Angeles-i zendülős színhez. Ráadásul, miközben az elmúlt húsz évben a magántulajdon és a munka fogalmát az állam önmaga és holdudvara közösen rendítette meg felülről, a kilátástalanságban élő roma tömegek pedig alulról ásták alá ezeket. Persze ez sokkal inkább kultúrális, mint etnikai kérdés; vagy mondjuk úgy: etnikai hátterű kulturális kérdés. Ha a jelenlegi trendek tovább folytatódnak, akkor Magyarország finanszírozhatatlanná és élhetetlenné válik, mert nem lesz, aki bevételt generáljon. Visszautalva az első pontra, a jól képzett, de a nemzeti kultúrát egzotikumként szemlélő, identitásukban kilúgozott fiatalok fogják magukat, és szépen elmennek külföldre. A körülbelül egymilliós cigányság lélekszámát tekintve éppen annak a határán van, hogy még beleférjen a Max Weber-i értelemben vett magyar ethnos fogalmába. Ami a közbiztonságot illeti, egyes helyeken már a 2005-ös Katrina hurrikán utáni New Orleans-re emlékeztető pillanatok alakultak ki. A külföldi befektető nem fog oda gyárat építeni, ahol a gyárat az első időkben begyűjtik a színesfémgyűjtők. Lényegében nem is kellene nagy horderejű változás a törvényekben, csupán a meglevőket kellene betartatni és betartani. A paradigmaváltás egyrészt tehát a törvények komolyan vételéből és a józan ész alapján történő alkalmazásából állna, illetve a segélyezési rendszer radikális átalakításából. Polkorrektül: az újraosztott pénzeket a járadékosoktól az aktívak felé kellene átirányítani. Első lépésként a gyerekek után járó adókedvezmény és az iskoláztatáshoz kötött pénzbeli családi pótlék mindenképpen üdvözlendő, de a demográfiai fordulat előfeltételeinek megteremtéséhez sokkal szélesebb körű intézkedések szükségesek.
Ezeken a módosításokon kívül ismét az első pontra kell visszautalni: erős kultúrával, erős identitással és a jövőbe vetett hittel rendelkező nemzeti közösség az, ami a megmaradás és a jólét záloga. A Kádár-féle történelmi szólás aktualizált változatát szeretném a figyelmünkbe ajánlani: nem baj, hogy szavazófülkés, de a forradalom legyen forradalom. Tetsszük végre megcsinálni.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
