II. János Pál és a perszonalizmus társadalmi tanítása

Konzervatorium I 2011.04.30. 07:01

II. János Pál boldoggá avatása napra pontosan legfontosabb szociális enciklikája, a Centesimus annus megjelenésének huszadik évfordulójára esik. Ez az egybeesés természetesen véletlen: a választást nyilvánvalóan halálának az egyházi éven belüli időpontja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja (a húsvét utáni első vasárnap) motiválta. Ettől függetlenül nem árt húsz év után újraolvasni, és átgondolni a Centesimus annus, illetve II. János Pál más műveiből kiolvasható társadalomfilozófiai, erkölcsteológiai tanítását. Állításunk egyszerű: II. János Pál társadalmi tanításának legfontosabb újdonsága a perszonalizmus és a realizmus hangsúlyozása. Jelen írásomban a keresztény perszonalizmus értelmezésével próbálkozom. (A realizmus jelentését és jelentőségét előző cikkünk tárgyalja.)
 
A perszonalizmus és a – jó értelemben vett – realizmus egy viszonyul egymáshoz, mint a cél és az eszköz. A perszonalizmus az, amely azt az értékrendet mutatja, amelynek alapján a fennálló gazdasági-társadalmi viszonyokat megítélhetjük. A realizmus pedig az egyik legfontosabb hibától, a túlzott önhittségtől óv bennünket, attól, hogy azt higgyük, hogy a kormányzat segítségével megvalósíthatjuk az ezen (vagy más) álomnak megfelelő rendszert. (Ugyanakkor az, hogy a célt nem tudjuk elérni, nem jelentheti azt, hogy magát a célt is feladhatnánk. Ezt a hamis realizmus teszi. CA 25).
 
Szalai Ákos írása
(II. János Pál Gazdaságetikai Intézet)

 
Perszonalizmus: szabadság és igazság
 
Az, hogy az egyház társadalmi tanítása a keresztény emberképből indul ki, természetesen nem újdonság, de a Centesimus annusban, illetve – talán még erőteljesebben – az erkölcsteológiai alapjait tisztázó Veritatis splendor enciklikában minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kap.
 
A kiindulópont talán nem meglepő: az ember Isten képmására teremtetett, és küldetését Istentől kapta. Épp ezért az ember szabad – hiszen Isten azt várja, hogy szabadon válasszuk őt –, de egyben alávetett az isteni igazságnak. 
 
A perszonalizmust általában két kritika éri. Az egyik amiatt, hogy teret ad a rossznak, nem lép fel vele szemben elég erőteljesen. Azzal, hogy elismeri az ember személyiségét, szabad döntését, teret ad annak is, hogy az egyén, akinek erre a bűnbeesés óta erős hajlama van, választhatja a rosszat is. A személyiség ezt a szabadságot csak annyiban korlátozza, hogy utólag nem próbálhatja tettét igazként, jóként feltüntetni. A másik az individualizmus kritikája, amely szerint annak közlése, hogy mi a jó és mi a rossz, az, hogy az embereket a személyiségüknek megfelelő jó felé akarjuk terelni, eleve korlátozza szabadságukat. A perszonalizmus az embert az üdvösségre való meghívása fényében, isteni távlatában tekinti, így az igazság, jó és rossz (az egyén számára jó és rossz) megítélését nem hajlandó elszakítani annak keresztény, objektív értelmétől. 
 
A személyiség védelme és a kapitalista világ
 
Az ember személyisége tehát megköveteli azt is, hogy szabad legyen, de azt is, hogy megismerhesse és (szabadon) követhesse az igazságot. Bármelyiket tagadjuk meg tőle a kettő közül, azzal a személyiség kiteljesedését, küldetésének betöltését, végső soron magát a személy voltát vonjuk kétségbe (CA 24). A szocializmus mindkettőt megtagadta. Ismerünk azonban olyan rendszereket is – ezeket nevezi II. János Pál „nemzetbiztonsági rendszereknek” (CA 19) – amelyek az igazság megismerését ugyan nem vonják meg, de a személyiséget megillető szabadságot igen. Ezt nevezhetjük totalitárius veszélynek.
 
Az ember személy voltát vonjuk kétségbe akkor is, ha elfelejtetjük vele, hogy a társaságában élő többi ember is ugyanúgy személy, mint ő. Például, ha irigységet ébresztünk benne – az irigység tudatos felkeltése (az ateizmus mellett) a szocializmus legfontosabb bűne (CA12, 17). Rombolja a személyiséget az is, ha egy fennálló társadalmi rendszer olyan alapvető erényeket épít le, amelyek a személyiség céljának kiteljesedéséhez lennének szükségesek. A szocialista rendszer így tett (CA27). A kapitalizmus, pontosabban a vállalkozók által szervezett munka révén viszont olyan
 
alapvető erények jelennek meg, mint a szorgalom, a munkakedv, a bölcsesség az ésszerű kockázatok megválasztásában, a megbízhatóság és a hűség a személyek közötti kapcsolatokban, valamint a bátorság a vállalkozás közös munkája érdekében hozott nehéz és keserves, de szükséges döntések végrehajtásához és az esetleges sikertelenséggel való szembeszálláshoz. (CA32)
 
Nem állíthatja persze senki, hogy napjaink kapitalizmus hiba nélkül való, hogy az mindenben, mindenkor és mindenhol szolgálná a személyiség javát. Egyrészt nyilvánvaló a materializmus, a fogyasztói kultúra megerősödése, vagyis az Istentől kapott küldetés elhanyagolása irányába mutató jelek (CA 36, 39). Ez az individualista veszély. Másrészt a fennálló kapitalizmus egyik legfontosabb kritikája az, ha a munkást, a munkát is árunak tekinti, amelynek árát pusztán a piaci kereslet és kínálat határozza meg (CA 4). Erre a későbbiekben még visszatérünk.
 
A személy társas léte: szubszidiaritás
 
A Centesimus annus szövegéből egyértelmű, hogy az ember személy voltát vonjuk kétségbe, ha megfosztjuk a három legfontosabb jogától: a magántulajdontól, az Igazság megtalálásának és követésének jogától, vagyis a vallásszabadságtól, illetve a társulás jogától. Helyhiány miatt hadd vizsgáljam itt csak az utóbbit. 
 
II. János Pál tomista – leírták ezt sokszor, sokan. Tomizmusából fakad, hogy a személy társas jellegét lényegesen jobban kidomborítja, mint talán más – akár keresztény, katolikus – szerzők. (CA 51). A személy társuláshoz való joga „megelőzi a politikai közösségbe való integrálódást” (CA 7): a kisebb közösségek, mindenekelőtt a család, de a szerződéses kapcsolatok, a szakszervezetek és egyéb civil szervezetek is előbbre valók, mint a politikai közösség, vagy az azt megtestesítő kormányzat. (Amikor a realizmus óva int, hogy ne várjunk sokat a kormányzattól, akkor többek között épp ezen kisebb, köztes csoportok érdekében emel szót. Amikor joggal lehetünk szkeptikusak, hogy a kormányzat meg tud-e oldani valamilyen problémát, akkor ezen kisebb, önkéntes szerveződések hatékonyabb megoldást kínálhatnak.)
 
Az Igazság szerint élni, mint azt például a Veritatis splendorból megtudjuk egyben az önátadást is megköveteli. A téma bonyolultabb, mint itt tárgyalni lehetne, de jelen kontextusban mindenképpen érdemes utalni arra, hogy ez az önátadás a kisebb közösségekben jelentkezhet elsősorban:
Amikor az ember nem ismeri fel önmagában és a másikban a személy értékét és nagyszerűségét, akkor megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy megfelelőképpen élje meg saját emberségét, és hogy a szolidaritás és a közösség jegyében olyan kapcsolatot hozzon létre másokkal, amelyre Isten teremtette. Az ember ugyanis szabad önátadása nyomán válik valóban önmagává. (CA 41) 
A Centesimus annus alig említi expressis verbis a szubszidiaritást, annál többet szól az emberek közötti együttműködésről. Megtudjuk például, hogy a vállalkozó (egyik) pozitív szerepe éppen az, hogy az emberek munkáját összehangolja, együttműködésüket lehetővé teszi. Épp ezért meglehetősen konkrét célként: „a szabad munka, vállalkozás és együttműködés társadalmát” (CA 35) nevezi meg. A tulajdon melletti egyik legfontosabb érvként (és annak egyik legfőbb korlátjaként is) azt említi, hogy ez teszi lehetővé az emberek közötti együttműködést (CA 31). Az önkéntes együttműködés egyik legtisztább formája a szerződés. Nem túlzás kijelenteni: ahogyan a szubszidiaritás „alapegysége” a társadalomban a család, ugyanúgy a gazdaságban a szerződés:
a piaci mechanizmusok komoly előnyökkel is bírnak […], mindenekelőtt a személy akaratát és szándékait helyezik a középpontba, amelyek szerződésben találkoznak egy másik személy akaratával és szándékaival. (CA 40)
A szerződések tehát ugyanúgy alapvetően védendő intézmények, mint a szubszidiaritás más megjelenési formái. Amikor a Veritatis splendor (egyébként a Katolikus Egyház Katekizmusának alapján) fölsorolja azokat a magatartásokat és cselekedeteket, melyek „ellenkeznek az emberi méltósággal”, akkor a lista kísértetiesen emlékeztet arra, amit más megfogalmazásban a szerződési szabadság tiszteletben tartásának, illetve a szerződéses ígéretek betartásának kötelezettségeként írnánk le:
a lopás, a kölcsönkapott vagy elveszített dolgok megtartása, a kereskedelmi csalás (vö. MTörv 25, 13-16), az igazságtalan bérek (vö. Uo. 24,12-15; Jak 5,4) a mások kiszolgáltatottságára vagy tudatlanságára spekuláló áremelések (vö. Ám 8,4-6), egy vállalkozás köztulajdonának kisajátítása vagy magáncélra való használata, a rosszul végzett munka, az adócsalás, a mértéktelen haszon, stb. Továbbá a hetedik parancsolat tiltja azokat a kezdeményezéseket és cselekvéseket, melyek bármilyen egoista vagy ideológiai, kereskedelmi vagy diktatórikus megindoklással szolgaságba hajtanak embereket, megtagadván tőlük a személyi méltóságot, adják, veszik és cserélik őket, mintha áruk volnának. (VS 100) 
Ezzel vissza is jutottunk a fent már említett egyik legfontosabb kapitalizmuskritikához: a perszonalizmussal nem fér össze az, ha a munka pusztán szerződés tárgya (CA 4,8). Átadhatja-e valaki magát egy szerződésben munkaadójának? Lemondhat-e olyan jogairól (például a méltányos bérről), amely személy volta miatt megilletné? Érdekes e tekintetben az egyházi szövegek „fejlődése”. A korábbiakban – akár II. János Pál korábbi enciklikáiban is – a munkaviszonyban megjelenő ilyen elemeket azért utasítja el a tanítás, mert azokat egyszerűen a munkaadó hatalmával való visszaélésnek, vagyis nem szabad szerződés következményének tekintette – még akkor sem, ha formálisan szerződésbe foglalták. Mondhatnánk: a munkaszerződésektől megvonta a szerződéseknek általában kijáró tiszteletet, védelmet. A Centesimus annusban a munkás kiszolgáltatottságára hivatkozó érv lényegesen gyengébb. (Sőt megtudjuk, hogy a kizsákmányolást Európában „felül is múltuk”. CA 41). A Centesimus annus azt, hogy ezek a munkafeltételek szabad szerződés révén jöttek létre nem vonja kétségbe, nem állítja, hogy az ilyen szerződéseket a munkaadó kényszeríti ki. De ha szabadon jött is létre a szerződés, két fontos probléma fennáll, amelyek alapján a kikényszerítést erkölcsileg vagy jogilag megtagadhatjuk. 
 
