Hiába tépázta meg az országot forradalom, zsarnokság, megszállás, megaláztatás, még mindig létezik. Létezik, mert akik számára kedves, azok nem akarják magára hagyni.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
(Radnóti Miklós)
Augusztus 20.: repülős bemutató és tűzijáték. Közben e dátum valami mást is jelöl: egy állam alapítását, egy nép történetének, ha nem is a kezdetét, fordulópontját. Azt jelenti, ezer éve vagyunk itt, itt ezer éve örülünk, szomorkodunk, sírunk és vigadunk. Mi, magyarok. Túl vagyunk lázadásokon, forradalmakon, két világháborún, egy negyven éves megszálláson és totalitarizmuson, és mégis vagyunk még. Ez pedig önmagában is ok az ünneplésre.
A nemzet – hacsak nem akarunk a balosok és a liberálisok kedvenc szerződéselméleteire mintázni valamiféle hangzatos teóriát – az élők, a holtak és a még meg nem születettek közössége. Akik a történelmet minden egyes nappal újra akarják kezdeni, kívánalmuk szerint akarják formálni az együttélés alapjait, azok ezt persze nem érthetik, de nekik nem is kell érteniük. Számukra minden évtized hoz egy újabb értelmiségi mániát, hogyan alakítható ki az Írástudók Köztársasága által az Egyenlők Köztársasága, esetleg valami más agyrém. Akik viszont szeretik hazájukat, kultúrájukat, azok „kevesebbel” is beérik. Nem a tökéletességre törekednek, nem a kulturális globalizáció felszabadító forradalmiságában-reformerségében bíznak; elfogadják saját hibáikat, és emlékezetükbe zárják azokat, ugyanúgy, ahogyan sikereiket, győzelmeiket is.
A vigyázó szemüket külföldre vetők hoznának ide mindenfélét, csak hogy sajátjuktól megszabaduljanak. Ezekben a szemekben ez az ezer év mit sem ér, ha egyszer értelmiségi módon lehet jobbat találni, és azt el lehet ültetni a gyepen (a mocsarak lecsapolása, az ugar fölszántása után). Mintha Magyarország semmit sem tudna adni jóból és rosszból, mintha tényleg nem volna rajta mit szeretni. Ezért van az, hogy a tekintetüket állandóan vetegetők lenézik, becsmérlik, minősítgetik Magyarországot.
Pedig van mit szeretni rajta. És nem csak azért, mert „hány Nobel-díjast adott”, vagy mert itt van a pilisi szívcsakra. A költő magánya, boldog-szomorú dala, keserédes meghatottsága; az átkávézott-átdohányzott délutánok, az átborozott éjszakák; a reggeli csicsergés csengő-bongó hangja, vagy éppen a villamos zörgése; a politikus zsenije; Mikszáth fanyarsága; a végtelen pusztaság; hajnalban a Lánchíd csöndje és a város haloványan pislákoló fényei. Így vagy úgy, de mindet az ezer év teremtette meg, az itt élő nemzet hozta létre. Ezer évig élt együtt itt magyar, sváb, tót, német, szláv, zsidó. Ugyanezen a vidéken ostorozott más népeket sziporkázó stílusban Szabó Dezső, és mondott az együttélésről okosakat Asbóth és Széchenyi.
Mind a miénk. Ahogy a felszabadult mosoly és kacaj, úgy a könny és a bánat is. A siker és a kudarc is a miénk – s miénk a teher, amit kötelességünk cipelni, ahogy miénk a büszkeség is. Öröm az ürömben.
A haza az, ahonnan néha elmegyünk, de mindig visszatérünk. Az a haza, ahová jó visszatérni, amiről érezzük, hogy hozzánk tartozik. Amit nem cserélgethetünk. És azok miatt jó ide tartozni, akik akkor sem hagyták el e lángoktól ölelt kis országot, amikor mindenfelől lángok ölelték. Azok miatt, akik kitartásuk és hazaszeretetük mellett példátlanul gazdag kultúrát adtak tovább nekünk. A balsors mellett ez ritka szerencse, ugyanakkor felelősség is: az ő küzdelmeik eredményeit, a gazdagságot őriznünk és ápolnunk kell. Minthogy ez a nemzet dolga, így ez mindenkié is, aki a nemzethez tartozik.
Hiába tépázta meg az országot forradalom, zsarnokság, megszállás, megaláztatás, még mindig létezik. Létezik, mert akik számára kedves, azok nem akarják magára hagyni, nem akarják, hogy elpusztuljon. Sok szomorúság mellett most emlékezzünk kicsit a magyar evangyéliomra is: ezer esztendeje él nemzet e hazán.
Kapcsolódó írások:
Birkózás a történelemmel. Szent István király névnapjára
A Budai Vár évszázadai. Ostromtól ostromig
