„Önmagukat konzervatívnak tartó fiatal szerzők nem érzik igényét, hogy megértsék a saját politikai rendszerünknek is keretet adó emberi jogi felfogás jelentőségét” – írja a Mandiner véleményszemléjében közölt, részint nekem szánt válaszában Jankovics Márton. (A képen Jacob Cornides látható.)
„Az irodalmi hév által elragadott N'Jala ezredest láthatóan sosem környékezte meg az a kósza gondolat, hogy az emlegetett dogmagyűjtemény gerincét képezik olyan apró-cseprő jogaink, mint a vallás, a gondolat és a véleménynyilvánítás szabadsága, melyeknek mégoly szigorú „kikényszerítése” is csak valami egészen sajátos tudatállapotban nevezhető diktatúrának. Könnyen belátható, hogy épp ezen szabadságjogoknak az egyes alkotmányokba és a nemzetközi egyezményekbe foglalt garanciái biztosíthatják a legjobban, hogy kritizálhassuk, sőt, akár a szerző arrogáns stílusában is szidalmazhassuk nemzeti vagy internacionális politikai intézményeinket.”
Szerintem megérteni és elfogadni valamit, egyetérteni valamivel két külön dolog, de részemről nem elvetni szándékoztam az emberi jogokat írásommal (Az emberi jogok vallásáról), hanem a vallásokat kívántam megvédeni, rámutatva: az emberi jogok ellen is fel lehet hozni mindent, amit a kereszténység ellen fel szokás. Azaz: ne használjunk kettős mércét. Persze szorult a posztomba egy adag erőteljes emberijogizmus-kritika is. A Mandineren Jankovicsnak a másik általa megszólított szerző, Techet Péter válaszolt. Részemről egyrészt Dobray kolléga egy korábbi írására hívnám fel a figyelmet (A szólásszabadság baloldali korlátai), másrészt egy jogász, bizonyos Jacob Cornides tanulmányát hoznám fel saját védelmem érdekében, válaszul Jankovics Mártonnak, amelyet az alábbiakban olvashatnak. Át is adom neki a szót.
Az emberjogi beszédmód át- meg áthatja a nemzetközi és uniós politikát, igyekszik áramvonalasítani a politikai döntéseket, és alárendelni azokat az „alapvető értékeinkként” leírt: a szabadságnak, egyenlőségnek és szolidaritásnak. Ezeknek az értékeknek a szem előtt tartásával tömérdek hazai és nemzetközi jogszabály születik, és mind növekvő hivatalnokseregek vigyázzák a végrehajtásukat. Ha mindez nem volna elég, számos nem kormányzati szervezet és szabadfoglalkozású „emberjogi aktivista” veti be az emberjogi beszédmódot, hogy érvényesítse különféle politikai törekvéseit, kezdve a zsarnoki latorállamokban élő ellenzéki politikusok fölszabadításával, az etnikai kisebbségek védelmezésén és a fogyatékosok vagy kirekesztettek minőségi gondozásán át el egészen az egészség-, lakás- és oktatáspolitikáig. Abban, úgy tetszhet, mindenki egyetért, hogy az emberi jogokat nagyobb védelemben kell részesíteni. Politikusaink, akadémikusaink és civil szervezeteink minden tőlük telhetőt megtesznek evégre.
