2011. október 14-én Prágában a visegrádi országok csúcstalálkozójával párhuzamosan, a miniszterelnökök jelenlétében 13 különböző európai intézmény képviselői aláírtak egy nemzetközi szervezet létrehozásáról szóló dokumentumot. Az egyezmény szerint az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja összehangolja a totalitárius rezsimek történetének kutatását, feltárását és az ezzel kapcsolatos ismeretterjesztő munkát. A Platform informális hálózatként már működött, s egyik első eredménye ugyan meglehetősen szimbolikus volt, de fontos: augusztus 23-át európai emléknappá sikerült nyilváníttatni.
Máthé Áron írása
A Platform tagjai egytől egyig az Elbától keletre eső országok intézményei közül kerültek ki eddig. Olyan országokból, amelyeknek az a történelmi szerencsétlenség jutott osztályrészül, hogy az érme mindkét felét megismerhették. Fej és írás. Vagy ha elkerülték ennek teljes megismerését, „csak” ennek a veszedelemnek az árnyékában éltek. A Platform egyik célja, hogy a nyugati országok közvéleményével kicsit mélyrehatóbban megismertesse annak a régiónak a történelmét, amit úgy hívhatunk: Közép-Európa. Egy hatalmas, ferde sávban terül el ez a régió, nagyjából az egyes demográfiai minták közötti határt jelző Trieszt-Szentpétervár tengely mentén, Szlovéniától Észtországig. A tágabb történelmi vonzáskörzetbe tartozik Németország keleti fele, Románia és szerencsés kivételként Svédország is. Valamennyien átélték, hogy mit jelent a szovjet uralom, vagy ennek a lehetősége. 1945 és 1989 között a történetnek ez a része tabu volt. Néha, egy-egy pillanatra jelent csak meg a világ közvéleménye előtt: 1953-ban, 1956-ban, 1968-ban, majd 1981-ben. De alapjában véve a Nagy Szövetség mítosza jelentette az alapot az európai történelem vizsgálatakor.
Néhány történész megpróbálta megkérdőjelezni a kánont, kezdetben kevesebb, később egyre több sikerrel. A kánon jellemzője, hogy elegánsan átsiklik az 1939-es szovjet politika felett, és csak az 1941-es Szovjetuniót, az úgynevezett Nagy Honvédő Háború későbbi győztesét foglalja magában. Egészen a közelmúltig azt, aki fel merte vetni, hogy a Szovjetunió egy Európa elleni támadásra készült, lényegében a hibbantaknak kijáró elnéző mosollyal kezelték, vagy szimplán fasisztának bélyegezték. Az antifasiszta harc ugyanis tovább folyt, a tengelyhatalmak veresége után is. „Dühödt szenvedély, amellyel a kommunisták a fasizmust, számos utánzójára hivatkozva, tovább éltetik … Így lehet a kommunizmust továbbra is a demokráciával azonosítani, közben pedig minden ’burzsoá’ kormányt azzal gyanúsítani, hogy Mussolini vagy Hitler utánzóinak az útját egyengeti. Amióta a fasizmusnak vége, azóta nincsen kommunista politika ’fasiszta veszély’ nélkül” – írta egy korábbi kommunista, Francois Furet, a francia forradalom történetének újragondolója, aki 1956-ban, a magyar forradalom hatására hagyta ott az eszmét és a pártot. A Szovjetunió (Oroszország) 1941 óta mint Hitler első számú áldozata, 1945 óta pedig mint első számú legyőzője tetszeleg. Mind a kettőben van igazság, de hazugság is.
Éppúgy kétélű ügy ez, mint a nürnbergi perek, ahol a szovjet ügyész mindenképpen szerette volna bevenni a vádpontok közé a katyni mészárlást… A szovjet antifasizmus legnagyobb hazugsága az volt, hogy kizárta azt, hogy valaki antikommunista lehessen anélkül, hogy fasiszta lenne; és fordítva, azt is, hogy valaki antifasiszta lehessen anélkül, hogy szovjetbarát lenne. „Ennek a hazugságnak ára van. …A baloldal és a centrum erőinek közös témájaként az antifasizmust állítja a demokrácia helyébe: ezzel ugyanis megőrzi a lehetőséget a baloldal számára, hogy a későbbiekben, amikor a demokrácia már legyőzte a fasizmust, a baloldal magát a demokráciát döntse meg.” – folytatja Furet.
Nos, a mai Oroszország, amely képtelen volt megtagadni szovjet múltját, és az egykori birodalom örökösének tekinti magát az antifasiszta harc frontján is, nem szereti a közép-európai összefogást. Ennek az Oroszországnak a hivatalos rádióadója az Oroszország Hangja (a kommunista idők Moszkvai Rádiójának utóda), honlapján a következőket írta a Platform megalakításáról
Európa újraírja a történelmet címmel. (A cím is már önmagában megér egy gondolatot: Oroszország és Európa különállását hangsúlyozza).
A cikk írója felháborítónak tartja, hogy a náci és a szovjet rendszert egyaránt felelősnek tartják az alapítók a háború kirobbantásáért. Megpendítik annak a lehetőségét, hogy a Platform célja az lesz, hogy pénzügyi kártérítési igényekhez szolgáltasson hátteret. A megszólaltatott szakértő felháborodását fejezi ki, hogy olyan szervezetek is csatlakoztak, akik pozitívan értékelik az ukrán antikommunista partizánokat, vagy a balti Erdei Testvéreket. Az ukrán és az orosz segédcsapatok pedig a létezésükkel is aláássák a szent mítoszt. És a cikk végén az antifasiszta bunkó: nem lehet egyenlőségjelet tenni azok közé, akik kemencébe küldtek embereket, és azok közé, akik kimentették őket onnan. Az a szomorú helyzet, hogy ebben az esetben lehet. Még annak ellenére is, hogy abban a pillanatban tényleg sokan köszönhették életüket a szovjet hadseregnek. Csakhogy sokkal többen voltak, akik mást köszönhettek a szovjet hadseregnek, nem is beszélve azokról az üldözöttekről, akiket hadifogolyként hurcoltak el szovjet munkatáborokba. Nem véletlenül tartja a mondás, miszerint a kommunizmus a zsidótörvények kiterjesztése mindenkire. A cikkben megszólaltatott történész szakértő még kajánul Európa összeomlását is előre vetíti: a gyarmati múlt miatti lelkiismeret-furdalás okán beengedett bevándorlók el fogják pusztítani Európát. Ismét egy szokásos féligazsággal megtűzött gonosz megjegyzés. A cikkben egyébként a régi szovjet gyakorlat szerint antifasiszta nemzetközi szervezetek képviselőit is megszólaltatják, akik aggodalmukat fejezik ki a Platform megalakulása miatt. Álszent szemforgatás az egész írás: pont a hivatalos Oroszország Hangjától elfogadhatatlan egy ilyen cikk, amelyben a „xenofóbia” miatt aggódnak – egy olyan ország hivatalos adójától, amely országban nemhogy a más bőrszínűek, de szimplán a külföldiek elleni támadások is népi szórakozásnak számítanak.
A Platform nem csak a közép-európai összefogás egyik lényeges megnyilvánulása, hanem talán egy lehetőség is, hogy megteremtsük a győztesek és vesztesek nélküli Európa történelmi képét. Ez azonban a legkevésbé Oroszországon fog múlni, hanem sokkal inkább Németországon, hogy képes lesz-e a bűntudat identitása helyett egészséges önképet formálni. Mi, közép-európaiak természetesen könnyebb helyzetben vagyunk, bár a sovinizmus és a kissé hamisan csengő győztes-tudat számos ország közéletébe mélyen beleivódott.
Mindenesetre a Platform azt fogja hangsúlyozni, ami minket összeköt, és nem ami elválaszt.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
