Gravitáció: a magányos ember lázadása és megtérése

Aron M I 2013.11.30. 07:02

Gravity2.jpgMondottam, ember: küzdj és bízva bízzál

Az egész év legszebb és talán legfontosabb filmje volt a Gravitáció. A Mandiner két írásban is foglalkozott a filmmel. Rajcsányi Gellért beharangozójában kozmikus magányról írt, és idézi az Ember tragédiájából Ádám szavait az Űr színből: „S keblemben két érzés küzdelme foly: Érzem, mi hitvány a föld, hogy magas, Lelkem lezárja, s vágyom el köréből; De visszasírok, fáj, hogy elszakadtam”. Pintér Bence némileg sajnálkozva az űrkorszak antitéziseként aposztrofálja a filmet. Mindkettejük felvetéseit érdemes továbbgondolni.

A film valóban az űrkorszak végét jelző emlékmű lenne? Nos, igen, lehet egy ilyen olvasata is a filmnek. A lezuhanó űrállomások, az űrkorszak kisszerű válását mutató jelenetek (kézi erővel szerelik a Hubble űrteleszkópot, mintha a leállósávban kereket cserélne az ember – csak a szépség és az életszerűség miatt nem az Űrgolyhók szintje), igen, ezek mind azt jelzik, hogy a múlt század ötvenes éveitől a Reagan-féle csillagháborús tervekig terjedő űrkorszak ellaposodott. Látványos újítások nincsenek, amire akkor csak a két szuperhatalom volt képes (jó, az egyik), azt ma már jóformán mindenki tudja. Az űrkutatás szinte hétköznapi kincs, már nem kell hozzá misztikus tudás. Űrturisták mászkálnak fel Föld körüli pályára, az űrállomások fenntartása pedig – valljuk be – elsősorban presztízsokokra vezethető vissza.

Igen, a múlt századi űrversenynek vége van. Senki nem tolong, hogy a Marsra eljusson. Bizonytalan, ide-oda tologatott határidők vannak a Marsra-szállás időpontját illetően. Jellemző korunkra, hogy a legvalószínűbb az a forgatókönyv, amely szerint a Mars első emberi telepesei egy valóságshow résztvevői lesznek. A megvalósulásig azonban még szíves türelmünket kérik. Egyelőre a bolygóközi utazás is (elnézést a szójátékért) csillagászati összegeket emésztene fel, a távolabbi utak pedig már tényleg a sci-fi kategóriába tartoznak. Hiába van mindenféle meghajtási módszer ötlete van bedobva, ha valaki még meg is tudná oldani a kozmikus sugárzás problémáját (legyünk nagylelkűek, a gravitáció kérdését a centrifugális elven alapuló ál-gravitációval hidalná át), akkor is felmerülne néhány kérdés. Minek? Hova? Ki fogja kifizetni? Még azt sem tudjuk biztosan, hogy tényleg van-e az ember számára többé-kevésbé lakható bolygó bárhol máshol. Egyelőre egyedül mi vagyunk, és egyedül a Földön. Az ember falakba ütközött. Az, hogy a tevékenységünket irdatlan ráfordítással sikerült kitolni a Föld felszínétől számított néhány száz (!) kilométerre, jelzi, hogy a lecke fel van adva. Az űrversenynek egyelőre tényleg vége van, de az űrkorszaknak nincs: csak a Föld körüli pályán tudunk mozogni, de ott legalább otthonosan.

Egyértelmű, hogy nem sci-fi a film: nagyjából-egészében a sztori akár igaz is lehetne. Semmi tudományosan nagyon elrugaszkodott pont nincs benne, leszámítva azt a blőd bakit, amikor Sandra Bullock engedi „leesni” George Clooneyt, akire pedig semmilyen erő nem hat. Az űrszemét kérdése sem teljesen kitaláció. Ha nem sci-fi, akkor micsoda? Igen, jogos a kérdés: megszoktuk, hogy amelyik film az űrben játszódik, az csak sci-fi lehet. Nos, ebben az esetben ez inkább egy anti-scifi. Tehát lehet, hogy talán nem az űrkorszak elsiratása, hanem az űrkorszak varázstalanítása? Manapság valami egész más varázsolja el az embereket: a transzhumán jövő lehetősége, ez pedig inkább a biológia és a számítástechnika birodalma, és az áll mögötte, hogy az emberek „nehezebb dolgokat akartak, különösen jobb testet maguknak. … A fizika kegyvesztetté vált, az általa teremtett csodák közelebbről megtekintve kevésbé szenzációsnak és veszélyekkel terhesnek látszottak” (Paul Johnson).

Ez a film vélhetően kevésbé szól az űrkorszakról végéről, vagy az űrkutatás jelenéről, mint az ember magányosságáról és az abból való kitörésről. Iszonyatos a kontraszt a többiektől elszakadva pörgő, a szó szerinti semmibe „zuhanó” Sandra Bullock parányi fehér figurája és a mögötte levő hatalmas, fekete tér között. A filmben ettől függetlenül is elhangzik: azért jó „odafönt” mert csend van. Nem zavarja semmi az egyedüllétet. Dr.Ryan Stone, Sandra Bullock karaktere az urbánus, elmagányosodott, modern nyugati ember mintapéldája. Menekül valami elől, főként önmaga és az emlékei elől. Ez az ember nem tudott megküzdeni a múltjával, nem is akarja azt vállalni, így hát inkább visszavonult az űrbe. Az űr itt a kivonulást jelenti: az elszakadást a többiektől, a gyökerektől, az otthontól. A főhős jellemzően egyszem gyermeke meghalt, és Mr.Stone sincs, aki hazavárja. A film cselekménye során is döntő részben egyedül van. Nemcsak embere nincs, hanem Istene sincs: még imádkozni sem tud. Talán nem paranoia rámutatni, hogy csak a nyugati ember van egyedül a filmben: kirekesztve hallgatja az eszkimó rádióamatőr adásában a családi élet boldogságát.

De az ember általánosságban is egyedül van itt: annyira, hogy még a problémát is a saját nemtörődömsége okozza, az űr teleszemetelésével. „A civilizációtól erőszakkal talán megszabadulhatunk, az áteredő bűntől azonban nem.” Baranyi Márton ezelőtt négy évvel, egy tényleges sci-firől leírt mondatai ide is illenek, ha a civilizációba az azt hordozó társadalmat is beleértjük. „De mecsoda különbség”, tartja a szólás. Az a film, az Avatar egy agyonreklámozott, nézőnként többszörös orgazmust ígérő alkotás volt. Egy új korszak beköszöntét ünnepelték a kritikusok, hatalmas, közösségi önmegvalósításként állítva be a filmet. Ott, az Avatarban a meglehetősen bárgyú történetfűzés során lényegében a goapartyba oltott „nemes vadember” létezése, mint az Übermensch megvalósulása jelenti a megváltást. Ráadásul úgy, hogy a vadon élő humanoidok magukhoz asszimilálják a civilizációt képviselő emberek közül a pozitív hősöket. Itt viszont, a Gravitációban a hit és az elszántság hozza el a megmenekülést. Más szempontból is szembeállítható a két film: az elsőnél hihetetlen költségvetés, óriási médiafelhajtás, a másodiknál pedig csendes siker gyönyörű, valós képi világgal és egy egyszerű emberi drámával.

A film záró képsorain Sandra Bullock megcsókolja a Földet és azt mondja: „Köszönöm”. Lakatlan, de szép tájon ért földet: annak ellenére, hogy más nincs jelen, még sincs egyedül. Megtalálta önmagát, és megtalálta a hitét.

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr615667974

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NickJ 2013.11.30. 18:25:28

A sci-fik régi toposza a "világűr, mint az ember otthona", talán ezt cáfolja finoman a film az első részében. Az emberek olyan nyugodtan szerelgetnek a világűrben, mintha otthon lennének a garázsukban. Azonban ez csak önhitt illúzió, majdnem mindenki meghal nagyon hamar a gyilkos űrtörmelék vagy az oxigénhiány és a hideg miatt. A világűr soha nem lehet az ember igazi otthona, innen menekülni kell, ami a főhősnek végül sikerül is.

Kaján Halász 2014.01.10. 10:43:57

>>>>>>>>>>>>>>>leszámítva azt a blőd bakit, amikor Sandra Bullock engedi „leesni” George Clooneyt, akire pedig semmilyen erő nem hat<<<<<<<<<<<<

Nem vagyok biztos abban, hogy abban a jelenetben Clooneyra nem hat cenrifugális erő, ami elsodorja Bullocktól.

Más elemzések arra hívják fel a figyelmet, hogy vannak a filmben az ütközések alkalmával bizonyos zajok, holott az űrben nem terjed a hang. Viszont én úgy emlékszem, hogy ezek a zajok a filmzene részeként hallhatóak, és nem valódi zörejként.

Én egyvalamit találtam, ami nem reális: az elején meghalt űrhajósok (egyrészt az átszakadt szkafanderes, másrészt akik az objektum belsejében voltak) teste (illetve a szkafander maga) tkp épen maradt, holott a test belseje illetve az űr közti nyomáskülönbség miatt ez kizárt.

(Bocs a nem érdemi kommentért..., de ez kikívánkozott belőlem)

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc