„A lelkiismeret a pápai tekintély alapja”

Konzervatorium I 2010.09.22. 10:46

Boldoggá avatta John Henry Newman bíborost (1801–1890) Birminghamben szeptember 19-én XVI. Benedek pápa, aki pontifikátusa kezdetén leszögezte, hogy ő csak szentté avatások fog vezetni, a boldoggá avatásokon pápai küldött képviseli majd. A Szentatya viszont különösképpen tiszteli Newman bíborost, aki 1845-ben az anglikán egyházból a katolikus egyházhoz csatlakozott, ezért vele kivételt tett. 1990-ben, Newman halálának századik évfordulóján a Newman Barátainak Központja által szervezett római szimpóziumon Joseph Ratzinger még bíborosként mondott beszédet Newmanról, aki nem csak az anglikán egyházat megújító Oxford Mozgalom tagjaként fontos személyiség, hanem a brit irodalom és konzervativizmus számára is viszonyítási pont. Az egyetem eszméje című műve máig ható érvényességgel tárgyalja a felsőoktatás mibenlétét. Magyarországon a Newman Központ által fenntartott Newman-könyvtár gyűjtötte össze műveit, melyekből még nem sok jelent meg magyarul.

Joseph Ratzinger

E Newman-szimpózium harmadik s egyben utolsó napját arra szenteljük, hogy megvizsgáljuk Newman alakjának és életművének a hatását, előbb a saját korában – száz évvel ezelőtt –, aztán pedig a mai teológiában. Nem érzem magam illetékesnek, hogy John Henry Newmannek akár az alakjáról, akár az életművéről beszéljek, de talán érdekes lehet, ha röviden elmondom, hogyan találkoztam én magam Newmannel. Ez ugyanis visszatükröz valamit abból, hogy mennyire időszerű ez a nagy angol teológus korunk szellemi és spirituális közegében.

Amikor 1946-ban elkezdhettem teológiai tanulmányaimat a freisingi egyházmegyének a háborús megpróbáltatások után végre újra megnyílt szemináriumában, csoportunk prefektusának éppen egy olyan idősebb szeminaristát jelöltek ki, Alfred Läpplét, aki már a háború kitörése előtt elkezdett dolgozni doktori disszertációján Newman lelkiismeretre vonatkozó tanításáról. Katonai szolgálatának évei alatt sem feledkezett meg a témájáról, de akkor új lelkesedéssel és erőbedobással kezdett újra foglalkozni vele. Kezdettől fogva személyes barátság kötött össze bennünket, melynek középpontjában nagy filozófiai és teológiai kérdések álltak. Magától értődően Newman állandóan jelen volt eszmecseréinkben. Alfred Läpple 1952-ben tette közzé disszertációját Der Einzelne in der Kirche (Az egyén az egyházban) címmel. Sajnos az ígért második kötet azonban azóta sem jelent meg.

Akkor Newman lelkiismeretről szóló tanítása lett számunkra annak a teológiai perszonalizmusnak a megalapozása, amely igen lenyűgözött mindnyájunkat. Emberképünket és egyházfelfogásunkat is egészen meghatározta ez a kiindulópont. Megtapasztaltuk egy totalitárius párt követelését, amely a történelem beteljesedéseként fogta fel magát, és tagadta az egyén lelkiismeretét. Vezetői közül az egyik, Hermann Göring azt mondta: „Nekem nincs lelkiismeretem. Az én lelkiismeretem Adolf Hitler.” Az emberiség iszonyatos pusztítása, mely ebből következett, ott volt a szemünk előtt. Így számunkra felszabadító és lényeges volt tudni, hogy az egyház „mi”-je nem a lelkiismeret eltörlésén nyugszik, hanem épp ellenkezőleg: csak a lelkiismeretből kiindulva bontakozhat ki. Éppen azért, mivel Newman az ember létezését a lelkiismeretből kiindulva, vagyis Isten és a lélek közötti kapcsolatból kiindulva magyarázta, az is világos volt, hogy ez a perszonalizmus nem individualizmus, és hogy a lelkiismerethez kapcsolódás nem azt jelenti, hogy teret adunk az önkényességnek, hanem épp ellenkezőleg áll a dolog.

Newmantől megtanultuk megérteni a pápa primátusát: a lelkiismereti szabadság – így mondta nekünk Newman Norfolk hercegéhez intézett levelében – nem azonos az arra való joggal, hogy „felmentsük magunkat a lelkiismeret alól, ne törődjünk a Törvényhozóval és a Bíróval, és hogy függetlenné tegyük magunkat a nem látható kötelezettségektől”. Ily módon a lelkiismeret – a legigazibb jelentésében – a pápai tekintély alapja. Hiszen a pápa hatalma a kinyilatkoztatásból származik, amely kiegészíti a pusztán tökéletlenül megvilágosult természetes lelkiismeretet, „és [a pápai hatalom] létértelmét az erkölcsi törvény és a lelkiismeret melletti kiállás adja meg”.

Talán nem is kell mondanom, hogy e tanítás a lelkiismeretről az egyház és a világ későbbi fejlődésében egyre fontosabbá vált. Mind világosabban látom, hogy csak a bíboros életrajzával összefüggésben tárul fel teljes egészében, az ő életét pedig csak évszázada szellemi drámájának összefüggésében lehet megérteni. Newman éppen így szól hozzánk. Newman mint a lelkiismeret embere konvertita lett. A lelkiismeret volt az, ami az ősi kötelékek és bizonyosságok közül a számára nehéz és szokatlan katolicizmus világába vezette. Ám a lelkiismeretnek ez az útja minden, csak nem önelégült szubjektivitás: ez az engedelmesség útja az objektív igazsághoz. Newman második lépése élethosszig tartó megtérésének útján ugyanis a szubjektivista-evangelikál álláspont feladása volt a kereszténységnek a dogma objektivitásán alapuló felfogása felé. Ebben az összefüggésben még mindig s különösképpen ma igen jelentékenynek találom egyik megfogalmazását az egyik korai, még anglikán korszakából való beszédéből. Az igazi kereszténység az engedelmességben mutatkozik meg, s nem valamely lelkiállapoton keresztül. „Így a keresztény ember egész kötelessége és munkája erre a két tényezőre, a hitre és az engedelmességre épül; „Jézusra tekint” (Zsid 2,9) […] és az ő akarata szerint cselekszik. […] Azt hiszem, ma az a veszély fenyeget bennünket, hogy e kettő közül egyiknek sem adunk kellő nyomatékot. A hit tartalmára vonatkozó minden igaz és gondos megfontolást pusztán gyümölcstelen ortodoxiának, nyelvi szőrszálhasogatásnak tartunk. […] Következésképpen azon mérjük le vallásosságunkat, hogy megvan-e bennünk az úgynevezett spirituális lelkiállapot.” Ebben az összefüggésben fontossá vált számomra néhány mondat a The Arians of the Fourth Century (A negyedik századi ariánusok) ímű könyvéből, amelyeket első olvasásra meglehetősen meglepőnek véltem: „[…] felismerni és elfogadni az alapelvet, amelyen […] a béke alapszik a Szentírásban; alávetni magunkat az igazság követelményének, az igazságnak, mint elsődleges tekintélynek a politikai kérdésekben és a személyes cselekvésben; megérteni, hogy […] az igazság buzgó keresése a keresztény erények sorában megelőzi a jóságot.” Engem mindig ismételten lenyűgöz ráeszmélni és megfontolni, hogy mennyire éppen így és csak így, vagyis az igazsághoz, az Istenhez való kötődés által kap a lelkiismeret értéket, méltóságot és erőt. Ebben az összefüggésben szeretnék még egy mondatot az Apologia pro vita sua című önéletrajzából is idézni, amely ellenkezőleg: a személy és az egyház vonatkozásában mutatja meg e fogalom realizmusát: „Eleven mozgalmat nem bizottságok szerveznek.”

Szeretnék egészen röviden visszatérni személyes élettörténetem fonalához. Amikor 1947-ben Münchenben tanultam, a fundamentális teológia akkori tanárában, Gottlieb Söhngenben, aki valódi teológiai mesteremmé vált, Newmannek egy tájékozott és lelkes követőjére találtam. Ő elmagyarázta nekünk Newman Essay in Aid of a Grammar of Assent (A hitbeli elfogadás nyelvtana) című művét s a vallási megismerés sajátos módját és bizonyossági formáját. Még mélyebben hatott rám az a tanulmány, amelyet Heinrich Fries a khalkédóni zsinat évfordulója alkalmából tett közzé: ebben betekintést kaptam Newmannek a keresztény tanfejlődésről szóló tanításába. Úgy vélem, hogy a lelkiismeretre vonatkozó tanítása mellett ez Newman döntő hozzájárulása a teológia megújításához.  Ezzel kulcsot adott a kezünkbe, hogy a történelmi gondolkodást beépítsük a teológiába, vagy jobban mondva: megtanított arra, hogy történelmi módon gondolkodjunk a teológiában, és így felismerjük a hit identitását annak minden fejlődési formájában. Le kell mondanom arról, hogy e gondolatot most alaposabban kifejtsem. Úgy látom, hogy a modern teológia nem aknázta még ki kellőképpen Newman teológiai művét. Vannak még benne ígéretes lehetőségek, amelyeket meg lehetne ragadni s ki lehetne bontani. Most újfent csak utalni szeretnék e fogalom életrajzi hátterére. Ismeretes, hogy a tanfejlődés eszméjének belátása nyitotta meg Newman előtt a katolicizmusba vezető utat. Ám itt nemcsak eszmék kibontakozásáról volt szó. A development (fejlődés) fogalmában Newman saját élete játszik szerepet. Úgy tűnik nekem, hogy ez tükröződik jól ismert kijelentésében: „az élet változás, a tökéletesség pedig a többszöri változások eredménye.” Newman egész életében megtérésben, alakulóban lévő ember volt, aki éppen így mindig önmaga maradt, és egyre jobban önmagává vált.

Itt eszembe jut Szent Ágoston alakja, aki oly sok mindenben hasonlít Newmanhez. Amikor megtért a cassiciacumi kertben, Ágoston a megtérést még tisztelt mestere, Plótinosz és az újplatonista filozófusok sémája szerint képzelte el. Úgy gondolta, hogy bűnös múltját most már végérvényesen maga mögött hagyta, a megtért ember mostantól egészen új és a régitől különböző személlyé vált, további életútja pedig nem más, mint folytonos felfelé haladás, az istenközelség egyre tisztább magasságaiba emelkedés, valahogy úgy, ahogyan Nüsszai Szent Gergely fejtegeti a Mózes életében: „A súlyos testek, ha gurulni kezdenek a lejtőn lefelé, s megindulásuk után semmilyen akadályba nem ütköznek, egyre nagyobb sebességgel gördülnek lefelé […]. Ezzel ellentétes az, amikor a lélek felfelé törekvő mozgása felgyorsul, a földi szenvedélyektől a magasságok felé veszi az irányt. […] Önmaga fölé emelkedik […], s mind magasabbra szárnyal.” Ágoston tényleges tapasztalata azonban más volt. Meg kellett tanulnia: kereszténynek lenni egyre fáradságosabb úton levést jelent, annak minden magaslatával és mélypontjával. A felfelé haladás, felemelkedés (ascensus) képét felváltja az út (iter) képe, a kimerítő, fáradságos úton viszont vigaszt nyújtanak és hordoznak a világosság pillanatai, amelyek olykor-olykor megadatnak. A megtérés iter, egész életünkön át tartó úton levés. Ezért a hit mindig development, s éppen így a lélek éretté válása az igazságra, Istenre, aki közelebb van hozzánk, mint mi saját magunkhoz.

Newman a development eszméjében saját soha le nem záruló megtérésének személyes tapasztalatát fejtette ki, és ezáltal nemcsak a keresztény doktrína útját, hanem a keresztény élet útját is értelmezte számunkra. Egy nagy tanító jellegzetessége az egyházban meglátásom szerint az, hogy nemcsak gondolkodásával és beszédével tanít, hanem az életével is, mert benne a gondolkodás és az élet kölcsönösen átjárják és meghatározzák egymást. Ha pedig ez így van, akkor Newman az egyház nagy tanítói közé tartozik, mert egy időben érinti meg a szívünket és világosítja meg a gondolkodásunkat.

(Tőzsér Endre SP fordítása)

Forrás: Newman belongs to the great teachers of the Church,
in PETER JENNINGS (ed.): Benedict XVI and Cardinal Newman,
Family Publications, Oxford, 2005, 33-35.

Megjelent: Sapientiana 3 (2010/1) 1-5.,
Magyar Kurír


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr202309419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

J.Ildiko 2010.09.26. 05:15:33

Viccesek ezek a magyarázkodások amúgy protestáns szemmel :) Miért is van tekintélye a Pápának ?... legújabban a lelkiismeret miatt.

Teljesen értelmetlen az érvelés, a 4. bekezdésben, a bekezdés első feléből nem következik a második, vagyis, hogy "ily módon a lelkiismeret – a legigazibb jelentésében – a pápai tekintély alapja." Míly módon ? Nem tudom. Nem derül ki.

Aztán - "a Pápa hatalma a kinyilatkoztatásbúl származik"- a katolikus tanítás szerint legalábbis, "amely kiegészíti a pusztán tökéletlenül megvilágosult természetes lelkiismeretet". Nos az Újszövetség szerint az igazság kijelentetik (hitből hitbe), vagyis mindenki lelkiismere tökéletesen megvilágossíttatatik az igazság fénye által, (önkényesség azt állítani, hogy bárki lelkiimeretét az Ige csak homályosan képes megvilágosítani, sőt mi tőbb, az Ige erejének, tekintélyének, hatalmának aláásása, s ez nem igazolás arra tehát, hogy a lelkiismeret mellé még feltétlenül kell pápai tekintély).

Természetesen igehirdetők, tanítók, pásztorok kellenek, akiknek van szellemi tekintélyük és igei tudásuk, de az megfelel a Szentírásban foglaltaknak és nem találnak ki különféle dogmákat, valamint nem emelik magukat Isten igéjének fölébe.

A dogmák teljesen igeellenes tanításokat adnak az embereknek. Időről időre "születnek", vagyis nincsenek benne a Szentírásban, de le sem vezethetőek belőle.

Majd befejeződik a mondat:

„...és [a pápai hatalom] létértelmét az erkölcsi törvény és a lelkiismeret melletti kiállás adja meg”.

ez meg különösen nevetséges annak fényében, hogy milyen pápák voltak.... például vérfertőzők, sokgyerekesek, gyilkosok, stb. :D

(Egyelőre csak ennyi.)

dobray · http://mandiner.blog.hu/ 2010.09.26. 11:37:58

@j. i: sztem olvass ennek utána a konvertita Newmannál. :D Azt senki sem mondta, hogy a pápák tökéletesek. Viszont egyben tartják az egyházat, a protestánsok millió felé szakadtak, nincs egy felső felelős.

J.Ildiko 2010.09.26. 18:59:06

@dobray:

Az enyhe kifejezés, hogy nem tökéletesek, de akkor miről beszélünk ? :) A Pápák (+ tanítóhivatal) mint nem tökéletes ember/ek mellé és fölé helyezik magukat Isten igéjének (!) Micsoda erény, hogy egyben van az egyház...
egy dogmát hallgat mindenki. Azért az enyhe túlzás, hogy millió felé szakadnak a protestánsok, mivel csak néhány (!) irányzat van. Ezen kívül különféle megújulási mozgalmak voltak, de ennyi. Csak pontosan fogalmazzunk, ne vezessük félre a hozzá nem értőket.

Aztán, alaptanításokban, lényegi elemekben, a legfontosabban - az üdvösség elnyérésének kérdésében - egyetértés van. Ezen kívül, hogy valaki milyen hitelesen, mennyire pontosan, mélyen követi Istent, az már más kérdés. És hogy nincs egy felső felelős ? Ahahahahah :) Dehogynem, hisz az Úr Jézus Krisztus ! Merthogy Ő az egyház feje, ahogy meg van írva ugye.

És mit mond a Szentírás, milyen tisztségek vannak Krisztus testében ? "Adott némelyeket apostolokul, pásztorokul, tanítókul, evangélistákul, a szentek tökéletesbítése célából."

Ezek között én pápát nem látok. De nekem mindegy, legyen Pápájuk a katolikusoknak. És God bless Israel :)

dobray · http://mandiner.blog.hu/ 2010.09.26. 22:01:26

@j. i: tekintve hogy Jézus egy egyházat alapított, és erre ruházta a Szentírás értelmezésének feladatát, meg a hitletéteményt, ezért aztán nem is helyezi senki magát az írások felé. Alapvetően téves az a nézet, amit szerint a pápának annnyia feladata, hogy morális szupermen legyen. A protestánsok pedig igenis millió felé szakadnak, mindenki külön kisközösséget alapít, és mindegyik magát tartha az egyedül üdvözítőnek. Izrael számomra indifferens.
igen.hu/olvassuk/1212-mit-tenne-jezus.html
Nem azt kellene kérdezni ugyanis, hogy mit tenne Jézus most, hanem hogy mit is tett valójában. Ő pedig azt tette, hogy egyházat alapított, és ennek az egyháznak olyan tekintélyt adott, hogy az az ő nevében taníthat. "Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, és a poklok kapui sem vesznek erőt rajta." (Mt 16, 18). Ennek fényében nem kellene, hogy kétségeink legyenek annak tekintetében, hogy
Jézus miként járna el a hit és erkölcs dolgában, mivel biztos útmutatásunk van az egyházban. Ha ezekkel a kérdésekkel bajunk adódik, biztosak lehetünk benne, hogy velünk van probléma, nem pedig az egyházzal és a mi urunkkal. De miért alapított Jézus egyházat? Egyszerűen azért, mert nem akart magunkra hagyni minket.

Kíváncsi vagyok, a protestánsok hogyan birkóznak meg egyházaik kontinuitásának problémájával, másrészt hogy ha nincs egy autentikus tanítóhivatal, akkor mégis kinek van joga hit védelmére és meghatározására? :D

corvus 2010.09.27. 10:03:29

Mint már fentebb megírták, a pápai hatalom (vagy "tisztség") Jézus szándékából ered, ez vitathatatlan, s a pápa az apostoli egyház (Kat. Egyh.) feje, legfőbb apostola (emberként, fölötte Jézus áll a hierarchiában), legfőbb pásztora, aki (jó esetben - emberi tényező) őrzi, tanítja nyáját. Tanítás: a Kinyilatkoztatásban minden benne van, amit azóta is csak értelmez az ember, tehát újat nem tanít, csak ÉRTELMEZ - ezt lehet jól, s lehet rosszul. "Segítség gyanánt" a Szentlélek vezeti - mindazt persze, ki hajlandó követni sugallatát -, de itt jöhet képbe a lelkiismeret: ha - és volt rá példa - valaki nem követi, csak saját feje (önző érdeke, rossz természete, stb.) után megy, felelős pozícióban nagy károkat tud okozni. Newman lelkiismeretről szóló kifejtését úgy értelmezem, és remélem, hogy nem rosszul, hogy amennyiben a lelkiismeretet, amit szintúgy Isten ajándékaként kaptunk, az Isteni szándék/tetszés szerint követjük, úgy az ilyen önző (stb. rossz) tévutak "kizárhatók". A pápa feladata pedig pont az lenne, hogy ezt példaként is eszünkbe idézze, mint legfőbb (földi) pásztorunk Jézus Krisztus akaratának megfelelően. Ez az ember küldetése: követni Isten akaratát, "lehetőleg" neki tetszően élni - s mint társas lények ez az egymással való kapcsolatainkat is alapvetően meghatározza - (jobb lehetne a világ).

Más:
"a lelkiismeret az igazság fénye által tökéletesen megvilágíttatik" -kommentre reagálva: Isten tökéletes - ez nyilván nem vitatható egyetlen felekezet esetében sem. Igazsága csakúgy. De, ha valaki valakinek elmondja az igazságot (mindegy mivel kapcsolatban), akkor a másik fél befogadókészsége is tényezőként kerül a modellbe, avagy, felmerül a probléma, hogy mivel Isten KÉPES rá, megteheti, hogy tökéletesít minket, s így az igazság is tökéletesen birtokunkba kerül - de akkor nem mi is istenek lennénk(???), ami elég vad kijelentés...

Végszó: az ember tökéletlen a tökéletesség igényével megáldva. Valamint adott egy sor tény (Kinyilatkoztatásban szereplő konkrétumok, így pl. van első számú apostol). Ezekből adódik, hogy 1) az ember értelmez, tehát a "sorra születő" dogmák (valóban kötelezően elfogadandó dolgoknak szánják az egyházi hivatalokban szolgáló emberek ) tulajdonképpen NEM ÚJ DOLGOK, hanem az egyszeri örök érvényű isteni kinyilatkoztatás minél jobban megérteni igyekvő, a Szentlélek vezetésével történő (a nyelv, a szókincs, a társadalom, gazdaság, stb. fejlődése folytán szükséges) ÚJRAÉRTELMEZÉSE az arra hivatottak által (Tanítóhivatal, pápa).
(Érdekes, érdemes utánaolvasni, hogy milyen hosszú, mennyi emberi - Isten fényével beragyogott - értelem, igényével járó folyamat egy-egy dogma kifejtése)

J.Ildiko 2010.09.27. 21:20:58

@dobray:

Van amiben sose fogunk egyetértésre jutni, tudniillik az eredetiben Petros-Petra kérdés tekintetében, vagyis, hogy ez egy szójáték volt, s Jézus azt mondta Péternek, Péter, te egy kis szikladarab vagy, de én a nagy "Kősziklára" építem az egyházamat. Hogyan is építhetné az Úr az egyházát egy emberre ? Azon kívül hogyan engedhetné azt, hogy olyanok legyenek vezetők, Pápák, mint amilyenek voltak a történelemben. Isten országában az ilyenek, (vérfertőzők, egymást gyilkolók, stb) még legkisebbek sem lehetnének, nem hogy legnagyobbak.

Abban sem értünk egyet (úgy értem a Katolikusok és Protestánsok), hogy az egyházra ruházta volna Jézus az Ige értelmezésének feladatát. Én úgy gondolom ezt a szent Szellemre bízta, és a Szent Szellem pedig embereknek jelenti ki az igazságot.

Sehol nem mondja az Ige, hogy alapítsatok tanítóhivatalt, amely majd a XIX. században mondja ki, hogy de bizony Mária testben a Mennybe ment. Azt viszont mondja, hogy "nektek kenetetek van a Szenttől és mindent tudtok". Kinek, a tanítófivatalnak ? Nem, nektek, akiknek kenetetek van a Szenttől. Természetesen a hitben és az ismeretben van növekedés.

Az egyház gyülekezetekből áll, amelyeket Istentől autentikusan elhívott személyeknek kell vezetniük. Krisztus testében a legnagyobb tekintély a helyi gyülekezet. Az, hogy nagyon sok gyülekezet van, remek, ez még egyszer mondom, nem azt jelenti, hogy a protestánsok ennyiféle tanítással" rendelkeznének.

S még egyszer hangsúlyozom, sehol nincs olyen tisztség a szentírásban, hogy Pápa. Az egyház helyi gyülekezeteit a pásztorok vezetik, ezen kívül vannak még apostolok, akik az összes szolgálati ajándékkal fel vannak ruházva, de fő feladatuk nagyszabású, gyülekezetek plántálása is.
Tehát Pápa és tanítóhivatal sincs.

Az "Izrael számomra indifferens" mondat minden elárul, mint a lakmusz papír. Protestáns körökben úgy tartják, hogy a keresztények jelentős része világszerte, (talán elsősorban a katolikusok) nincsenek tisztában az Izraellel kapcsolatos kérdésekkel, azzal, hogy most mi történik Isten munkájában ezen a területen. Nem tudják, hogy micsoda üdvtörténeti jelentősége van annak, hogy Izrael összegyűjtetett és újra létezik. Pedig sok helyen van szó erről a Bibliában. Nem tudják, hogy ez Isten két projektjének egyike, és azt sem értik, hogy mennyire szükséges is a keresztényeknek támogatniuk Izraelt, azon kívül, hogy meg kell érteniük, a Biblia általuk indult el, tőlük van, és az Újszövetség legtöbb jelentős szereplője is zsidó, akik az új szellemi érával nem lettek "internacionalisták", sem nem lettek valamiféle homályos náció polgárai, hanem zsidók maradtak, s hangsúlyozták, hogy a zsidóság szellemi megfelelője a szívben való körülmetéltség. Sőt az első gyülekezet a jeruzsálemi volt, amely zsidó tagokból állt. Pál apostol a római levélben pedig kifejtette, hogy mennyire szereti atyjafiait, és ezt is:

"Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból? ...
25.Mert nem akarom, hogy ne tudjátok atyámfiai ezt a titkot, hogy magatokat el ne higyjétek, hogy a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, a meddig a pogányok teljessége bemegyen.
26. És így az egész Izráel megtartatik, a mint meg van írva: Eljő Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákóbtól a gonoszságokat."

Érdekes, hogy régebben ezzel én sem voltam tisztában, nem értettem, nem tudtam összekapcsolni a bibliai Izraelt a maival. Ezen a téren egyszerűen homály volt. Keresztény voltam és kész. De aztán megértettem.

Nekem úgy tűnik a protestánsok remekül megbírkóznak a kontinuitással. Ott van példának okáért Pál apostol, Péter Apostol, ott van Luther, ott van Derek Prince és sokan mások. Vannak Egyetemek, Akadémiák, van teológia. Vannak magasan képzett teológusok, akik életükkel és (sok embert vonzó) szolgálatukkal is bizonyítják a hitelességet. Bőven van, aki meg tudja védeni a hitet, hiszen egy egyszerű hívő aki nemrég tért meg is képes és alkalmas arra, hogy bizonyságot tegyen a leglényegesebb dologról, az üdvösség kérdéséről.

J.Ildiko 2010.09.27. 21:33:02

@corvus:

"...így az igazság is tökéletesen birtokunkba kerül - de akkor nem mi is istenek lennénk(???), ami elég vad kijelentés..."

1. Jn 10,34 Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?

2. Jn 10,35 Ha azokat isteneknek mondá, a kikhez az Isten beszéde lőn (és az írás fel nem bontható),

Ez egyébként a Zsoltárokban van megírva
Zsolt 82,1 Aszáf zsoltára.
Isten áll az Istennek gyülekezetében, ítél az istenek között.
3. Zsolt 82,6 Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan.

Jézus Krisztusban egy új faj jött létre, ez az Isten-ember faj. És ha mi "Istentől születtünk", (újjászületés) akkor már mi is ehhez az új fajhoz tartozunk.

-JzK- 2010.09.28. 05:49:45

@j. i:
Péter szikla, vagy csak egy kődarab vagy kavics?

"Erre Jézus azt mondta neki: "Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva."" (Mt 16,17-19)

Jézus azt arámul csak így mondhatta Simonnak: "te "Kepha" vagy, és én ezen a "Kepha"-n építem fel egyházamat." Az arámban a "Kepha" masszív követ vagy sziklatalajt jelent. A kisebb kő vagy kavics pedig az "evna".

Néhány nem-katolikus azzal szokott érvelni, hogy a görög nyelvű Újszövetségben itt két különböző alakú szó áll. Így valahogy: "te "Petros" vagy, és én erre a "petrá"-ra építem egyházamat." A "petra" sziklát jelent egyértelműen, a "petros"-t pedig lehet fordítani kis kőnek, kavicsnak is. Tehát a nem-katolikus magyarázók azt mondják, hogy mivel nem ugyanaz a szó áll itt, ezért Jézus azt akarta itt kifejezni, hogy Simont csak a szikla - ami Jézus maga - egy kisebb darabjának, egy kisebb kőszilánkjának nevezi el, amire ugye nem lehet Egyházat építeni.

Tehát akkor hogyan van ez? Mi ez a kétféle szóhasználat? Nagyon egyszerű. Jézus (és Máté is) arámul beszélt, s Jézus arámul nevezte el Pétert (vö. Jn 1,42). Nem Petrosnak hívta őt, hanem Kepha-nak. Szent Pál, a Gal 2,7-8 kivételével, mindenhol így is hívja Pétert. A későbbiekben a görög nyelvterületen kibontakozó egyházban azonban, hogy görögül is érthető legyen, hogy mit jelent maga a Kepha név, lefordították görögre, Petroszként. (Már maga az a tény, hogy egy nevet lefordítanak egy másik nyelvre, és nem ugyanolyan formában használják, azt jelenti, hogy nem pusztán egy személynévről van szó, hanem egy metaforikus jelentésű hivatali névről.) Ez a fordítás egyetlen egy módon volt lehetséges, úgy, hogy Petros-nak fordították. Miért nem Petrá-nak, ami kifejezetten a sziklát jelenti? Mivel a petra szó nőnemű. Simont egy nőnemű névvel ellátni egyértelműen furcsa lenne, nem? Azonban a petra szónak van egy hímnemű változata is, ez a petros. Így lett a mondat első Kephá-ja Petros-szá, míg a második kepha petrá-vá. (azaz: te "Kepha" vagy, és én ezen a "kepha"-n építem fel egyházamat = te "Petros" vagy, és én ezen a "petrá"-n építem fel egyházamat.) Máté mindenképpen meg akarta őrizni azt a szójátékot, amelyet Jézus itt használt (többek között ezért is biztos, hogy eredeti Jézus-logionnal van dolgunk), hiszen éppen ez a lényege a mondatnak, ezért ragaszkodott ugyanahhoz a görög szóhoz még annak árán is, hogy a nembeli viszonyt kifejező szótövet így meg kellett változtatnia, mint már megjegyeztem, mert Péter férfi volt, de a szikla szót kifejező petra szó nőnemű.

A másik fontos dolog, amit meg kell említeni, hogy a petros szónak nem a kődarab az egyedüli jelentése. A petros sziklát is jelent. A Septuagintából ez világosan kiderül: a petros-ban barlangok és hasadékok vannak (Iz 2,19.21; 7,19; 57,5; Jer 16,16; 49,16; Abd 1,3), a petros magas kőszál (Jer 51,25). Kődarabot két helyen jelent, a 2Makk 1,16; 4,41-ben. (Ezt a könyvet a protestánsok ráadásul el se fogadják sugalmazottnak. ;-).) Ennek ellenére azt mondják a nem-katolikusok, hogy mivel a Makkabeusok könyve áll Jézus korához a legközelebb, ezért ez bizonyítja, hogy ebben a korban a petros inkább követ jelentett. Érdekes módon ezt egy híres protestáns biblikus cáfolta meg, Donald A. Carson, aki kimutatta a korabeli költészetből és más iratokból, hogy a koiné nyelvjárásban, amelyen az Újszövetség íródott, nincs különbség a petros és a petra között, hanem egymásnak egyenlő értékű szinonimái, azaz mindkettő szó sziklát jelent. Ugyanezt az állítást a Thayer's Greek-English Lexicon of the New Testament is alátámasztja. Ha Máté apostol azt akarta volna hangsúlyozni, amit a nem-katolikusok értenek ez alatt az igehely alatt, ti. azt, hogy Péter itt egy kisebb kődarabként volt megnevezve, és nem rá lett építve az Egyház, hanem ő is, és más is, aki megvallja Krisztust, csak része Krisztus sziklájának, akkor nem a petros szóval, hanem a lithos szóval kellett volna lefordítania Jézus szavát. A lithos görög szó ugyanis egyértelműen jelenti a méretektől független kődarabot, vagy akár kavicsot. Ez esetben azonban Máté megváltoztatta volna Jézus szavát és szándékát. Érdekességként még annyit, hogy a Simon név arámul homokszemet jelent. Elég érthetetlen lenne, ha Jézus Simon nevét homokszemről kavicsra változtatta volna.

A mondatszerkezet is a mi érvelésünket támasztja alá. Ha az lenne a görög mondat helyes fordítása, hogy míg Péter csak egy kődarab, addig Jézus sziklára építi az Egyházat, akkor a két mondatrész között ellentétes viszonynak kellene állnia. Te kődarab vagy, de (-> <-) én erre a sziklára építem... Azonban ez nem így van. Mivel a görög kai szó, ami összekapcsolja a két mondatrészt, kapcsolatos (és, s, meg, is, sőt) vagy következtető (ezért, így, tehát, ennélfogva) viszonyt jelöl, valamint néha magyarázó viszonyt is (hiszen, mivel, ugyanis, stb). De ellentétes viszonyt soha.

-JzK- 2010.09.28. 05:55:21

@j. i:
Azt mondod, hogy a pápaság tana nincs benne a bibliában?

De bizony benne van és mennyire benne van! Persze nem ezzel a szóval: pápaság; hiszen az a szó sincs benne: Szentháromság. De benne van a lényege, a fogalmi tartalma, mégpedig egészen világosan. Benne van Jézus szavaiban az a határozott rendelkezés, hogy ő Egyházát Péterre mint kőszálra építi s ez lesz az Egyház szilárdságának feltétele, amelynél fogva "a pokol kapui nem vesznek erőt rajta". Határozottan benne van a Szentírásban, hogy Jézus Péternek, a főapostolnak, adja át a mennyek országának, vagyis az Egyháznak kulcsait, ami nyilván annyit jelent, hogy őt teszi meg az Egyház legfőbb kormányzójának, törvényhozójának, vezetőjének. Amit Péter megköt vagy megold a földön, azt az Isten is megköti vagy megoldja az égben. Lehet-e a pápai teljes jogú egyházi kormányzóhatalomnak világosabb kifejezése a bibliában? Azonkívül Jézus világosan mondja azt is, hogy Pétert egész nyája őrzőjévé, vezetőjévé, pásztorává teszi: "Legeltesd a bárányaimat is, a juhaimat is!" (Máté 16, 18 k.; Ján. 21, 15-17.) Aki azt mondja, hogy a pápaság nincs benne a bibliában, az félrebeszél. Az éppen oly jogon azt is mondhatná, hogy magának a Szentháromságnak a tana sincs benne a bibliában.

