Ítélet nélkül deportálták őket a magyar Szibériába

Konzervatorium I 2010.10.26. 07:13

„Éjszaka volt. Hirtelen dörömböltek. „Kinyitni!”- ordibálták. Betörték az ajtót; négy gépfegyveres egyenruhás rontott be. Semmi mást nem mondtak, csak egy papírt írattak alá apámmal. Nem tehette meg, hogy nem írja alá. Nem tudta mi az, de alá kellett írnia. Mindenfélét kiabáltak ránk. Aztán kaptunk egy félórát, hogy csomagoljunk. Nem mondták hova megyünk, mi történik velünk. Lovaskocsi jött értünk, és kivittek minket a vasútállomásra. Ott betuszkoltak bennünket egy vagonba, aminek bedeszkázott, pici ablakai voltak: bent sötét volt és büdös. Csak annyit sejtettünk, hogy ez az egész valószínűleg azzal függött össze, hogy apánk nem lépett be a téeszbe. És talán azzal is kapcsolatban volt, hogy akkor a jugoszláv határ mellett laktunk. Onnan vitték el a családunkat, mint ahogy másokat is. Tehát minket Titoval hoztak összefüggésbe.”

Kuthi Anna írása


1950-53 között bírói ítélet nélkül telepítettek ki otthonukból több ezer családot. A szovjet blokk háborús terveiben Jugoszlávia megszállása az első hadműveleti lépések közé tartozott. Sztálin elvárta a szocialista országok kommunistáitól, hogy jugoszláv társaikat és „Titót, a láncos kutyát” kiközösítsék. A totális államosítás követelménye, a társadalom ellenséges elemektől történő megtisztítása mind a háborús készülődést szolgálta.

Déli szomszédunk elszigetelésére a határsávban elkezdték a deportálásokat. 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjszaka indították az első hullámot, teljes titoktartásban. Később az ország más területein is megkezdődtek a tisztogatások. A nehézipari fejlesztések központjaiból: Szegedről, Miskolcról és Nagykanizsáról is internáltak családokat, de kisebb számban akadt fővárosi is a táborokban. Annak ellenére, hogy 1953 nyarán, Sztálin halála után, életbe lépett az amnesztiarendelet, a tisztogatások nem zárultak le rögtön. A rendelet alapján október 31-ig kellett feloszlatni a táborokat.

Ez a táborrendszer volt Magyarországon az egyetlen, ahova családokat hurcoltak és ahol különítettek el, nem kímélve senkit sem; mindenkit elszállítottak, kezdve az újszülöttektől az egészen idősekig. Nem csak a felnőtteket, hanem a tizenkét évesnél idősebb gyermekeket is napi tizenkét órás munkavégzésre kötelezték kutyás rendőrök őrizete mellett.

A deportáltak listájára szinte bárki felkerülhetett. Nem kellett ahhoz több mint egy gazdag porta, egy szép városi lakás, vagy csak egy személyes ellenség. Azokat is elvitték, akiket a kommunista vezetés „osztályidegennek”, „megbízhatatlan elemnek” titulált, vagy akinek korábban bármiféle „ügye” volt a hatóságokkal. Azok sem menekültek, akiket a hatalom osztályidegennek, titóistának, horthystának, kizsákmányolónak, ellenséges elem(ek)nek, vagy egyszerűen csak árulónak minősített.

Az internálás helyéül a Hortobágyot jelölték meg, izolációjukra a Hortobágyi Állami Gazdaság - az ország legnagyobb állami gazdasága – területe mutatkozott a legalkalmasabbnak. A kitelepítésről úgynevezett véghatározatot hoztak, mely tartalmazta az internált nevét, foglalkozását, lakcímét, az internálás helyét, valamint az indoklást.

„Tíz nappal azután, hogy leérettségiztem, otthon szerettem volna eltölteni a szabadságomat a továbbtanulás előtt. Akkor június 26-án fél 3-kor zörögtek az ávósok… a jól megérdemelt szünidő helyett rabságba kerültem… 40 hónapot töltöttem a Hortobágyon. Annak a haláltábornak nevezett 12 tábor közül a miénk volt a legborzalmasabb. Kifogtuk talán a legrosszabb parancsnokot a gnóm félszemű rendőr személyében. Kegyetlen szadista volt. Mindenért bűntett minket; mindenért verést kaptunk. Az átlagosnál többet szenvedtünk.”

„Hosszú zötykölődés után megérkeztünk. Azt hittük Szibériába visznek minket, de nem. A vonat megállt a hortobágyi pusztán. A pribékek kegyetlenül ordibáltak és lökdöstek. Igazolványainkat elégették, hogy később ne kelljen velünk elszámolni. Az eligazítás borzalmas volt. Azt mondták, ezentúl nekünk itt kell élnünk, és ha nem dolgozunk, akkor éhen halunk. Magukból kifordulva azt ordították, hogy „magukkal fogjuk megzsírozni a földet!”. Volt egy biciklim, azt rögtön elvették, a fényképezőgépet is, egy pár könyvet akartam magammal vinni, azt mondták fölösleges, a Bibliát persze rögtön elkobozták. Úgyhogy gyakorlatilag semmink nem maradt. Másnap rögtön munkába kellett állni. Hóban, fagyban, sárban, vagy a hortobágyi nyári hőségben: mindig dolgozunk kellett. Mentünk aratni, borsót szedni, dolgoztam cséplésnél, építkezésen, marhaistállóban. Előtte azt sem tudtam hogy kell aratni. Hát ott ezt is megtanultam.“

A zárt táborok lakói hodályokban, istállókban laktak, bezsúfolva akár több százan is. Napkeltétől napnyugtáig rendőri felügyelet alatt dolgoztatták őket. A tizenkét éves gyerektől kezdve minden embert munkára köteleztek. Volt, aki a pusztai hőségben, végkimerülésben halt meg. Állandó lelki és fizikai kegyetlenkedések között éltek.

„Egyszer minimális vétséget követtem el: apámmal kértük, hogy amúgy is a tábor közelében dolgozunk, miért is ne ehessük meg ott az ebédet. Akkor a brigádvezető berohant, ordítozott velünk, hogy mi zendülést szítunk. Ezért náspángolás járt. Szörnyű volt végighallgatni apám nyögéseit. Pribékeivel körbefogták, leoltották a lámpát, hogy ne láthassuk ki tette. Nekem is, apámnak is hasra kellett feküdni, föl kellett emelni a lábunkat, hogy a talpunk fölfelé nézzen és akkor elkezdték gumibottal. Aki még nem kapott gumibotot, az nem tudja, hogy milyen fájdalmas. Annyit kaptunk a talpunkra, hogy három napig nem tudtunk járni. Az volt a legszörnyűbb, amikor apámon volt a sor. Nyögött bent, és én nem tudtam rajta segíteni. De olyat is láttam, hogy valakit szinte péppé verték. Csak mert ahhoz volt kedvük. Teljesen kihozták a formájából. Képzeljen el egy embert, akinek duplára nő a feje. Laposra verték. Nem nézték, hogy mit ütnek, mit vernek. Valahogy az az ember aztán soha nem lett az igazi. Hazatérésünk után rögtön meghalt.”

Hatvan éve nyitották meg a hortobágyi kényszermunkatáborokat. Több ezer családot hurcoltak oda indok nélkül. Tönkretették az életüket: szabadulásuk után x-et kaptak nevük mögé, soha nem lehettek a társadalom teljes jogú tagjai. Lakhelyükről kitiltották őket, vagyonukat, lakásukat nem kapták vissza. A családok gyermekeiket különböző városokban, rokonoknál tudták elhelyezni, ott járatták őket iskolába. Házasságok mentek tönkre, családok szakadtak a történtek miatt. Helyrehozhatatlan az a sérülés, amit a deportáltak elszenvedtek.

Az idő múlásával egyre kevesebb túlélő van közöttünk. Azok emlékeznek, akiket gyermekként deportáltak. A múltról a rendszerváltásig gyerekeiknek nem mertek mesélni. Féltek. Talán most.

Széri-Varga Géza alkotása, az első kerületben nemrég felavatott, Szarvas téri szobor legyen egy mementó, amely emlékeztet minket az 1950-53 között elhurcoltakra. Gondoljunk mindazokra, akik nem élték túl a kegyetlenkedéseket és azokra, akik még közöttünk lehetnek. Ezek az emberek megtanultak küzdeni, az élet minden percét magáért értékelni:

„Szerintem felért egy egyetemmel, ami az emberismeretet, ami a dolgokhoz való hozzáállást illeti. Megtanultuk mi a lényeges: a család, a kitartás, a szeretet.”

(Az idézetek a kitelepítéseket kutató szerző saját gyűjteményéből származnak.)

 

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr122399367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Éhesló 2010.10.26. 08:23:02

Ezt a velejéig mocskos rendszert működtető, fenntartó rohadék komancsok a lopott villáikban a lopott műkincsek, bútorok, vagyon birtokéban, kiemelt nyugdíjjal, békés öregségben hunytak el, neveiket se nagyon ismerjük, gyermekeik unokáik meg sokszor más névvel ugyanazzal a vagyonnal és kapcsolati hálóval tanítanak minket európaiságra és demokráciára, miközben nagyokat röhögnek a sok szerencsétlen balféken, akik ezt tűrik.
Mert megérdemeljük.

NagyonPC 2010.10.26. 23:36:21

@Éhesló: Vagy nézheted úgy is, hogy mostantól ez lehet a sorsa a kétharmados többség bármelyik kritikusának. Akár Neked is.

Az AVH már megvan hozzá..

És nem lesz Alkotmánybíróság, hogy megvédjen Téged a Zemberek akaratától.

Éhesló 2010.10.27. 13:12:19

@NagyonPC: amit itt írsz, az relativizálás.
Az aránytévesztésről nem is szólva, mert sem AVH buktor alatt, sem rosenbergnek nem volt még korlátozott jogkörű AB-a sem.

Ha röviden akarnék fogalmazni annyit írnék csak: hazudsz.
De ez van. A bukott választás és a lassú de teljes ellehetetlenülés kihozza mindenkiből ami az emberálarc alatt leledzik. Kiből ezt, kiből azt.

margomarg 2010.10.27. 16:24:30

@NagyonPC: Azt hiszem, nem tudod miről beszélsz, kívánom, ne is tapasztald meg saját bőrödön, hogy milyen volt az igazi AVH. Majd ha éjjel rád verik az ajtót, közlik veled, hogy egy órád van, hogy összepakolj, visznek, Isten tudja hova, majd ha útközben megáll a teherautó egy kavicsbányánál, s közlik veled, hogy halomra lőnek benneteket, majd ha egy ököristállóban kell aludnod azzal, aki kitelepített hosszú hónapokon át, majd ha minden nap fegyveres névsorolvasást tartanak, majd ha rendőri kísérettel viszed haza újszülött gyerekedet, akkor valóban itt az új AVH.

NagyonPC 2010.10.27. 20:20:10

@margomarg: Mivel szeretném elkerülni, hogy a vitánk színvonala egy bizonyos szint alá süllyedjen, mellőzném a személyeskedést.

Ugyanakkor elárulhatom, hogy a családomnak volt alkalma megtapasztalni az említett szívélyes bánásmódot.

Ettől még úgy érzem, a jogbiztonság olyan mértékben gyengült kis hazánkban az utóbbi hónapokban, amihez fogható az államosítások-deportálások-kirakatperek óta nem volt.

Való igaz: a hatóságok gyakorlata egyelőre nem mutat erre semmi jelet.
Viszont: a törvényi háttér készen áll a korlátlan államosításra, a visszamenőleges elkobzásokra, és a legkisebb tiltakozó akció esetén is a nyakadba varrhatnak egy kisértékű rongálást, ami után fogda jár nyár óta.
Kérdés mi marad ezután a gyülekezési jogból.
És még folytathatnám.

margomarg 2010.10.27. 20:57:27

@NagyonPC: Nyakamba varrtak nekem már ártatlanabbul nagyobbat is, lévén én vagyok a csecsemő, akit az édesapja rendőri kísérlettel vitt az egyik kitelepítő táborba, azt hiszem egy még nem született csecsemőnél ártatlanabb ember a világon nem lehet.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása