Létező jelenség a pártok, ideológiák, brancsok mentén való csőlátás.
Legkönnyebben magunkat, saját érzéseinket vizsgálva ismerhetjük fel. Tünetei: a mindig kéznél lévő, az AZOK minden bűnét tartalmazó részletes leltár, ezek taglalásakor mély felháborodás, utálat, esetleg gyűlölet érzése.
A cső viselését különösen kényelmessé teszi, hogy az indokok, érvek tetszőlegesen vál(t)ogathatók, attól függően, hogy mivel szemben, mi mellett használjuk - olyan sok van belőlük, hogy nem feltűnő, hogy szinte ugyanazokat az érveket használjuk pro- és kontra.
Arra vigyázni kell persze, hogy érveinkkel ne pont a máskor vehemensen védett ideológiánkon üssünk mély sebeket. Ebből a célból a cső párnázott zsebekkel is fel van szerelve, amelyben a számunkra aktuálisan kényelmetlen nézőpontokat gond nélkül tárolhatjuk, saját magunk elől is rejtve (a magát baloldalinak nevező irányzat képviselőinél ez zajlik egy ideje).
Visszatérve a tünetekhez; kedvenc oldalunk kritikáját személyesen érintettként éljük meg, sértettséget, dühöt érzünk, mentegetése hasonlóan zajlik saját simlijeink elsimitásához, mely egonk védelmében történik, miközben a másik oldalt egyszerűbb sík hülyének, nálunk szellemileg alacsonyabb rendűnek tartani, és ennek hangot is adni - nem érdekes, hogy azok is sík hülyének tartanak minket, mi elvagyunk a kis állóvízünkben (ők viszont fulladjanak az övékbe, persze).
Csőharcuk eszközeibe még magukat értelmiséginek tartók között is belefér az
ellenség testi hibáinak kiemelése, ami ugyanakkor mély felháborodást vált ki ugyanabból a személyből, ellentétes előjel esetén, természetesen kizárólag a jóízlés és normalitás nevében.
A jelenség maga valószínűleg az emberiség történelmével egyidős, oka az evolúcióban rejlik. Az erkölcs mint olyan, csak az utóbbi pár ezer évben jelent meg, de még nem tanultunk meg élni vele a mindennapok minden aspektusában. Pedig az erkölcsnek csak akkor van értelme, ha nem lehet relativizálni.
FYI: a konzervatív megközelítés nem ideológia, hanem ideológiáktól, eszmeáramlatoktól független gondolkodást jelent. Ezt egy párt már a dolog természeténél fogva nem teheti magáévá, mert minden párt célja a hatalom megszerzése, megtartása, amire nem lenne képes korrekt, erkölcsös, igaz eszközökkel.
Ennél fogva bármilyen párt konzervatív cimkéje alapjában nonszensz, maximum az eszmét ismerheti (f)el, amivel azonban természeténél fogva mindig is harcolnia kell, mivel inkább olyan emberekre van szüksége, akik a párt által éppen aktuális választott ideológiáját magukévá teszik (kommunista/marxista-szocialista-kapitalista, liberális-konzervatív-keresztény - ugyanazokkal az emberekkel).
Olyan emberekre van szüksége, akik mélyebb vizsgálódást nem folytatnak, vagy elfogadják az erkölcs relativizálását, és kellő meggyőződéssel, dühvel fordulnak a másik csőlátó ellen.
Az emberek nézőpontja akkor sem statikus és azonos, ha nagyjából egyetértenek - mindnyájan egy széles, több dimenziós skálán mozgunk, egymás hatása alatt. Még itt, a Konzervatóriumon is. Minden belefér, mindenről beszélünk, a körből akkor esik ki valaki, amikor már valamiről nem hajlandó beszélni, valami miatt felcimkéz. Olyankor fontosnak tartja közölni, hogy "bőőőőőőőőeeeee", és hogy elmegy, vagy más menjen el, mint most néhány kommentező, de akár szerző is. Az nem baj, ha véleménye van, de ha ezúttal "kiközösít" is, hát az szerintem legfőképpen az ő baja.
Mivel mindenkinek van egy habitusa, egy fix nézőpontja, amit az életbeli tapasztalatai, származása, körülményei alakítanak, mindenkinek van egy olyan határ, amit nem tud átlépni, vagy csak nagyon nehezen, ez érthető. Nem egyformán van beállítva az iróniaméter sem.
Viszont, kénytelenek vagyunk beszélni egymással, mert illúzió az, hogy ebből a globális közös csónakból bárkit is ki lehet közösíteni, ki lehet zárni, bármilyen indokkal. Maximum átterelhetjük őket a hajó másik végébe, amíg az fel nem borul, de akkor is együtt süllyedünk. Vagy persze, "kivághatjuk őket a társadalom testéből" - mintha valaha is hosszú távon sikeres lett volna bármilyen hasonló műtét.
Egyik oldal, egyik véglet sem különbözik a másiktól ebben a hozzáállásban, csak mindnek megvan a szent tehene, a szent érinthetetlen látásmódja, amely nemzeti, vallási, sérelmi, tapasztalati vagy egyéb alapú, amin - mint a saját árnyékán, nem tud túllépni. És mindenki látja a másikban, hogy mi az a korlát, csak saját magában nem, vagy ha igen, akkor az úgy van jó.
Harc ez az egész, amiben senki nem győzhet, legfeljebb csatát nyerhet, a történelem ezt már százszor, ezerszer igazolta. Ideje lenne tanulni belőle, saját, egyszemélyes mikrotörténelmünkből, és a makrotörténelemből egyaránt.
