A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis Humanae kezdetű, a vallásszabadságról szóló deklarációja szerint Jézus „a világi hatalmat és annak jogait elismerte, megparancsolta az adó fizetését a császárnak, de félreérthetetlenül figyelmeztetett Isten magasabbrendű jogainak tiszteletbentartására: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”. Hogyan is gondolkodott az egyház az idők folyamán az állammal való kapcsolatáról? A milánói ediktumig az üldözött egyház underground módon működött, nehéz lett volna bármivel összefonódnia. Az összeomló birodalom, a népvándorlás hullámai között aztán tulajdonképpen az egyház lesz talán az egyetlen talpon maradó szervezet, és a görög-római örökség letéteményese. Kvázi hatalmi vákuum közepette pedig nyilván a legnagyobb tekintéllyel rendelkező római pápa lesz az, aki képviselni tudja a város érdekeit (lásd Leó pápa és Attila), így világi hatalomként is funkcionál. Arról nem is beszélve, hogy a görög-római örökséget is az egyháziak mentették át a „sötét” középkorba.
Nagy Konstantin és utódai persze a keresztény birodalomban is pontifex maximusként viselkedtek. De az állam és az egyház különböző feladatait Gelasius pápa már 494-ben megfogalmazta híres két kard-elméletében: a lelki kard a pápáé és a papságé, az anyagi kard pedig a császáré. A vallás kérdésében azonban az uralkodó alá van rendelve a pápának. A pontos munkamegosztásról, hogy kinek meddig ér a hatalma, persze évszázadokig ment a vita (sőt tulajdonképpen még most is tart), Nagy Károly szerint például a papságnak és a pápának az a feladata, hogy imádkozzon a császári seregek sikeréért. A császár, király általában azzal indokolta elsőségét, hogy kötelessége az egyház, a kereszténység terjesztése és védelme.
A keresztény Rómában a császárok, majd a kora középkorban a királyok, így Nagy Károly és Szent István is „quasi sacerdos”, „mintegy pap”, szakrális személyiség, akit olajjal kennek fel, és Isten helytartója („vicarius Dei”). A császár, a király az egyház fejeként működött, de ezek a teokratikus királyságok sem voltak korlátlan hatalmú abszolút monarchiák, mivel az egyház, a püspökök viszont-ellenőrizték a királyt, mint az egyház tagját, így hatalma ellenőrzött, felelősségre vonható hatalom volt, azaz az „összefonódás” természetes volt és nem feltétlenül vált a felek kárára, sőt.
Egyébként az államvallás léte nem feltétlenül jelenti a vallásszabadság hiányát: „Ha egy nép különleges körülményeinek figyelembevételével az állam jogrendje valamely vallási közösséget megkülönböztetett elismerésben részesít, ugyanakkor el kell ismernie és tiszteletben kell tartania minden polgár és vallásos közösség vallásszabadsághoz való jogát.” (Dignitatis Humanae)
Invesztitúraharc az egyház önállóságáért
Tulajdonképpen Nagy Konstantin, de még inkább Nagy Károly korától kezdve vitatkozott egymással a pápa és a császár, hogy a két kardot a gyakorlatban hogyan kéne használni. Mert miről is szólt a gregorián reform, azon belül az invesztitúra-harc? Az egyház megtisztításáról, megújulásáról, ennek részeként az egyház szabadságának kivívásáról, az állami gyámkodás alól való kivonásáról. Arról, hogy a püspökök kiválasztása és beiktatása a pápa joga, nem pedig az uralkodóé. Ennek szerzett érvényt a Dictatus Papae-t kiadó VII. Gergely pápa. Ő úgy értelmezte a két kard elméletét, hogy mindkét kard birtokosa az egyház, csak az egyiket odaadta a császárnak, azaz ő határozza meg az alapelveket. A kormányzásba nem szól bele, csak ha az az egyetemes keresztény közösség érdekeit sérti. Teljesen logikus egy keresztény Európában.
A püspököt ezután, aki ekkoriban földesúrként világi hivatalt is viselt a hűbéri rendszerből kifolyólag, egyházi tisztségeibe egyháziak, a világi tisztségeibe az uralkodó iktatta be. A középkorban egy püspökség eltartásához, ahogy minden más eltartásához is birtokokra volt szükség, ami az állam testéből vétetett, ezért aztán a püspök világi tisztséget is viselt. Mi ez, ha nem az állam és egyház szétválasztása? Számos történész, politológus ezt a fordulatot az európai társadalomszerveződés, modernizáció és a tudomány fellendülés alapvető fontosságú lépésének tartja, írta Rubiconnak a kérdéssel foglalkozó decemberi Középkor-száma (amelyet felhasználtam a cikk megírásához). Ez a harc nem az állam, hanem az egyház harca volt. Ezzel végbement a világi hatalom szekularizációja, a teokratikus elv helyett a hierokratikus elv diadala, amit utoljára VIII. Bonifác képviselt és fejtett ki híres, Unam Sanctam kezdetű bullájában.
Ugyanakkor természetesen ez nem jelentette a politikától, közügyektől való visszavonulást. A keresztény Európában ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a lelki hatalom a pápáé, püspököké, papoké. Nem biztos, hogy a III. Ince pápa korszaka a legeszményibb, amikor a pápa operatíve alakította az európai politikát, de ettől még az az elképzelés, hogy az uralkodók kötelesek elszámolni tetteikkel Isten és az egyház előtt, logikus és jó elképzelés (volt), minthogy ők is az egyház tagjai voltak. Skizofrénia lett volna elhagyni ezt a kívánalmat.
Az avignoni pápák időszaka is azt mutatja, mennyire nem jó, ha az állam maga alá gyűri az egyházat. A középkor elmúltával aztán Róma az abszolút monarchiákkal kell, hogy megküzdjön jogaiért. Gondoljunk csak II. Józsefre és utilitarista egyházszemléletére, ami – keresztény uralkodó ide vagy oda – a felvilágosodásból fakadt. Az egyház persze azóta is és ma is invesztitúra-harcot folytat, például Kínában, de Rákosi és Kádár alatt itthon is azt folytatott, mígnem Németh Miklós 1990-ben lemondott az állam főkegyúri jogáról.
Egyébiránt a 11. században fogalmazza meg egy Manegold nevű szerzetes a népfelség elvét is a pápa mellett, a császár ellen írt könyvében: szerinte a világi uralkodó a néptől kapja a hatalmat. Persze ez nem a mai demokrácia elve. Később Aquinói Szent Tamás is úgy vélekedik: az alkotmányos monarchia a tökéletes államforma, a fejedelem a nép megbízásából, a köz javára uralkodik – az isteni törvény alapján (nem holmi pluralizmus jegyében). Azaz a felülről érkező legitimáció helyett az alulról (de mégis Isten nevében!) érkező legitimáció, ahogy Katus László írja, a hatalomelmélet „kopernikuszi fordulata” is keresztény találmány.
Ha persze a teokratikus állam nem csak az állami és vallási vezetői tisztség együttes viselését jelenti, hanem azt, hogy az uralkodó a hatalmát Istentől származtatja, akkor a keresztény monarchiák mind teokratikusok. Még egy lépést megtévén azonban ne feledjük azt se, hogy keresztény szempontból minden hatalom valójában Istentől származik. Mit is mondott Jézus Pilátusnak? „Semmi hatalmad nem volna, ha nem kaptad volna onnan felülről”. XXIII. János pápa Pacem In Terris kezdetű enciklikájában Szent Pált idézi: ,,Nincs hatalom, csak Istentől.” Aranyszájú Szent János ezt így magyarázza: „Vajon minden fejedelem Istentől rendelt? Nem ezt mondom, ugyanis nem az egyes fejedelmekről van szó most, hanem magáról a dologról.”
Szóval a szekularizáció, amennyiben az állam és egyház funkcionális szétválasztását jelenti, lehet jó dolog, habár nekem semmi bajom nincs éppenséggel az egykori hercegprímás címmel, meg azzal, hogy az állami tisztségeket viselő egyházfiak ezen kötelességükből fakadóan a haza védelmére keltek Mohácsnál. Persze a huszadik század közepén végbement egy újabb, kisebbfajta „gregorián reform”, amikor pasztorális szempontok miatt Róma megtiltotta a püspököknek, papoknak, hogy közhatalmi funkciót és pártpolitikai szerepet vállaljanak, azonban ez sem jelenti a közélettől való visszavonulást.
Az egyházi (kánon-) jog és az állami jog szétválasztása amúgy úgyszintén keresztény találmány, amit ugyancsak alapvetően fontos európai vívmánynak tart számos történész (sokan pedig a kettő egybeesését értékelik teokráciának, lásd iszlám). Ez azonban nem azt jelenti, hogy a világi-állami törvényeknek nem kellene megfelelnie a keresztény erkölcsnek.
A politikailag semleges egyház abszurdum
A ballib felfogás azonban az egyház és állam funkcionális szétválasztásánál radikális szekularizációt vitt végbe és még szeretne is: a vallás magánügy, az egyház ne szólaljon meg politikai ügyekben. Mármost kérdés, mi politikai ügy: ez szerintem annyira tág fogalom, hogy imigyen kiüresedett és nem jelent semmit. Vagy mindent. A vallás társadalmi jelenség, a vallásnak közösségi, társadalmi dimenziója, következményei is vannak. Ergo, a vallás közügy. Ne csodálkozzunk, hogy az egyház létére törő ideológiákat képviselő pártokat az egyház nem kedveli. Természetesen az egyház a híveket a keresztény tanítás közéletben, politikában való képviseletére buzdítja. II. János Pál úgy fogalmazott: a világiak feladata, hogy a világ dolgait, a politikát, az gazdaságot, a kultúrát az evangélium szerint alakítsák. A politikailag semleges egyház abszurdum. „Nem vagyunk-e udvarképesek mi, kik Európát trónra emeltük?” - kérdezi Prohászka.
Az egyháznak ugyanis eleget kell tennie az isteni parancsnak: „Tegyétek tanítványaimmá az összes népeket”. A Dignitatis Humanae szerint „ha a vallásszabadság nemcsak szavakban meghirdetve és törvénybe foglalva létezik, hanem őszintén meg is valósítják a gyakorlatban, akkor kapja meg az Egyház az isteni küldetés megvalósításához szükséges függetlenség jogi és ténybeli szilárd föltételét”.
Ilyen például az állami támogatás. Ahogy Erdő Péter fogalmazott: az az érvelés, hogy az egyházakat „tartsák el a hívek” – ami évszázadokig így is volt –, azért hamis, mert a rendszerváltás után nem kapták vissza elkobzott javaikat, ahogy a hívek sem, így tehát nem tudják miből támogatni egyházukat. Angliában tüntetni akarnak a pápalátogatás ellen, mondván, ne az állam állja annak költségét, merthogy az az egyház és állam szétválasztása ellen való dolog. Csakhogy a pápa egyben államfő is, immáron másfél évezred óta, a nagyköveti testületek doyenje pedig a pápai nuncius.
Van egy másik nagy kérdés, a terület és joghatóság kérdése. Ha a területre vonatkozó világi jog összeütközésbe kerül az elsősorban személyekre vonatkozó kánonjoggal, akkor az egyház tagjai esetében természetesen keresztény meggyőződésük kell, hogy legyen az első, azaz Róma élvez prioritást. Ahogy XII. Piusz ajánlotta a magyar püspököknek: ha más lehetőség nincs, vállalni kell a vértanúságot. Nemrég ilyen súrlódás volt Nagy-Britanniában az Equality Bill kapcsán.
Amint a pápa írja a Názáretiről szóló könyvében: Jézus azt mondja, „<Adjátok meg Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré> (Mk 12, 17), és így fejezi ki, hogy a két tartomány lényegében megfér egymás mellett. Ám ha a császárság önmagát isteni valóságként értelmezi, amint ez csíraszerűen megmutatkozik már akkor, amikor Augustus úgy mutatkozik be, mint a világbéke meghozója, és mint az emberiség megmentője, úgy a kereszténynek inkább kell engedelmeskednie Istennek, mint az embereknek. (ApCsel 5, 29); akkor a keresztények <mártírok> lesznek, Krisztus tanúi, aki maga is mint <hűséges tanú> halt meg a kereszten Poncius Pilátus alatt.”
Jézus idejében különböző politikát képviseltek a zelóták, a farizeusok, a szaddúceusok, és ugyan éles ellentét van a farizeusok és Jézus között, valamint Krisztus kereszthalála teljesen ellentmond a zelóta gondolkodásnak, mégis minden irányzatból csatlakoztak hozzá. A kereszténység irányelveket ajánl (pl. a katolikus egyház társadalmi tanítása), nem politikai programot, habár politikai programok mögött politikai filozófiák állnak, amelyek lehetnek ellentétesek a kereszténységgel, és ennyiben persze az ilyen politikai programot az egyház nem támogatja. De ezt már kifejtettem.
Nem ver bottal
Amint Walter Kasper bíboros írta: „Az egyház ma az egyetlen, még megmaradt értelmi instancia a mi társadalmunkban, mert egy elvilágiasodott, pluralista társadalom nem adhat saját magának végső indoklást. Legitimációs hiányt mutat, ezért szükségképpen rá van utalva egy tőle különböző legitimációs bázisra, amit a dolgok állása szerint csak a keresztény egyházak adhatnak meg neki.”
Persze nyilván felülről nem lehet visszaerőltetni a kereszténységet, nincs deus ex machina, Isten (meg az egyház) nem lekaparhatatlan valaki. Ha nem kell, nem kell. Az égi büntetés is elmarad (hagyjátok a konkolyt nőni a búzával), Isten nem ver bottal, avagy: egyétek meg, amit főztetek. A keresztény Európa elképzelésével nem kötelező egyetérteni, azonban az európai történelem azon interpretációja, miszerint az egyház bekebelezte az államot és össze akart vele fonódni, valamint az egyház és állam funkcionális szétválasztása terén felmutatott érdemeket eltagadni az egyháztól: hazugság.
Ezt támasztja alá az is, amit a pápa ír említett könyvében: „A keresztény császárság intézménye nem sokkal később megpróbálta, hogy a hitet a birodalom egységének politikai tényezőjévé tegye. Úgy vélték, hogy Krisztus országának mégiscsak egy politikai birodalom tündöklésének alakját kell magára öltenie. A hit erőtlenségén, Jézus Krisztus földi tehetetlenségén a politikai és katonai hatalomnak kell segítenie. Ez a kísértés - a hitet a hatalom segítségével biztosítani - minden évszázadban különböző formákben feléledt, és újból és újból azzal fenyegetett, hogy a hatalom ölelése elfojtja a hitet. Minden századon át folytatni kell a küzdelmet az Egyház szabadságáért, azért, hogy Jézus országa ne azonosuljon egyetlen politikai képződménnyel sem. A hit politikai hatalommal való egybeolvadásának az ára végül mindig az, hogy a hit a hatalom szolgálatába szegődik, és meg kell hajolnia annak mércéi előtt.”
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