Mindenesetre az sincs benn a bibliában, hogy Luther vagy Kálvin Istentől rendelt reformátorok lettek volna s tanításaik hitelt érdemelnek. Hát akkor ezt milyen alapon hiszik, akik "csak azt hiszik, ami benn van a bibliában"?

Az apostolok kora és működése tele van a hierarchikus hatalom öntudatával és gyakorlásával. Úgy lépnek fel, úgy tanítanak s kormányoznak, mint akik nem maguktól vették erre a hatalmat, hanem Krisztustól s az Istentől. Tudatukban él, amit Krisztus maga mondott nekik: "Aki titeket hallgat, engem hallgat és aki titeket megvet, engem vet meg" (Lk. 10, 16). "Átok alatt legyen" az, mondja Szent Pál, aki, még ha égből szállott angyal is, más evangéliumot hirdetne, mint amit ők, az apostolok hirdettek (Gal. 1, 8). Krisztus küldésére hivatkoznak (Róm. 1, 1. 5; 15, 18. 19; 1 Tessz. 2, 13; 2 Tessz. 1, 8; 3, 14). Parancsokat adnak az Egyháznak (Csel. 15, 28 k.; 16, 4; 1 Kor. 11, 2. 34; 5, 3; 1 Tim. 1, 19 k.). Ugyanezt a joghatóságot bízták az általuk felszentelt püspökökre is. Nem lehet tehát azt mondani, hogy kezdetben az Egyházban nem volt hierarchia és papi felsőbbség.

Az evangélisták s az apostolok iratai állandóan első helyen említik Pétert ("Péter és a vele valók", "Péter és a tizenegy", "Péter és a többi apostolok", sőt egyszer így is: "Péter és az apostolok", Mk, 1, 36; Lk. 8, 45; Csel. 2, 14. 37; 5, 29). Állandóan Péter elnököl és szól a többiek nevében is (Csel. 1, 2. 4. 10), ő hozza meg a végzést (15), látogatja és megerősíti az egyházközségeket. (Csel. 9, 32 kk.)

Vagyis a pápai főhatalom az evangéliumban is világosan ki van emelve s a keresztény ősegyház minden lényeges esetben teljességgel a pápai felsőbbség szerint igazodott. Mindössze a főhatalom gyakorlásának módja körül figyelhető meg fokozatos, történeti fejlődés, amennyiben az Egyház a Jézus rendelkezéseiben foglalt elvet, mint általában a legtöbb krisztusi kijelentést, csak fokozatosan dolgozta ki a maga teljes tisztaságáig. Hiszen még Jézus istenségének végső és teljes dogmatikai világosságú leszögezése is csak az ariánus harcok folytán, a niceai és következő zsinatok által történt meg. Ugyanígy a pápaság tanát alapjában kezdettől fogva elismerte s vallotta az egész Anyaszentegyház; mégis, az elv gyakorlati alkalmazásában egy-ideig bizonyos tapogatódzás mutatkozott s helyenkint elhomályosító törekvések is érvényesülhettek. Éppen e miatt lett szükséges a krisztusi tanítás teljes tisztázása, ami főleg a vatikáni zsinat érdeme (1870).

Senki sem mondja, hogy a pápa szava "szentebb", mint a Szentírás szava. De a pápa nem is tanít soha semmit, ami a Szentírással ellenkezik. Erre az Egyház 19 százados történetében hiába kutatnánk egyetlen példa után! Azonban ahol a Szentírás nem szól, vagy ahol nem szól elég világosan s az a kérdés, vajon a Szentírásnak melyik a helyes értelmezése, ott a pápa szava szent, éppen mert Krisztus akarja, hogy hallgassuk őt. Másképp nem küldhetné hozzá minket örök kárhozat terhe alatt (Mk. 16, 16); nem kötelezhetne minket az Egyház szavának olyan hallgatására, hogy aki azt nem hallgatja, azt mint "pogányt és vámost" el kell kerülnünk. (Mt. 18, 17.)

A római püspököt mindjárt legelejétől mint az egész Egyház fejét és őrét ismerték el a többi egyházak vagy egyházi központok is. Már Római Kelemen pápa, az I. század végén, parancsoló módon ír levelet a korinthusi híveknek. Antiochiai Ignác († 107-110) a római egyházat a "szeretetközösség fejének" nevezi, Sz. Viktor pápa (191 körül) kiközösítés terhe alatt kötelezi az ázsiai egyházközségeket, hogy a húsvéti ünnep idejének megállapításában az ő utasításait kövessék. Szent Irenaeus 180 körül kijelenti, hogy az egész Anyaszentegyházra nézve a római püspök az irányadó, mert ő Szent Péter utódja, s fel is sorolja az első 13 pápa nevét. Ennek az őskeresztény tanúnak, aki eredetére nézve maga is keleti, bizonyságtételét érdemes szóról-szóra kiírni. Azt írja Irenaeus a római egyházról: "Ezzel az egyházzal az ő kimagasló fejedelmiségénél fogva az egész Egyháznak meg kell egyeznie, vagyis mindazoknak a híveknek, akik bárhol is laknak, mert ebben az egyházban őrizték meg az ősök az apostoloktól átvett hagyományt." (Adv. haer, III. 3, 2.) Tertulliánus, aki a montanista eretnekséghez csatlakozott, gúnyolódva írja Szent Kallixtus pápáról, hogy magának tulajdonítja azt a hatalmat az egész Egyház felett, amelyet Krisztus Urunk csak Péter apostolnak személy szerint adott. Ez is jele, hogy a katolikusok már akkor, 200 felé, a római püspököt Szent Péter apostol teljes hatalmú utódjának tekintették. 251-ben Szent Cyprián kartágói püspök hosszasan és ékes szavakkal magasztalja a római püspök fennhatóságát az egész Egyház felett, ami annál többet jelent, mert ő maga bizonyos ügyekben vitát folytatott a pápával. Előbb kifejti, hogy bár Krisztus több apostolt rendelt, mégis Péternek adta a legfőbb egyházkormányzati hatalmat; majd így folytatja: "Vajon a hitben megmaradt-e az, aki az Egyháznak ezt az egységét nem tartja? Vajon, aki az Egyházzal szembeszáll s annak ellenáll, bízhatik-e abban, hogy ő maga az Egyháznak tagja?" Majd a római Egyházat "Péter katedrájának" és "vezető egyháznak" nevezi. Ugyanakkor mindenki, még az eretnekek vagy letett püspökök is, állandóan Rómába fellebbeznek, a római püspöktől kérnek és fogadnak el döntést. Hogy mondhatja ezek után valaki jó lélekkel, hogy a római pápaság csak századokkal Krisztus után alakult?

A római Szentszék felsőbbsége nem politikai nagyravágyáson épült tehát, hanem mint ugyanezek az ősrégi tanúk hangoztatják: azon a hiten, hogy Jézus maga rendelte Pétert s vele Péter törvényes utódait az Egyház legfőbb vezéreiül.

corvus 2010.09.28. 10:57:30

Az ökumenizmusba vetett reményem fényében:

"Abban sem értünk egyet (úgy értem a Katolikusok és Protestánsok), hogy az egyházra ruházta volna Jézus az Ige értelmezésének feladatát. Én úgy gondolom ezt a szent Szellemre bízta, és a Szent Szellem pedig embereknek jelenti ki az igazságot."

Jézus egyházalapító szándékával kapcsolatban kerülném az ismétléseket, így lényegretörően:

Tegyük fel a kérdést: (Csak) Pál apostol tevékenységét, hagyatékát véve alapul (de mások neve is szerepelhetne itt), mennyiben különbözik Pál Jézus szavait, tanítását idéző, s azt kifejtő, magyarázó, megérteni segítő tevékenysége, mint a Tanítóhivatal, de akár bármely lekipásztor tevékenysége?

Ha (leegyszerűsítve) a protestáns felekezetek meglátása az, hogy a Szentlélek segítségével mindenki megértheti az Igazságot (Jézus tanítását, magát Jézust, Istent), akkor nemde a Tanítóhivatal tagjaira is érvényes ez? S ha az Igazság (Isten és akarata) egy, akkor nemde egységes igazságot kell vallanunk, mindannyiunknak, akik Őt kívánjuk hűen követni?
Minden bizonnyal olyan gyakorlati probléma merül fel, mint: de kié az igazság, ki adja fel értelmezési álláspontját?

Mindazonáltal az világosan látható: a törekvés az egységre szükséges, máskülönben a relativizmuson alapuló szakadások választanak szét, s a végcél mégiscsak az, hogy ne vadakként éljünk egymás mellett; hiszen minden "elmélet" a mindennapok gyakorlatában csapódik le, ami később az "Ítélőszék" előtt beszámít majd.

"Nekem úgy tűnik a protestánsok remekül megbírkóznak a kontinuitással. Ott van példának okáért Pál apostol, Péter Apostol, ott van Luther, ott van Derek Prince és sokan mások. Vannak Egyetemek, Akadémiák, van teológia. Vannak magasan képzett teológusok, akik életükkel és (sok embert vonzó) szolgálatukkal is bizonyítják a hitelességet. Bőven van, aki meg tudja védeni a hitet, hiszen egy egyszerű hívő aki nemrég tért meg is képes és alkalmas arra, hogy bizonyságot tegyen a leglényegesebb dologról, az üdvösség kérdéséről."

Ez például teljesen igaz: részben.
A "vannak egyetemek, Akadémiák" önmagában kevés, hiszen én is alapíthatok (mondjuk) egyetemet és tanítok valamit, aztán majd lesz valami. De kétségtelen, hogy csak így, az értelmezésekkel - no lám, milyen alapon képeznek egységes intézményi keretek között, ha elvetik az egységes (mondjuk ki, egy/a "Tanítóhivatal" által jóváhagyott) dogmatikát? - jutunk előrébb, s remélhetőleg közelebb egymáshoz.

A személyes példa vitathatatlan fontosságú - elvárom, hogy pap/lelkipásztor hiteles, elkötelezett, feddhetetlen legyen. Az egyszerű hívő is lehet hiteles és jó keresztény, jó ember. És akad ilyen példa itt is-ott is.

Végül két év filozófiai alapozás (teológián) után: Jézus Isten fiaként, Istenként eljött hozzánk, emberekhez, hogy megváltson bűneinktől - ekkor még nem voltunk tökéletesek (mint Isten), később Jézusban újjászületve (keresztényként) már elérhetjük az igazságot (tanítása adott), DE nem tökéletes formában - mindennapok gyakorlata: ki van ma itt az emberek között tökéletesen a teljes igazság birtokában? -, ettől még halandók vagyunk, esendők vagyunk, Isten kivételes teremtményei vagyunk, Nála alsóbbrendű "kategória" - NEM istenek (főleg, mert EGY Istenben hiszünk, így pedig erősen panteisztikus felfogás lenne).

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc