Milyenek is az „Új erő” külpolitikai elképzelései és törekvései? Egyáltalán: vannak-e ilyenek? A kérdésnek különös aktualitást ad, hogy október 24-én a Jobbik nemzetközi együttműködési megállapodást kötött négy nyugat-európai radikális és/vagy szélsőjobboldali párttal. Mindehhez rámát az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége fogja biztosítani, s a szervezethez történő csatlakozási szándékot – állítólag – már máshonnan is jelezték. Szóval, érdemes megvizsgálni, hogyan gondolkodik szűkebb és tágabb szomszédságunkról, a glóbusz dolgairól a brüsszeli képviselettel is rendelkező, de főhadiszállásként továbbra is egy budapesti, villányi úti kis irodát használó párt.
Írásunk első részét itt olvashatják.
Szánthó Miklós írása
Szalem alejkum – aléjkum szalem!
Oroszország és a turáni magyar őshaza mellett az arab/perzsa/muszlim világ felé történő nyitás képezi a Jobbik külpolitikai eszmerendszerének harmadik tartógerendáját. Ennek indokai szintén többrétegűek: az antiszemitizmus unalomig ismételt vádjával itt most nem hozakodnánk elő. Elég annyit rögzíteni, hogy a Jobbik is azon radikális európai pártok sorába tartozik – vigyázat, nem mindegyik ilyen, lásd
Brit Nemzeti Párt –, mely élesen Izrael-ellenes, és a palesztinok iránt érzett
szolidaritástól vezérelve egyféle általános megértéssel viszonyul a muszlim világ egészéhez. Ez még ugyan összességében nem lenne baj, hiszen az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa és Közgyűlése által nemrégiben elfogadott Goldstone-jelentés is élesen bírálja az izraeli vezetést. Az azonban már probléma, hogy a felebaráti szeretet mögött érezhető szimpátia bújik például a korábbi Szaddam-, vagy a jelenlegi teheráni Ahmadinezsád-rezsim irányába. A szélsőjobb „tradicionális” Izrael-ellenességén – melynek fő belpolitikai toposzai Magyarország
felvásárlása/
elözönlése, esetleg költségvetésének
megírása – kívül a muszlim világ iránti olthatatlan szeretetben szerepet játszik még, hogy őket tekintik az imperialista Nyugat ellen küzdő, hagyományaikat óvó (érdek)csoportnak, akik sokadik világbeli szövetségeseikkel együttműködve képesek megálljt parancsolni a globalizáció térhódításának. Természetesen nem állítható, hogy fentieket egybevetve a Jobbik geometriailag pontosan illeszkedik a Moszkva-Teherán-Caracas tengelybe, de annyi bizonyos, hogy az „ezeregy éjszakai meséinek” országai iránt is élénken érdeklődnek. Vona Gábor mindegyik fent citált nyilatkozatában az Oroszország irányába történő nyitás mellett a muszlim világ felé történő orientációt hangsúlyozta, mert végül is „keleti eredetű nép vagyunk”. Ez utóbbi kitétel igencsak fontos a radikális szubkultban: az egész mögött az az életérzés nyilvánul meg, hogy mi, magyarok valójában nem tartozunk és sosem tartoztunk a Nyugati civilizációhoz, lelkünk legmélyén továbbra is egy vándorló, megzabolázhatatlan türk eredetű népcsoport vagyunk. És itt most kifejezetten nem a magyar őstörténettel foglalkozók közötti tudományos vitáról van szó, sokkal inkább annak szimbolikus-kulturális jelentőségéről, hogy a radikális jobboldal a „Szent István vs. Koppány-ügyben” utóbbit támogatja, és érzelmileg vonzódik az ősmagyarok misztikus világához. De térjünk vissza az arab-barátság aktuális vonatkozásaihoz!
Morvai Krisztinával kapcsolatban nem kell hosszasan ecsetelni, mennyire is
szívén viseli a palesztinok sorsát (izraeli áruk bojkottja, palesztin kendők viselése
stb.). Személyes sértettsége érthető ugyan – a nem hivatalos verzió szerint azért kellett távoznia korábban az ENSZ CEDAW bizottságába, mert erélyesen felemelte szavát a gázai övezetben élő palesztin nők érdekében –, azonban az már kevésbé, hogy komoly politikai panelt faragott a
„palesztinok leszünk a saját hazánkban” mondatból, valamint egy platformra került Izrael-elítélés ügyében
Ali Khamenei ajatollahhal. Az emberi jogokért amúgy eddigi pályafutása során valóban mindig kiálló jogásznőnek vannak még megmagyarázhatatlan lépései: idén például Teheránban egy „nemzetközi, emberi jogi konferencián
képviselte a Jobbikot”, az Európai Parlamentben pedig szintén a 2006-os budapesti rendőrattakok kapcsán
kijelentette: „az EU nem jogosult Irán vagy más kívülálló ország bírálatára”. Az Európai Parlamentben Morvai egyébként a „Palesztin Jogalkotó Tanáccsal fenntartott kapcsolatokért felelős küldöttség” póttagja, Balczó Zoltán pedig a az „Arab-félszigettel fenntartott kapcsolatokért felelős küldöttség” rendes tagja. Talán fentiek hatására, talán nem, de nemrégiben még egy, a ködös Albionban működő palesztin szervezet is
visszamondta Morvai konferencia-meghívását a hangos tiltakozások miatt.
Vona Gábor 2003-ban Jemenben a pánarab Baath-párt meghívására egy
antiimperialista-anticionista ifjúsági konferencia vendége volt, ráadásul a budapesti palesztin nagykövetség egyik munkatársának segítségével került kapcsolatba a szervezőkkel – mindezt ő maga is
megerősítette. 2007-ben az iráni nagykövettel vették fel a
kapcsolatot („az egymástól elszakadt magyar és perzsa népek közelítésének céljával”), majd 2008-ra vélhetően annyira megbonthatatlanná váltak a szálak, hogy a Jobbik elnöke bejelentette: levélben fog magához Mahmud Ahmadinezsádhoz
fordulni, hogy – vélhetően az EP-választásokra – küldje ide megfigyelőnek az iráni Forradalmi Gárdát.
Újra rögzítjük: a Jobbik feltételezhetően nem rendelkezik egy, a témában mindenre kiterjedő választ adó, konzisztens arab/perzsa/muszlim-ügyi kiskátéval, és a fentiekben vázolt eseménysorról bizonyossággal állítható, hogy nem egy tudatosan megtervezett és megszervezett diplomáciai hadjárat része. Az azonban világos, hogy aki – még csak viccből is – egy háromnegyed-diktatúrához fordul az EP-választásokon segítségért, és mániákus összefüggést lát a palesztin és a magyar nép sorsa között... hát ott nincs minden teljesen rendben. És fényévekre van attól, hogy a megfelelő irányba terelje Magyarország külkapcsolatainak rendszerét.
„Mindent vissza” – a hab a tortán
Az 1920-as és 1947-es Párizs környéki békeszerződések minden magyar számára – talán Eörsi Mátyás kivételével –, fájó, mi több, üvöltően gyötrő pont. A határon túli magyarok érdekeinek képviselete itthon és Brüsszelben, az ő mindennapi életük segítése szülőföldjükön minden hazai politikai erő kötelessége - még akkor is, ha tudjuk, hogy egyeseknek ők csak a magyar tb-rendszert romba döntő hordát jelentik. Azonban azzal is tisztában van mindenki, hogy a legnagyobb szolgálatot akkor tesszük a szlovákiai vagy romániai szélsőjobboldalnak, és akkor ártunk leginkább az ottani magyaroknak, ha két tüdővel üvöltjük az éterbe, hogy „mindent vissza!”. A Republikon Intézet egy nemrégiben készült
elemzése szerint a Jobbik nem is teszi ezt („a Jobbik programjában nincs a környező államok szuverenitását megkérdőjelező állítás, nem esik szó benne határrevízióról”) – azonban ez súlyos tévedés. A Jobbik vezető politikusai többször tesznek a tényleges határmódosításra utaló kijelentéseket, és ezzel remek táptalajt nyújtanak Jan Slota-nak, Vadim Tudornak és barátaiknak a „szélsőséges magyarokra” történő folyamatos hivatkozásra. Vona Gábor az EP-választások után az MTV-ben a „Kárpát-medence visszafoglalása” kapcsán arról
szólt, hogy nem hajlandó lemondani arról, hogy „egy szerencsés történelmi szituációban…a magyar nemzet újra egységes legyen”. Ennél jóval
élesebben fogalmazott Szegedi Csanád Székelyföldön, amikor szeptemberben melldöngetve kijelentette, hogy „én nem fogok egy percig sem azon gondolkodni, és harcolni fogok azért, hogy a trianoni határok a porba hulljanak”. Persze, ez most így nagyon jól és bátran hangzik, csak értsük már meg végre, hogy a határrevízió nyílt és nyilvánvalóan irreális, hetykén történő emlegetésével határon túl élő honfitársainknak ártunk leginkább. Azzal pedig a határ innenső felén élőknek, ha a
„kormányzásra készülő” Jobbik egyszer valóban fontolóra veszi majd az EU-ból történő
kilépést.
Szánthó Miklós