Ennek akár örülhetnénk is. Nemde örülnünk kellene annak, hogy a jogalkotás vagy korábbi rendelkezések újbóli értelmezése évről évre újabb s újabb jogokkal ruház fel minket? Az emberjogi beszédmód új keletű elburjánzása mindazáltal okot ad némely aggályra. Az emberjogi beszédmód mindenkinek a rendelkezésére áll, aki csak érvényesíteni akar valamely politikai törekvést, és ezeknek a törekvéseknek már vajmi kevés közük van a fogalomhoz, ahogyan azt a hidegháború korának hősi ellenállói, Szaharov, Szolzsenyicin és Václav Havel, vagy újabban Aung Szan Szú Kjí esetében értettük. Az emberjogi kifejezések kellő sokaságával fölcicomázott politikai projektek némelyike erősen vitatható, mások egyenesen ellentmondanak társadalmunk örök érvényű erkölcsi felismeréseinek. Példának okáért az olyan nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, az Európa Tanács, az Európai Parlament és néhány (jórészt európai) ország kormánya politikai törekvései közt a fő helyen szerepelteti (egyebek közt) a kérésre biztosítandó művi vetélést, a homoszexualitás, az eutanázia, az emberi lények kísérleti célú elpusztításának törvényesítését: ami egykor bűncselekménynek számított, az ma „joggá”, mi több, „alapvető joggá” lép elő.
A fogalom újonnan szerzett képlékenysége folytán nyilvánvaló, hogy nem lehet minden, az „emberi jogok előmozdítását” zászlajára tűző politikai törekvésnek fenntartás nélkül hitelt adnunk. Ehelyett újból meg kell vizsgálnunk a fogalmat, és meg kell határoznunk, milyen változásokon ment át.
Az „emberi jogok” fogalma először a francia nemzetgyűlés által 1789. augusztus 26-án elfogadott Déclaration des droits de l’homme et du citoyenben, azaz Az emberi és polgári jogok nyilatkozatában jelent meg. A korábbi vagy későbbi hasonló jellegű dokumentumok, mint például az amerikai Bill of Rights (Jogok törvénye) vagy az osztrák Staatsgrundgesetz (Alaptörvény), fölsorolnak bizonyos jogokat, de nem nevezik azokat „emberi jogoknak”. Az emberi jogok az ENSZ közgyűlése által 1948-ban elfogadott Az egyetemes emberi jogok nyilatkozatában tűnik föl újból, és azóta vált mai értelmében használatossá.
A legújabb kori történelem bizonyos elbeszélése a „felvilágosodás” vagy a nagy forradalom kora gyümölcseinek vagy vívmányainak tartja az „emberi jogokat”. Néhány szerző azon igyekszik, hogy az emberi jogokat, a felvilágosodást és a forradalmat „megkereszteljék”, mondván, hogy ezeknek a teljesítményeknek az etikai és filozófiai alapját a kereszténység rakta le. Ebben az értelemben a kortársi „emberi jogokban” a kereszténység szellemi öröksége bontakozik ki. Csakhogy megállják-e a helyüket ezek az elméletek, ha a mai emberjogi beszédmód homlokegyenest szembehelyezkedik az egyház örök erkölcsi, példának okáért az élet szentségéről vagy a családról szóló tanításával, ahogyan időnként szemmel láthatólag teszi?
Először is azt az állítást kell megvizsgálnunk tehát, hogy az emberi jogok a keresztény tanításból erednek. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a „felvilágosodás” és a francia forradalom korának nagy szellemi felbolydulása aligha mondható hithű keresztények az egyházat belülről megreformáló igyekezetének (ahogyan annak idején Szent Ferenc és Szent Domonkos belülről kívánták megújítani egyházukat), annál inkább az egyházzal, társadalmi szerepével és tanításával szemben táplált haragos indulatnak. Természetesen valamennyi álláspontot meghatározza az, amivel szemben megfogalmazódik: innen nézve a kereszténység nélkül aligha következik be a „felvilágosodás” vagy a forradalom, ahogyan a kommunizmus sem terjed el a kapitalizmus nélkül. Ez azonban nem változtat azon, hogy a felvilágosodás fölforgatni, nem pedig kibontakoztatni akarta a keresztény tanítást. Az emberi és polgári jogok nyilatkozata csakugyan az isteni törvény alól kívánt fölszabadítani: szerzői be akarták bizonyítani, hogy sem a királyi tekintély, sem pedig a keresztény hit nem nélkülözhetetlen a jó és ésszerű törvények alkotásához. Hanem azonban az a hagyomány, amelyben nevelkedtek, oly mértékig a befolyása alatt tartotta jogfelfogásukat, hogy jogforrásként a természetjogot (nem pedig a demokratikusan megválasztott jogalkotó önkényes akaratát) hívták segítségül. A nyilatkozatba foglalt alapjogok jelentős mértékben erre a hagyományra mentek vissza (csak ma szembesülünk hirtelenjében az „emberi jogok” olyan értelmezésével, amely gyökeresen ellentmond a természetjognak).
Másodszor, óriási tévedés azt hinni, hogy mindenki jogfosztott lett volna a francia forradalom előtt. Egyenlőség kétségtelenül nem volt (a nemesség és a papság, sőt a fölemelkedő polgárság is jelentős előjogokkal rendelkezett), de az vitán felül állt, hogy minden emberi személyt megillettek jogok emberi személy voltánál fogva. Emiatt tudta a kereszténység legyűrni az ókorban általános rabszolgatartást, és amikor az újból fölütötte a fejét az amerikai gyarmatosítás során, III. Pál pápa Sublimus Dei kezdetű enciklikájában határozottan elítélte azt: „az indiánokat és mindazokat, akiket keresztények majdan felfedeznek, semmiképpen nem lehet megfosztani szabadságuktól és tulajdonuktól, még ha Jézus hitén kívül vannak is; gyakorolhassák szabadon és törvényesen szabadság- és tulajdonjogaikat; semmiképpen nem szabad őket rabszolgasorba dönteni.”
Ebből valóban leszűrhetjük a következtetést, hogy a pápa természetes jogoknak tartotta a szabadságot és a tulajdonhoz való jogot, amely mindenkit megillet hitére vagy társadalmi állására való tekintet nélkül. Ezekben a jogokban nem a törvényhozó holmi kegyosztása révén részesül bárki is; ezek az ember veleszületett jogai, és az ember eredendő természeténél fogva rendelkezik velük. A pápa okfejtése nem valamely emberjogi nyilatkozaton, hanem a természetjogon alapult.
Nem a kereszténység találta fel a természetjogot. A jogelmélet kezdettől fogva mindmáig úgy tartja, hogy az erkölcs és a jog alapelvei a természetből erednek, és az emberi értelem által felfoghatók: „Est quidem vera lex recta ratio naturae congruens, diffusa in omnes, constans, sempiterna, quae vocet ad officium iubendo, vetando a fraude deterreat; quae tamen neque probos frustra iubet aut vetat nec improbos iubendo aut vetando movet. Huic legi nec obrogari fas est neque derogari ex hac aliquid licet neque tota abrogari potest, nec vero aut per senatum aut per populum solvi hac lege possumus […], nec erit alia lex Romae, alia Athenis, alia nunc, alia posthac, sed et omnes gentes et omni tempore una lex et sempiterna et immutabilis continebit…”
Tekinthetjük Cicero De re publica (Az állam) című értekezésének e ránk maradt töredékét a természetjog klasszikus meghatározásának. Az igaz törvény, mondja, az emberi értelem által ismerszik meg, és összhangban van a természettel (azaz a jogász elméjén kívüli valósággal). Mindenki tisztában van vele, változhatatlan és örök; mindenkit kötelessége teljesítésére és a rossztól való tartózkodásra int, és miközben soha nem mulasztja el meghatározni, hogy a tisztességes emberek miként cselekedjenek, soha nem lesz vonzó a tisztességtelenek számára. Következmények nélkül soha nem lehet érvényteleníthető vagy helyettesíthető, és semmilyen parlamenti vagy népszavazás nem mentesíthet minket tiszteletben tartása alól. Nem különbözik ez a törvény, fejtegeti Cicero, Athénban és Rómában, ahogyan eljövendő korokban sem; alkalmazandó kortól és helytől függetlenül.
Fölmerül azonban a kérdés: hogyan lehet az igaz törvény örök és változhatatlan, ha, mint mindannyian tudjuk, a törvények országról országra eltérnek egymástól? A válasz ez: a pozitív jog (azaz az írott, becikkelyezett jog) változhat országról országra és időről időre, de a természetjog nem változik. A pozitív jog tehát a természetjogot valósítja meg, illetve alkalmazza az adott társadalom sajátos szükségleteinek megfelelően. Nem kétséges, modern társadalmak nem nélkülözhetik a pozitív jogot, tekintettel arra, hogy az élet számos elemét részletesen szabályozni kell a gazdasági csere, illetve a társadalmi és politikai intézmények olajozott működése végett. Ennek ellenére, ha nincsen pozitív jog, lehet szokásjog, amely ugyanolyan hatékonysággal működhet: Angliában, példának okáért, nincs sem polgári törvénykönyv, sem írott alkotmány. De az akár írott, akár szokáson alapuló jog, amely ellentmond a természetjognak, nem is tekinthető jognak; nem más, mint törvénynek álcázott jogtalanság.
Az „emberi jogoknak” gyakran hasonló jogállást követelnek: „prepozitív jognak” nevezik őket, mondván, hogy léteznek a jogalkotó akaratától függetlenül is, és minden pozitív jognak összhangban kell lennie velük. Van azonban ebben az érvelésben némi körkörösség: ha az „emberi jogokról” beszélünk, azokra a jogokra gondolunk, amelyek a nemzetközileg elismert emberjogi egyezményekben (például Az emberi és polgári jogok egyetemes nyilatkozata, Az emberi jogok európai egyezménye és a Nemzetközi egyezmény a polgári és politikai jogokról) testesülnek meg, amelyek azonban maguk is pozitív jogi alkotások, és legitimitásra azzal tesznek szert, hogy összhangban vannak a természetjoggal. Ezek az egyezmények megfogalmazóik és becikkelyezőik akarata szerint elsőbbséget élvezhetnek az írott törvények fölött, de alacsonyabb rendűek a természetjoghoz képest, amellyel összhangban kell lenniük. Mint írott jogszabályok, nem nevezhetők egyúttal „prepozitív jognak”.
Bizonyos „emberjogi aktivisták”, amikor a szerintük védendő „emberi jogokról” beszélnek, ezeken nem az általánosan elismert és egyezményekbe foglalt jogokat értik. Ők azt mondják, hogy az általuk emlegetett „jogokat” komoly hivatalos elismerésben kell részesíteni. Másként szólva azt állítják, hogy ezek a jogok olyanok, mint a természetjog (még ha nem is nevezik őket annak). E követelések némelyike feltétlenül megalapozott: a taposóaknák és a gyermekmunka általános tilalmáért feltétlenül indokolt küzdeni. Más hasonló követelések ellenben esztelenségnek látszanak: amikor egyes feminista csoportok azt követelik, hogy az abortusz elérhetősége „emberi jogként” legyen elismerve, ha még nem az. Legyen bár esztelenség vagy nem, az az alapja ezeknek a követeléseknek, hogy a nőknek valamiféle „természetes” joguk van megölni magzatukat terhességük első hónapjaiban. A természetjognak ezek az értelmezései, amelyek ezeket a követeléseket megalapozzák, ferdítenek, mégis valamiféle természetjog létére engednek következtetni. Ilyenképpen akik ellenzik vagy tagadják a természetjog alapvető tételeit, elismerik az általuk elutasított természetjog létét; igazában a vita nem is a természetjog létéről, hanem a tartalmáról folyik.
Hogyan tudjuk tehát megállapítani, hogy mi felel meg a természetjognak, és mi nem? Az egyik ismérve ennek az, hogy a szóban forgó szabály legyen általánosan elismert különböző helyeken és különböző időkben: securus iudicat orbis terrarum. Például a magántulajdont mint jogot és lehetőséget mindig és mindenütt elismerték, leszámítva a szocialista rendszereket: mi sem mutatja jobban, hogy a szocializmus ellenkezik a természetjoggal. Ezzel szemben nehéz azzal érvelni, hogy a halálbüntetés ellentmond a természetjognak, hiszen mindenütt és mindenkor alkalmazták (persze a természetjog nem írja elő a halálbüntetést bizonyos elkövetők ellen).
Egy másik ismérv ez: a szabály legyen ésszerű és méltányos (ez akadályozza meg azt, hogy a számos kultúrkörben és hosszú időn át létező rabszolgaság részét képezze a természetjognak: ésszerűtlen és méltánytalan egyaránt, hogy valaki „birtoka” legyen másnak, hiszen az értelem azt mondja, mindenki ugyanazzal a veleszületett méltósággal rendelkezik).
Végül megjegyzendő, hogy a természetjog valamennyi tétele legyen egyformán könnyen fölismerhető: a tudósok megkülönböztetik az elsődleges természetjogi irányelveket, amelyek a mindenki által közösen elismert erkölcsi felismeréseken alapulnak (például azon, hogy helytelen ölni), és a másodlagos irányelveket, amelyeket minden értelmes ember le tud vezetni az első kategóriából (például hogy megengedett ölni támadás esetén jogos és arányos önvédelemből), illetve a harmadlagos irányelveket. Ez utóbbiak azokra az esetekre vonatkoznak, amikor a „helyes” megoldás korántsem magától értetődő, és csak gondos tanulmányozással és megfontolással található meg (például arra, hogy három hajótörött egy kétszemélyes mentőcsónakot talál).
Az eddigiekből is kitűnik, hogy a természetjog nagyon egyszerű és magától értetődő elvekből építkezik, de minél inkább be akarunk hatolni szövevényeibe, annál bonyolultabbá válik: ösztönösen tudjuk, hogy hol húzódik a megengedett és a meg nem engedett közötti határ, mégis avatott tudósok kellenek a határ pontos megállapításához (ezért szorulunk ügyvédek és bírók segítségére). Ha viszont a törvényalkotó olyan új határvonalat von meg, amely ellentmond ösztönös tudásunknak, a törvény önkényes lesz, és ellentmond a természetjognak.
Mindez azt mutatja, hogy a klasszikus természetjog lényeges pontokon eltér a kortárs „emberi jogoktól”: a természetjog egységes és szerves, ellenben az „emberi jogok” többfélék és szervetlenek. A természetjog megválaszol minden, bármely helyen vagy időben fölmerülő jogi kérdést: mindig az egy és egyedüli természetjog marad. Az emberi jogok ellenben különböző „jogoknak” az alkotóelemei (például az élethez való jog, az önrendelkezési jog, az egészséghez való jog…), és időnként szembekerülhetnek egymással. És minél több „jogot” biztosítanak a nagylelkű jogalkotók, annál gyakrabban támadnak köztük ellentétek. Jelenleg példának okáért óriási erőfeszítéseket tesznek az átfogó „megkülönböztetésellenes irányelv” (Equal Treatment Directive) elfogadásáért, az uniós polgárok egyenlőséghez való új jogáért, sajnálatos módon azonban ez az új jog alighanem aláaknázza majd ugyanezen uniós polgárok másik fontos jogát, az önrendelkezéshez valót.
Következésképpen az emberi jogok arra tesznek kísérletet, hogy törvénybe foglalják a természetjog alaptételeit, miközben maguk nem képezik részét a természetjognak. Pozitív jogot alkotnak. Törvénybe foglalásuk folyamata valójában azt bizonyítja, hogy legjobb esetben is a természetjog végtelenségig egyszerűsített származékait jelentik. Legrosszabb esetben pedig olyan értelmezést tesznek lehetővé, amely ellentmond a természetjognak, például amikor egyes politikusok vagy nem kormányzati szervek meg akarják alapozni az „abortuszhoz való jogot” és az „azonos neműek házasságának a jogát” mint „emberi jogot”, illetve, hogy a meglévő egyezményekben „fedezzenek fel” ilyen jogokat.
Az „emberi jogok” ilyetén kiforgatása tény, következik a (szándékosan?) torzított embertanból, azaz a természet elleni lázadásból: némely aktivisták úgy hiszik, a természet legyűrhető új törvények elfogadásával. Világosan kitűnik ez az abortuszból: ellentmondva minden értelmes és tudományos felismerésnek, tagadják a magzat ember voltát. Ugyancsak meglátszik ez abból, ahogyan LMBT -jogi aktivisták meghirdetik: a homoszexuális kapcsolatok „egyenlőek” a heteroszexuálisokkal: jóllehet a szexualitás célja a szaporodás (és ehhez kapcsolódóan az örömszerzés - N'Jala), ahogyan a szemek célja a látás, a fülé pedig a hallás. A homoszexuális és heteroszexuális kapcsolatok tettetett „egyenlősége” a nemiségből céltalan játékot csinál, melynek csupán mellékterméke (gyakran nem kívánt mellékterméke) a nemzés. Ha egyszer ezt elfogadjuk, akkor ebből egyenesen következik, hogy nemcsak a homoszexuális, hanem minden egyéb kapcsolatot egyenlőnek kell elismerni. A család nem természetes adottság többé, hanem jogászok kifundálta lelemény: innen az, hogy a „Yogyakarta Alapelvek”, az „eltérő nemi irányultságú” személyek emberi jogainak elismerését szorgalmazó tanulmány azt követeli, hogy „minden család, beleértve azokat is, amelyeket nem leszármazás vagy a házasság határoz meg”, egyenlő elbánásban részesüljön. Magyarán szólva: ha a természetjog nem kapja meg a tiszteletet, minden önkényesnek tetszik: sic volo, sic iubeo, stat pro ratione voluntas .
Sokan úgy hiszik, hogy az igaz szabadság és önrendelkezés egyet jelent a természet, azaz a természetjog szabta korlátoktól való szabadulásukkal: az ember önnön teremtőjévé akar válni. Az ember tehát választhassa meg azonosságát szabadon, beleértve „nemi azonosságát” is (amit az imént említett Yogyakarta Alapelvek is meghirdetnek). Az önfeltalálásnak ez a felfogása azt is jelenti, hogy az embereket csak azok az erkölcsi elvek kötik, amelyeket maguk találnak ki és fogadnak el. Nyilvánvaló, hogyha az önrendelkezésnek ez a felfogása egyéni szinten érvényesülne, semmilyen emberi társadalom nem maradhatna fönn. Mégis éppen az önrendelkezésnek ez a csalóka felfogása határozza meg Nyugat-Európa demokratikus berendezkedésű társadalmaiban a törvényalkotást: a törvény kizárólag a népakaraton alapszik, amelyet a megválasztott képviselők testesítenek meg, nem pedig azon, amit „előre meghatározott valóság” gyanánt félresöpörnek. Az előre meghatározott valóság elutasítása azt jelenti, hogy a törvényeinkből módszeresen kiiktatják az olyan fogalmak természetes jelentését, mint „család”, „házasság”, „ember” és „élet” stb., és a jogalkotó önkényes meghatározásai lépnek a helyükbe. Ez a szeszélyes megközelítésmód olyan helyzetbe hozza a jogalkotót és a bírót, hogy mindent kiforgathatnak önmagából.
A természetjog, már ha tiszteletben tartják, féken tartja a jogalkotót, és ily módon megvédi mindenki szabadságát: a mindenki által betartandó szabályokat a valóság határozza meg, nem pedig holmi politikusi szeszély. Nec vero aut per senatum aut per populum solvi hac lege possumus.
Jacob Cornides: Emberi jogok vagy természetjog? In: Szabadság és hit – Közéleti kalauz keresztényeknek. Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány, 2012. (Exiting a Dead End Road: A GPS for Christians in Public Discourse. Kairos Publications, Bécs, 2010.) Fordította: Pásztor Péter. A tanulmányt a kiadó engedélyével közöljük.