Milyenek is az „Új erő” külpolitikai elképzelései és törekvései? Egyáltalán: vannak-e ilyenek? A kérdésnek különös aktualitást ad, hogy október 24-én a Jobbik nemzetközi együttműködési megállapodást kötött négy nyugat-európai radikális és/vagy szélsőjobboldali párttal. Mindehhez rámát az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége fogja biztosítani, s a szervezethez történő csatlakozási szándékot – állítólag – már máshonnan is jelezték. Szóval, érdemes megvizsgálni, hogyan gondolkodik szűkebb és tágabb szomszédságunkról, a glóbusz dolgairól a brüsszeli képviselettel is rendelkező, de főhadiszállásként továbbra is egy budapesti, villányi úti kis irodát használó párt.
Szánthó Miklós írása
Ha nagyon tömören, szotyihéjban akarnánk összefoglalni egy esetleges Jobbik-kormány külpol-krédóját, az így festene: nyitás Kelet, azon belül is Moszkva és az arab világ felé, erőteljes diplomáciai offenzíva Izrael ellen és még erőteljesebb euroszkepticizmus, egy kevés verbális határrevízióval. De mielőtt mélyebben belemennénk a részletekbe, tenni kell egy vargabetűs kitérőt arra, ami mindezek mögött áll: az antiglobalista érzésvilágra.
McDonald’s, karvalytőke? Nem szeretem.
A radikális jobboldal egyik alapmotívuma a globalizációtól és a kapitalizmustól való viszolygás (ettől függetlenül persze, ennek előnyeit
messzemenőkig kihasználják). A szokásos „zsidó ármánykodás” világmagyarázatok mellett ebben nagyrészt szerepet játszik a magyar társadalom egy jelentős részének ’90-es évek elejére datálható élménye: a piacgazdaság, a hirtelen jött nyugatosodás csak a volt pártelitnek és a „nemzetközi nagytőkének” hozott anyagi hasznot, akik le/szét/össze-vissza privatizálták az országot. A korabeli privatizáció lefolyásának 99%-a valóban vállalhatatlan mai szemmel nézve, azonban most mindennek inkább az érzelmi oldala a fontos: állampolgárok sokaságának az lett a szent meggyőződése, hogy mivel a magyarországi „piacosodás” így ment végbe, ezért a kapitalista társadalmi berendezkedés úgy ahogy van, en-bloc szar – szocializmus, kapitalizmus, egy kutya, mindkettőből ugyanazok húznak hasznot, „a kisembernek meg nem marad semmi”. A magánosítási folyamatban részt vevő multinacionális vállalatok pedig a „globalizáció zászlóvivőiként” mindennek negatív szimbólumai lettek. Ha pedig valahogy a „nemzetköziséget” le kellett fordítani földrajzilag, (jobb)kézen fekvő volt az USA-t, illetve az egész transzatlanti kultúrkört bűnösnek kikiáltani, minthogy az Egyesült Államok az egész erkölcsi-szellemi fertő melegágya – s Izrael nagy támogatója, persze. (Ehhez az érvrendszerhez társult Magyarország uniós csatlakozása közeledtével az „eddig Moszkva, mostantól Brüsszel gyarmata leszünk”)
Ennek az antikapitalista és globalizációellenes fílingnek pedig már egyenes következménye, hogy a radikális jobboldalon mindezek antitéziseit hevesen igenlik: a szittya horizonton egy erős etatista és protekcionista állam képe sejlik fel, mely vigyázó szemeit Kelet felé fordítja, a „turáni őshaza” irányába, szellemileg visszatérve „az igazi magyarok” világához. A szexualitást pedig meghagyják a hanyatló Nyugat ópiumának.
Egyedülálló oroszbarát társat keres
Hogy a fenti tézis ne tűnjön holmi zavarodott transzatlantista és européer őrjöngésnek, látni kell, milyen információk állnak rendelkezésre a témával kapcsolatban. Például hogyan értelmezik jobbikos politikusok Oroszország szerepét kis világrendjükben. Vona Gábor általában két különböző érvelést futtat a muszkákkal kapcsolatban: az egyik szerint geopolitikai, a másik szerint gazdasági érdeke Magyarországnak a Moszkva felé történő nyitás. Ahogy egy elhíresült
Magyar Nemzet-interjúban fogalmazott idén januárban: „Úgy látom, hogy Oroszország nélkül nem létezik Európa, kontinensünknek nincsen jövője nélküle. Európa politikai centrumát a jelenleginél keletebbre kellene tolni, s ha ez megvalósulna, abban Magyarországnak kitüntetett szerepe lehet mint közvetítőnek…ha a Jobbiknak beleszólása lesz a magyar külpolitika irányításába, akkor az orosz– magyar kapcsolatok komoly átalakítását szorgalmazzuk majd”. Ehhez társul a meglepően
piacbarát retorika: „Nagy ország, nagy piac, nagyon közel. Nem teheti meg Magyarország, hogy csak azért, mert Washington és Brüsszel ezt adja parancsba, nem használja ki a magyar mezőgazdaság számára az orosz piacban rejlő hatalmas lehetőségeket”. Máskor és máshol is beszélt Vona az
„elhanyagolt keleti piacokról”, az Oroszország felé történő
útkeresésről, de egy korábbi Jobbik-program is
nyíltan szólt „az orosz érdekszféra közelségének kihasználásáról”.
Természetesen a Jobbik nem csak beszél – cselekszik is! A párt küldöttsége az év elején járt kinn Moszkvában, és saját
beszámolójuk szerint körülbelül a fentieknek megfelelően szólt ott is a párt elnöke. A dolog érdekessége egyfelől abban foglalható inkább össze, hogy Vona előadását többek között a Putyin-féle Egyesült Oroszország egyik reprezentánsa is érdeklődéssel hallgatta. Másfelől abban, hogy a Jobbikot vendégül látó Vaszilij Padvojszkij, illetve az ő „European Academics of Consolidation of National Traditions” nevű intézete egész egyszerűen
vélhetően nem létezik. Az útra egyébként elkísérte Vonát a párt Külügyi Kabinetének vezetője, az 1990 előtt a Szovjetunióban
végzett Kovács Béla, aki Oroszországban a későbbiekben vállalkozói tevékenységgel foglalatoskodott, majd Moszkvában
folytatta tanulmányait. Kovács korábban külön üdvözölte azt az EU-szkteptikus bécsi konferenciát, melyet Oroszország is
támogatott.
Továbbmenve a tények ösvényén, azt sem szabad elfelejteni, hogy a Jobbiknak az Európai Parlament kiváló fórumot biztosít arra, hogy a párt képviselői hangot adjanak külpolitikával kapcsolatos meggyőződésüknek. Morvai Krisztina - egyébiránt nagyon helyesen - rendszeresen felszólal Brüsszelben a 2006-os budapesti rendőr brutalitások ügyében. Az már azonban kifogásolható, hogy beszédeiben igyekszik
elbagatellizálni az oroszországi emberi jogi jogértéseket. Azok után pedig, hogy a párt Energiapolitikai Kabinete a januári gázválság kapcsán az „oroszbarát” Déli Áramlat
mellett tette le a voksát, Balczó Zoltán az EP-ben a Nabucco
ellen lobbizott. Azt is érdemes végigpörgetni, milyen bizottságokban, delegációkban kaptak helyet a Jobbik euroszkeptikus euroképviselői. Balczó az „EU-Oroszország Parlamenti Együttműködési Bizottságba delegált küldöttség” póttagja, Szegedi Csanád pedig vélhetően a világ egyik leghosszabb nevű testületének, az „EU-Kazahsztán, EU-Kirgizisztán, EU-Üzbegisztán Parlamenti Együttműködési Bizottságokba delegált küldöttség és a Tádzsikisztánnal, Türkmenisztánnal és Mongóliával fenntartott kapcsolatokért felelős küldöttség” rendes tagja (rögzítsük, hogy igen, valóban, Morvai Krisztina pedig az EU-USA küldöttség tagja, tény). A parlamentben különösebben nem aktív Szegedi volt az, aki az elmúlt időszak egyik legérdekesebb külpolitikai vonatkozású nyilatkozatát tette – jól reprezentálva azt, milyen szélesen is értelmezi a Jobbik a „Keleti nyitás” gondolatkörét. A párt alelnöke a Brüsszelbe delegált kazah nagykövettel történt találkozó után
úgy fogalmazott, (figyelem!): „a magyar-kazah szövetség lesz Európa és Belső-Ázsia szövetségének az új alapja… eljött az a történelmi pillanat, hogy azt a természetes szövetségi rendszert, amelyet őseink, a szkíták-hunok-avarok alkottak, azt újrakössük a 21. században. Egy új, nagy turáni szövetség formálódik.”
Az ilyen és ehhez hasonló, már-már szürreális víziók (mint amilyen Vona Gábor „Tescóból Turult” ígérete) persze megkérdőjelezik azok komolyan vehetőségét, s egészében azt is, mennyire átgondoltak és reálisak a Jobbik külpolitikai törekvései. Azt természetesen senki sem állítja, hogy közvetlen forródrótos összeköttetés lenne Vona Gábor hálószobája és a Kreml között. Az azonban komolyan megfontolandó, hogyha valakinek érdeke a közép-európai régió destabilizálása a helyi radikális és EU-ellenes erők támogatása révén: akkor az Oroszország. És vélhetően nem riadnának vissza attól sem, hogy fake tudományos intézetek nevében előadásra invitálják e szervezetek vezetőit egy szamováros „ismerkedésre”…
Szánthó Miklós