A jogi (joggazdaságtani) kérdés: tekinthető-e egy ilyen szerződéskötés megfontolt döntésnek? Kellő információk birtokában hozta-e meg a munkavállaló a döntését? Az úgynevezett viselkedési közgazdaságtan válasza egyértelműen az, hogy egy ilyen szerződés elfogadása azt jelzi, hogy a munkavállaló nagy valószínűséggel nem ismerte, nem gondolta végig a szerződés következményeit. Amikor II. János Pál – a Rerum novarumra visszautalva – elutasítja az olyan szerződéseket, amelyek lehetővé teszik a munkások megalázását (CA 35), amelyekben kiskorúak foglalkoztatásáról, nők nem megfelelő (családi kötelezettségeikre figyelemmel nem levő) alkalmazásáról, kirívóan hosszú munkaidőről, kirívóan rossz a munkakörülményekről, a bérekről egyeznek meg a felek (CA 8), akkor azokat az elemeket emeli ki, amelyeket a viselkedési közgazdaságtan is kritizálna. Azokat az elemeket, amelyek nem racionális mérlegelés után hozott döntésre utalnak. 
 
A másik probléma inkább erkölcsi és nem jogi – ezért vélhetően kormányzati, állami beavatkozást is kevésbé követel. Az érv: attól, hogy a munkavállaló hajlandó elfogadni a munkát adott feltételek mellett, az még nem jelenti azt, hogy az ember személyként való létét megakadályozó feltételekkel a munkaadóknak munkát kell kínálni. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Centesimus annus és a Veritatis splendor elsősorban erre az erkölcsi kötelezettségre helyezi a hangsúlyt. Vegyük azonban észre, hogy ezzel a korábbi érvelés akár a visszájára is fordulhat. A korábbi érv úgy szólt, hogy a munkaadó kényszeríti rá a munkavállalókra ezeket a szerződéseket. Az erkölcsi érv erőteljesebb: ha nem is kényszeríti, akkor is ellen kell állnia, a másik oldalról esetleg érkező nyomásnak.
 
Közjó és humánökológia
 
A közjó fogalma áthatja a közbeszédet, de sokan tartózkodnak a használatától. A közjóra hivatkozás általában kimerül abban, hogy szembeállítjuk azt a részérdekkel, csoportérdekkel. Megteszi ezt II. János Pál is (CA 10), de ennél tovább lép. A részérdekkel szembeállított közjó ugyanis a „ne légy önző, ne lopj” parancsánál nem mond többet. Amíg nem töltjük meg tartalommal, addig a „mindenki hasznát kereső”, világmegváltó (és nem csupán hirdetőik egyéni érdekeit kielégíteni kívánó) ideológiákkal szemben a közjóra nem tudunk hivatkozni.
 
Tartalommal azonban igen nehéz megtölteni. Pontosabban nem nehéz, csak annak, aki erre vállalkozik, annak fel kell vállalni az etikai (esetleg antropológiai, teológiai) vitákat. És ettől a magát értéksemlegesnek tekintő – Max Weberen felnőtt – társadalomtudósok menekülnek. (Az más kérdés, hogy ez az értéksemlegességük csak álarc, amiről időnként már maguk sem tudnak: a maga értéksemlegességére büszke tudós gyakran észre sem veszi, hogy milyen erős, nem reflektált értékfeltevésekre épül egy-egy kijelentése.) A katolikus egyház és II. János Pál természetesen felvállalja a maga etikai alapállását, a keresztény emberképet, a keresztény perszonalizmust, és innentől meglehetősen koherens közjó-definíciót ajánlhat:
 
a közjó… azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket… (Gaudium et Spes 24) 
 
Ugyanakkor maga a Centesimus annus bár sokszor hivatkozik a közjóra, de mintha tartózkodó lenne a fogalommal szemben, nem veszi át ezt a definíciót. Megkísérli egyszer (CA 14) a rációval és a joggal, vagyis a természetjog érvényesítésével összekapcsolni, másodszor pedig „humánökológiaként” hivatkozik rá (CA 38-39). Pontosabban nem hivatkozik a közjóra, de nem nehéz felfedezni a hasonlóságot a II. Vatikáni Zsinat fenti definíciójával:
Amikor az ember – még ha távolról sem a szükséges mértékben, de – teljes joggal fáradozik azon, hogyan mentse meg a kipusztulással fenyegetett különböző állati fajok természetes környezetét, mert megérti, hogy valamilyen módon mindegyik hozzájárul a földi egyensúly fenntartásához, kevés gondot fordít a „humánökológia” erkölcsi feltételeinek védelmére. Isten nemcsak a földet adta az embernek […], hanem magát az embert is Isten ajándékozta önmagának, és ezért tisztelnie kell azt a természeti és erkölcsi struktúrát, amellyel felruháztatott. […] Az ember Istentől kapja lényegi méltóságát és ezzel azt a képességét, hogy minden társadalmi intézményen felülemelkedjék az igazság és a jó irányába. Az emberre viszont hatással van az a társadalmi struktúra is, amelyben él, továbbá neveltetése és környezete is. Ezek a tényezők könnyíthetik vagy nehezíthetik az igazság szerint való életét. Ezért tehát az ilyen emberi miliőt teremtő döntések létrehozhatják a bűn sajátos struktúráit, s megakadályozzák azoknak a teljes emberi kibontakozását, akiket ezek különböző formában sújtanak. Az ilyen struktúrák lerombolása és felváltása az együttélés értékesebb formáival bátorságot és türelmet igénylő feladat. (CA 38)
A Centesimus annus fókuszpontjában nem a közjó, hanem a személyiség céljának elérése, vagy legalábbis a személyiség lerombolásának megakadályozása áll. Persze aki a perszonalizmusról beszél, az eleve a közjóról is beszél. Akkor miért a visszafogottság a közjó kapcsán? Erről csak sejtésünk lehet. A közjóra (tévesen, rosszindulatúan) hivatkozók túl gyakran kerültek és kerülnek összeütközésbe a perszonalizmussal. Egyrészt gyakran szakítják el a közjót a társadalom egyes tagjainak, a személyeknek a valós érdekeitől. A közjó sokak szemében a „társadalom, a politikai közösség, a nemzet egészének” haszna. A társadalomé, a politikai közösségé, a nemzeté, amely több mint a benne élő egyes személyek összessége. A katolikus tanítás egyértelmű: a közjó a közösség tagjainak (minden tagjának) egyéni tökéletesedését, személyiségének kiteljesítését elősegítő állapot. A másik, az előzővel gyakran összekapcsolódó tévedés, hogy a közjó érdekében az egyes személy „feláldozható”. 
 
Talán nem megalapozatlan az állítás: a Centesimus annus azért tolja előtérbe a perszonalizmus (vagy a humánökológia) gondolatát, és nem a közjót, miközben a kettő egymással gyakorlatilag szinonim, mert az esetleg félrecsúszó értelmezést próbálja elkerülni. Lehet, hogy nekünk is ideje lenne sok más ártatlan, de sokszor rossz célra használt szóhoz hasonlóan a „közjó” használatát is redukálni? Pontosabban, helyettesíteni azzal, amit ki-ki ezen ért. Például a keresztény perszonalizmussal.
 
Szalai Ákos a Corvinus Egyetem Közgazdasági Kara Közszolgálati tanszékének adjunktusa,  Közjó és Kapitalizmus Intézet, valamint a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársa.


 

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!

 


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr572865390

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: II. János Pál pápa és a lengyel Szolidaritás 2011.04.30. 16:59:15

2011. május 1-jén, halála után 6 évvel és 1 hónappal boldoggá avatják II. János Pál pápát. Ebből az alkalomból idézzük fel, hogy miért tartják sokan - tegyük hozzá: teljes joggal - a XX. század egyik legjelentősebb személyiségének. Karol Wojtyła, krakk...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc