...avagy hogyan és miért használhatja ki stratégiai előnyét a konzervatív jobboldal?
"A BKV jól ismert közlekedéstechnikai közleménye a magyar belpolitikában 2010-ben lesz aktuális, de már most is érdemes készülődni rá. A magyar politikai közélet ugyanis jobboldali fordulat előtt áll, amelyhez mindenképpen csatlakoznia kell az országnak, s az lenne a legjobb, ha a konzervatívok irányítanák ezt az ígéretes folyamatot.
„Forradalom ránk nézve legveszélyesb halálos betegség, nemzeti élet pedig a legfőbb czél; ám reformáljuk tehát magunkat ingadozást okozó crisis nélkül.”
gróf Széchenyi István
„Akármennyire is demokratikus ihletű a baloldal, saját mítosza szerint erősen központosítja és brutálissá teszi hatalmát, nehogy a humanizmus terén már elért vívmányok áldozatul essenek a reakció ólálkodó ügynökeinek.”
Molnár Tamás
A baloldal valahogy mindig jobb érzékkel bírt a társadalom és a politikai rendszer átformálása iránt. Marx híres mondása, vagyis hogy a filozófusoknak a világot nem csak megérteniük, hanem átalakítaniuk kell, úgy szivárgott át a politikai baloldal tudatába, hogy a tökéletlen társadalom progresszív, akár radikálisan haladó átszabása időnként nagyon is szükséges. A múltat időnként jó messzire el kell hagyni, néha végképp eltörölni. A baloldalnak megfelelő és kedvező pillanat megragadása több mint sokszor valósult meg a történelem során, gondoljunk csak 1789-re, 1848-ra, 1917-re vagy legutóbb 1968-ra. Minden esetben megállapítható, hogy a baloldal érezte, de gerjesztette is a társadalmi konfliktusokat, meglovagolta és irányította a politikai elégedetlenséget, majd egy permanens forradalmi folyamattal önmagát a hatalomba röpítette, hogy folyton folyvást haladó irányból előzze ki saját magát. Ennek példája a girondista „mocsár” utáni jakobinus forradalom, az európai status quo nacionalista, majd baloldali demokratikus felforgatása, a lenini proletárforradalomnak a megelőző polgári forradalom nyakára hágása és az egalitárius radikalizmus nyugati maoizmusa (Marcuse→Vörös Danny→RAF), amely könyörtelenül meghaladta az egyetemi elégedetlenkedők álmodozását az „elidegenítő és unalmas” piaci fogyasztói társadalom leváltásáról.
„A baloldal a szabadság nevében fellazítja a családi köteléket, az állam iránti lojalitást, a vallásnak a transzcendensre irányuló figyelmét, a hazafiságot, a művészi iskolákat, a polgári életmódot.” – mondta egy interjúban Molnár Tamás. A baloldal rendszerint kulturális fellazítással kezdi a munkát, így volt ez 1789 előtt is, amikor Burke észrevette, hogy a csatorna túlpartján a république des letters a nyilvánosság határait feszegeti a libertinus irodalommal és az enciklopédizmusnak nevezett racionalista társadalom- és emberkép terjesztésével. Az ezt követő lépcső az, amikor a kulturális dominancia „átcsap” a politikai legitimáció megkérdőjelezésébe, majd pedig konkrét és egyre nyíltabb lázadássá válik a mindenkori Ancien Regime ellen. Az évszázadokig tartó „modern gonoszticizmus forradalmi utópiája” (Eric Voegelin) olyan mélyen hatott, hogy 1968 után nem sok minden maradt, ami a nyugati (atlanti, fehér keresztény, görög–római–európai) kultúrkör korábbi hagyományos intézményrendszeréből állva lenne még ma is.
Egy valami él tovább, mégpedig az ezt megelőző évszázadok tanulságait, hagyományait tisztelő beállítódás, azaz a tradicionalizmus, ennek világnézetté váló önreflexiója, a konzervativizmus, és az ezt jól-rosszul, hol igen-hol nem képviselő politikai család, a jobboldal. A forradalmi folyamat, a baloldali progresszió rég elsöpörte ugyanis a szakrálisan legitimált állami hatalom stabil intézményrendszerét, az egyház társadalmi szerepét és az ember hagyományos mentális beállítódásainak normatív elsőbbségét. Viszont ma is aktuális konzervatív feladat a társadalmi rendszer mérsékelt mederben tartása, a munka és a család erkölcsének védelme, az alkotmányosság és a rend őrzése, a nemzeti kultúra integritásának biztosítása, a szükséges változások ellenőrzött és körültekintő reformokkal történő megvalósítása, vagy a nemzeti jólét növelése, például a családokra nehezedő szociális és állami terhek radikális csökkentésével, az egyéni vállalkozói szellem serkentésével és a tisztességes versenyen alapuló gazdaság fejlesztésével stb. (Az efféle konzervatív orientáció kiváló képviselője volt Russell Kirk, ma pedig Roger Scruton.) Vannak tehát konzervatív lehetőségek és vannak ennek megfelelő jobboldali feladatok is, amelyeket vállalni kell.
A nagy forradalmakat szinte törvényszerű módon követik a nagy apátiák és a múlt iránti tisztelet felébredése, amely politikailag gyakran a radikális rombolás által eltüntetett értékek felélesztése és visszaállítása mentén argumentálódik. A forradalom önmagát megszüntető körforgása – amint de Maîstre vagy Kemény Zsigmond is vélte – felszámolja a radikalizmust tápláló erőket, és átadja helyét az ürességnek, amelyből még a forradalomellenesség érzelme is megszülethet. Főként, ha segítünk ebben. Ennek példája – akár a fenti baloldali eseménysor negatívjaként – volt a francia forradalom után kialakuló német romantika (von Gentz, Caspar David Friedrich, Adam Müller), a ’20-as–30-as évek általános antibolsevizmusa, a ’68-at követő amerikai konzervatív lázadás (Nixon, Reagan, Kristol és társai). Magyarországon a jozefinista újítás utáni rendi konzervativizmus (Berzsenyi), vagy az őszirózsás/vörös felfordulást követő, stabilitás, vallásosság és nemzeti kultúra iránt fogékony évtizedek (ennek volt kritikával is illethető megjelenítője Prohászka Ottokár, Tormay Cécile, Klebelsberg, Szekfű, Bethlen). Ezek a szellemi váltások a hatás–ellenhatás, erő–ellenerő ellentétpárjaival könnyen szemléltethetőek, de bennük nem egy materiális történeti dialektika figyelhető meg, hanem az emberi gondolkodás és mentális berendezkedés természetes világa, amely alakítja, de követi is a történelmi–politikai változások menetét. A nagy rombolások, radikális ugrások és felforgató időszakok után a társadalom a józanság, a mérséklet, a rend és a stabilitás után vágyakozik, amelyet nyilván nem adhat meg neki a zavart előidéző politikai gondolat és annak gyakorlati megvalósítói. A forradalmat tehát könnyen követheti restauráció, a revolúciók részegségét konzervatív katzenjammer. A gond csupán az, hogy míg a forradalmat előidéző baloldali szellem önmagát szabadítja ki a palackból, addig a restauráció munkáját vállaló jobboldal még a dugót is beljebb nyomja az üvegbe. Míg a baloldal tudja, hogy mit akar, és nem fél a gyakorlatban is megvalósítani azt, amit „konstruktivista politikai gondolkodása” (von Hayek) sugall neki, addig a jobboldal krónikus öntudat- és vállalkozókedv-hiányban, bizonytalanságban szenved, mert amikor hatalmon van, akkor nem védi meg hatékonyan legitimációját, amikor pedig nem övé a hatalom, nem mer tenni azért, hogy ez ne maradjon sokáig így. Az egyszerűség kedvéért: a baloldal a történelem csúnya, de rámenős, épp ezért botcsinálta Casanovája, a jobboldal pedig egy olyan jóképű dandy, aki nem meri leszólítani az éppenséggel pont erre várókat.
A fentiek miatt vélte úgy Irving Kristol, hogy Amerikában „a jobboldal sohasem nyert választást, csak mindig a másik oldal veszített”. Írta ezt 1980 előtt, amikor a helyzet megváltozott, mert Reagannel olyan republikánus konzervativizmus alakult ki, amely irányítani és vezetni akarta a folyamatokat, ellentétben a korábbi gyakorlattal, amikor a GOP többnyire valóban a demokraták hibáira várt és azt próbálta kihasználni. Sok jobboldali számára tűnik úgy azonban továbbra is, hogy a liberális és baloldali erők a történelem urai, s csupán akkor lehet őket – akkor is csak ideig-óráig – leváltani, amikor olyan nagyot hibáznak, hogy ebbe önmaguktól buknak bele (ezt erősítette a ’72-es, balosra hangszerelt McGovern-kampány tanulsága is). Vagyis ilyenkor sem a jobboldal, vagy a konzervatívok nyernek, hanem a baloldaliak és a progresszívek veszítenek. Ám mindhiába, hiszen még ekkor is tőlük függ a játszma kimenetele. Filozófiailag tehát mindig a baloldalé a pálya, csak akkor nyer teret rajta a jobb, ha valamiért a bal elveszít egy kis darabot belőle. A jobboldal – így beállítva – csak egy olyan lúzer, aki pusztán a másik hibájából képes előnyt kovácsolni. Ám, maradva az amerikai példánál, Eisenhowert, Nixont és Reagant (sőt még ifj. Busht is) kétszer is megválasztották, vagyis az átok megtörhető, csak tudni kell hogyan.
Az első feladat itt nálunk nem más, mint a középhaladó amerikai republikánusok stratégiájának utolérése, ám ehhez még ki kell járnunk az alapozó képzést, és letenni a kezdők vizsgáját. Ezt 2010-re írták ki. Addig készülődni kell, és számot vetni azzal a helyzettel, amibe a hazai progressziós erők manőverezték magukat. A győzelem – most még – nem kifejezetten tőlünk fog függeni, de tehetünk azért, hogy a megmérettetést olyanná formáljuk, hogy legalább esély nyíljék arra, hogy végre ne ellenfeleink bukásának, hanem saját győzelmünknek örülhessünk. A parlamenti matematika viszont megtörhetetlen logikával bír, így vált lehetővé hogy – Orbán nagyon találó mondásával – 2002-ben a második és a harmadik helyezett összefoghasson az aranyérmes ellen (emlékeztetőül: a Fidesz–MDF unió 42,5 és 6,2%-ot kapott, az MSZP 46,1-et, az SZDSZ 5,18-at). E fenyegetés akkor szűnik meg, ha a két utolsó közül az egyik kiesik, vagy együttesen is alul maradnak. Ez jelen állás szerint (írom ezt 2009. február utolsó hetében, havazás közben, az ablak mellett) meg fog valósulni, méghozzá egyszerre. A kétszeres választási vereség okai között, úgy látom, a legnagyobb ellenzéki párt szövetségépítésének kudarcát is meg kell említeni, de az mégis tagadhatatlan, hogy az 1992 óta egymáshoz közeledő baloldal és liberálisok könnyen összefognak a konzervatívok feje fölött, és a parlamenti stabilitás, a kormányozhatóság fenntartása érdekében, az alkotmányos szokásjogot követve, a több mandátummal bíró pártszövetséget kell felkérni a kabinetalakításra. Ezt a kényszert egyszer sikerült eddig megtörni, mégpedig 1998-ban, amikor a korábbi Horn-koalíció elhidegült tagjai elveszítették a választást, a jobboldal pedig ezért nyert. De sem 2002-ben, sem 2006-ban nem sikerült a balliberális házasság lecserélése, amelynek két oka volt: egyfelől a jobboldali koalíció erodálódása, mégpedig azért, mert a konzervatív konföderáció helyett egy politikai monopólium épült fel a jobboldalon; másfelől pedig az, hogy a haladó házastársak nem utálták annyira egymást politikai, gazdasági és ideológiai okokból, mint amennyire gyűlölték a mumussá misztifikált konzervatív oldalt, akivel megpróbálták összeboronálni a nem létező fasisztaveszélyt, hogy még ellenszenvesebb legyen a társadalom számára. Eközben azonban sem a jobboldali önépítés, sem a konzervatív szellemi bázis nem bővült úgy és olyan erővel, ami esélyt adhatott volna legalább a balliberálisok kulturális és gazdasági dominanciájának megtörésére (noha létrejött egy-két ígéretes intézmény és médiaorgánum a jobbközépen). 2010-re a helyzet meg fog változni: a balliberális érdekházasság fenntartása aligha képzelhető el, főként az egyik fél politikai halála miatt, ráadásul a progressziós baloldal olyan hibákat vétett, amelyeket egy ügyes jobboldal könnyen kihasználhat. Amint 1990-ben elemi erővel és történelmi jelentőségű módon szavazott az ország a Kádár-rendszer elleni érzelmek és meggyőződések miatt a baloldal(iság) ellen, úgy 2010-ben a Gyurcsány-i neojozefinizmus leváltására is esély nyílhat, reméljük hasonlóan elementáris revelációként. De ezért tenni is kell.
Aki helyzetértékelésünknek nem hisz, annak idézzük fel a(z egyik) legjelentősebb kortárs független gondolkodó véleményét. Gyurgyák János a Népszabadságban 2009. február elején A magyar konzervatív hagyomány cím alatt esszét publikált, amelyben így írt: „azt állítom, hogy a magyar konzervativizmus nem veszett el végérvényesen a múlt homályában, s a közeljövőben új esély nyílik számára a magyar történelemben”, hiszen „a magyar konzervativizmus […] ante portas szituációba” került. Itt áll a küszöbön, és azzal a bizonyos ajtóval babrál. De Gyurgyák – velünk egybehangzóan – úgy véli, hogy ez nem öntudatos cselekvésének eredménye, hanem azért következett be, mert az ellenfél csúnyán elhibázta a szervát. Kiváló meglátását idézzük: „a magyar konzervativizmus tehát nem azért kap új esélyt, mert ezt kitartó intellektuális munkával megszolgálta, hanem sokkal hétköznapibb és prózaibb okok miatt. Magyarországon ma kísértetiesen hasonló folyamatok zajlanak, mint 1919-ben, 1945-ben és 1989-ben. Csakhogy míg 1989-re az erőszakkal létrehozott és fenntartott kommunista–szocialista ideológia vitte csődbe az országot, míg végül maga a rendszer is kapitulálni volt kénytelen, ma ugyanezt egy legitim, demokratikusan választott liberális–szociálliberális rezsim látszik megismételni.” Maga a miniszterelnök e stratégiai hibát abban látta a Mozgó Világnak adott 2009. januári interjújában, hogy túl gyors változásra sarkallták a némiképp tudatlan és a jót elfogadni nem kész „lakosságot”, ahogyan a magyar nemzetet a kormányszóvivők nevezni szokták. Gyurcsány helyzetfelismerése nem csal, ámde az aufklérista gőz így csap ki a fazékból: „értettük, hogy változtatni kell. Változtatni, szinte bármi áron. Jelentős kockázatokat vállaltunk azért, hogy modernizáljuk az országot. […] Mi gyorsítanánk a polgárosodást, de nem kétséges, erősebb az ellenállás a civil önállóság, függetlenség, felelősség és számonkérhetőség feltételeinek megteremtésében, mint hittük, hittem. Polgári ideákat kergető jozefinistákká váltunk egy a szabadság felemelő élményét és terhes felelősségét még alig tapasztalt társadalomban.” Eddig az idézet, ahol a kormányfő nem a 2006-os őszi rendőrterror felelőseinek számonkérésére gondol, hanem arra – amint erre az általam kiemelt részek is felhozhatóak bizonyítékként –, hogy az elmaradott, retrográd elemekkel át meg átszőtt premodern, régi Magyarország tudatlanul ellenáll a felvilágosítás nagy munkáján, a modern és új Magyarország felépítésén fáradozó haladó erőknek, akiket ő vezet. A Gyurcsány-rezsim valóban jozefinisták gyülekezetévé vált, de korántsem a „polgári ideákat”, hanem valami egészen mást kerget.
A jobboldal helyzeti előnyének bizonyításakor az első és legfontosabb feladatunk, hogy megvizsgáljuk a 2002 óta eltelt évek jelentését. A polgári kormányzás négy éve 2002-ben befejezetlenül maradt, az Orbán-koalíció valójában éppen hogy elkezdhette víziójának megvalósítását. A továbbiakhoz az kellett volna, hogy a megkezdett programot letisztítva, továbbfejlesztve folytathassa a konzervatív oldal még négy évig. Mégpedig meggyőző és stabil parlamenti többséggel, hagyománypárti köztársasági- és MNB-elnökkel, az alkotmány- és törvényességőrző intézményekben (AB, LB, LÜ, ombudsmanok, ORTT stb.) biztosított többséggel, jobboldali szimpátiájú önkormányzatokkal, a kulturális életben megteremtett konzervatív dominanciával és nem végső soron a gazdasági pozíciókért vívott harc megnyerésével. Sok lett volna ez egyszerre, a jobboldal pedig elveszítette a választást. A Medgyessy-éra visszatért az osztogató balliberális jóléti állam gyakorlatához, amelyben a Horn-koalíció házastársai újra összemelegedtek. A vörös–kék összefogás megerősödött, a korábbi narancssárga–zöld unió szilárdsága viszont csökkenni kezdett. Medgyessy a magyar Johnson szerepét játszotta, a társadalom anyagi javakkal való ellátása a polgári korszak előnyéből vált lehetővé. A későkádári politika visszatért, a hamis jólét és általa az etikátlan legitimáció megteremtése a gazdasági fór felélésével valósult meg. Ám a balliberális establishmentben hamarosan új ember jelent meg, aki kezdettől fogva Medgyessy tanácsadójaként funkcionált, „mert baloldali lenni”, és személye testesítette meg a véreskezűekkel családi nexusba kerülő késői-KISZ-apparatcsik ökonómiaivá transzformált kapcsolati tőkéjét. Így van? – kérdezhetjük. „Mi az hogy, nagyon is!” – hangzik a pökhendi válasz. Senki sem gondolta volna, hogy az amolyan félidei választásként, kvázi-népszavazásként funkcionáló EP-választások után, amit a baloldal elbukott, a sportminiszter puccsolja meg a mit sem sejtő kormányfőt, aki eközben vélhetően az SZDSZ köreivel vívott komoly partizánháborút a MeH bozótjaiban. Nem tévedünk, ha úgy véljük: nem csak Fricz Tamásnak tűnt jogosan amorálisnak – mert alkotmányjogilag ugyan rendben lévőnek, de semmiképpen sem alkotmányos szelleműnek – az a lépés, hogy 2004 őszén egy MSZP-kongresszus választotta meg az egész ország miniszterelnökét. A parlamenti többség biztosítva volt, így a vörös–kék rendszer fenntartása érdekében nyugodtan meg lehetett hozni a döntést. Gyurcsány Ferenc így 2004-ben hatalomra került, amelyet bebiztosított a 2006-os újabb győzelemmel, amelyen koalíciója még a négy évvel azelőtti eredményt is felülmúlta (a Fidesz+KDNP 42,5%-nyi hellyel bírt, az MSZP–SZDSZ együtt 49,2 plusz 5,18%-kal, az MDF 2,85-tel). A Gyurcsány-éra ekkor indult be igazán, s kezdődött el egy tipikusan progresszista, radikális társadalomátalakító tervektől és nyílt hagyományellenességtől fűtött rezsim, amely megismételte II. József kormányzati technikáját. Azt megelőlegezve, hogy a posztmodern felvilágosult önkény vége is ugyanaz lesz: társadalmi elégedetlenség és reakció.
2004-es féllegális és 2006-os ügyes választási hatalomátvétele óta Gyurcsány önmagát tekinti a politikai élet középpontjának, rezsimje valójában nem koalíció, többséget tetteihez nem igényel, felhatalmazásra sincsen szüksége, önmagának elég az, amit gondol. Jellemző példa erre, hogy saját hazugságának kiszivárgása nem vetett fel benne erkölcsi kérdéseket, sőt úgy pozícionálta a párttársai előtt elmondott „szenvedélyes igazságbeszédet”, mintha annak tartalmát direkt „az emberek, a lakosság” elé akarta volna tárni. További bizonyíték a Gyurcsány-i egyedül-kormányzásra, hogy sem koalíciós társának beadott válópere, sem pedig a drasztikus társadalmi legitimáció- és szimpátiavesztés nem érte el igen magasra tett politikai ingerküszöbét. Gyurcsány gondolatai – amelyek, azt állítom, az elmúlt fél évtized kormányzati döntéseit szinte kizárólagosan formálták – arra irányulnak, hogy az országot meg kell változtatni, sőt meg kell váltani, személyesen neki kell radikálisan új utakra vezetni, hiszen erre csakis ő képes. Ha csak a kormányfő olykor-olykor önkívületi állapothoz közel álló gesztikulációval megfogalmazott félmondatait vesszük alapul, akkor egy balliberális mágust, egy messianisztikus elhivatottsággal rendelkező új II. Józsefet látunk magunk előtt. Emlékezzünk például elsőként csak a jellegzetesen antikonzervatív kijelentésre: „Csináljunk egy jobb országot!” Gyurcsány máskor kijelentette: „Az álmokhoz szenvedély kell, […] hogy ebben az országban csinálni lehet egy jobb világot.” A „jobb világ”, a „jobb ország” már-már chialisztikus áthallása arra enged következtetni, hogy a progresszióban mélyen hívő Gyurcsány az egész ország, a társadalom, a tudat, sőt az ember átalakítását akarja. De ezt várja másoktól is, blog-bejegyzéseinek állandó zárómondata így hangzik: „Gyerünk hát barátaim, tegyük a dolgunkat!” A Gyurcsány-éra karakterére vonatkozólag idézzük őt a 2006-os kormányprogramról: „kiigazítására van szükség. Új reformkorra. Országreformmal, reform Országgyűléssel, reformkormánnyal.” Majd saját víziója fontosságát középpontba helyezve, így szólt 2007 februárjában, pártja tisztújító kongresszusán: „azt kell mondanom, hogy nincs más út, mint a reformok, a progresszió, a parlamenti demokrácia megerősítésének az útja”, amire csak az általa vezetett MSZP képes. Ha azonban bukik Robespierre, bukik a forradalom – ha bukik a Gyurcsány-reform, bukik vele a kormány.
A Gyurcsány-i képzeletet rég nem a kommunizmus kísértete, hanem a saját progressziós dühének realitásokba ütközéséből származó radikalizálódás járja be. A társadalom átalakításának, megtervezésének és központi reformukázok általi átszabásának csődje a kormányfőt csak újabb és újabb tervekre, csomagokra, pontokra és reformokra ösztönzik, amelyek egyre rövidebb idő alatt követik egymást, jelezve a kimerültséget, a kudarcokat és az ezzel fordított arányban növekvő haragos elszántságot, a reformdüh növekedését. Gyurcsány történelmi előkép-választásai folytonos szerepzavarra utalnak. Példaképeit hozzá-hozzáköti a jelen politikai valóságához, hogy erőt meríthessen a magára öltött történelmi személyiségek maszkjaiból, akik nem tiltakozhatnak e szánalmas politikai farsang ellen. Így üldögél vígan Kossuth arcképe alatt, beszédbe elegyedik a bronz Nagy Imrével, aki válaszol is, a Batthyány-évet kihasználja arra, hogy eljátszhassa az első alkotmányos miniszterelnök szerepét (aki egyébként nem hazudott, nem okozott gazdasági válságot és mártírhalála különös óvatosságra és kegyeletre int mindenkit a vele való azonosulással kapcsolatban), Bibót citálgatja mindig ugyanarról, kormányzati imázsában pedig hol Clinton multikult bárgyúságát, nyegle jópofáskodását, hol pedig Blair ideológiai vergődését idézi. A szerepzavar és szereptévesztés, a kormányfő többszörös politikai skizofréniájának megannyi jele arra mutat: nehéz eldöntenie, hogy legitim felhatalmazáshoz kötött kormányfő, vagy a társadalmat radikálisan megújító megváltó-e, esetleg a balliberális koalíció vezetője, aki néha kompromisszumokra kényszerül, vagy a progressziót megszemélyesítő ideológus-vezér? A döntés bizonyára nehéz lehet, de ez nem mentség a kommunikációs technikákkal elleplezett állami és kormányzati válság mélyülésére-mélyítésére.
Ám a miniszterelnök nehezen elviselhető, heves mimikával kísért beszédeinél komolyabb az a társadalom-technikusi attitűd, amely belőle és ez által rezsimjéből árad. Fél évtizede ugyanis Magyarországra a progressziós kormányzati brainstorming jellemző, agy és eredmények nélkül. Számos fantázianévvel ellátott terv, társadalmi „reformcsomag” született eddig, amelyek közül egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt csődjük egyre másra bebizonyult, okozott hibáikat azonban újabb sorjázó tervek lettek volna hivatottak kijavítani. Ki bírja vajon összeszámlálni a Gyurcsány-i „Nagy Társadalom” megannyi tervét? 2005 tavaszán a „100 lépés”, amelynek része volt az „ötéves adócsökkentés”, majd 2006–2008-ra előirányozták az „Új Egyensúlyt”, 2006 májusában adták ki a második Gyurcsány-kormány programját (Új Magyarország), ezt követte a „Zászlóshajó” és az „Új Tulajdonosi Program”, majd a „48 pont”, a „7 pontos tisztasági csomag”, a válságkezelésről szóló tervek sora, s akkor még nem is beszéltünk a miniszterelnök átgondolatlan közjogi javaslatainak garmadájáról. Programalkotás, tervezgetés, ötletelés, de kész és konkrét nemzeti eredmény egy nem. A fejlemény nem lehet más, mint a kiábrándultság, az apátia és a bizalom megszűnése, de talán az a felsejlő érzés is, hogy a rend, a stabilitás és a hagyományos keretek mégiscsak jobbak voltak.
Őszödön a miniszterelnök kijelentette: „Amíg nagy tempóval lehet menni előre, addig megyünk. Ha nem lehet menni, és elmagyarázzátok, hogy igen, de… Ahhoz énszerintem én nem köllök. Ahhoz más kell. És írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról.” Meg kell állapítani, noha ez a politológia helyett inkább az elmeorvosok dolga volna, hogy Gyurcsány önnön ideológiai ambícióit éli ki kormányzása során. Ez a fajta progressziós reformharag inkább belőle árad, mintsem a tempóját felvenni képtelen pártjából (amelyben a kétely is ott motoszkál), vagy a vele elveszni nem akaró, ezért lemaradozó kék élcsapatból (amely inkább kivált a Gyurcsány-féle haladó unióból és önnön identitását pátyolgatja). Gyurcsány páratlan igénnyel rendelkezik az ideológiai indoktrinációra, virulens szó- és írásbeli megnyilvánulásainak megváltó erejében való bizakodása pedig arra enged következtetni, hogy olyan missziót érző személyiség, akinek hite szerint be kell teljesítenie a haladás parancsát, új és „jobb országot” kell „csinálnia”, megvalósítani az „új Magyarországot”. Bármi is legyen a „régi Magyarország”. Blogírás, heti három–négy nyilatkozat, történelmi példázatokból álló ünnepi beszédek, kielégíthetetlen szereplési vágy a televízióban, a rádióban és a támogató sajtóban (Népszabadság, Mozgó Világ), könyvszerzőség (Útközben, 2005 és Blogkönyv, 2008), sajtónyilatkozatok, konferencia- és pártkongresszus-főszereplések, továbbá cikkek tucatjai, amelyek mindegyike az ideologikus irányadással foglalkozik, nehogy az ország lekésse a haladás soron következő járatát. Gyurcsány évek óta töretlenül bombázza a magyar közéletet haladáspárti állásfoglalásaival: Az új szociáldemokrácia (2002) és a Merjünk baloldaliak lenni! (2004) még a Medgyessy-rezsimnek adott a brit Munkáspártéhoz hasonló programot, a Haladás vs. maradás (2006) összegezte gondolatait a magyar jobboldal retrográd jellegéről, a Szembenézés (2007) újabb narratívával állt elő az őszödi hazugságról, majd 2008-ban megszülettek keze alatt a jozefinista MSZP alapvetései (Megegyezés Magyarország megújításának lehetséges irányairól és Baloldali polgárosodás). A „baloldal” mint szó és keret maradt, a tartalom a türelmetlen reformerség, az egó és a haladás ideológiája. A népi mondás – „röptében a legyet is” – áll Gyurcsány doktrinációs vágyakozásának esetére is. Meghaladva egy mégoly ambiciózus, egyszerre párt- és miniszterelnök szellemi önkifejezésének szintjét, önmaga lett a reformvonat fűtője, sofőrje, kalauza és egyetlen utasa is. A baj csak az, hogy az országot is ehhez a mozdonyhoz csatolták. A balliberális miniszterelnök ideológia-adó akarata szokatlanul erős tehát, és nem kevésbé disszonáns, ha olyanokkal állítjuk párhuzamba, mint de Gaulle, Reagan vagy Berlusconi, akik annak ellenére vezették sikeresen a rájuk bízott időre országukat, hogy sem nem érdeklődtek ideologikus konstrukciók iránt, sem nem mondható, hogy túlságosan okosak lettek volna/lennének abban az értelemben, ahogyan ezt a baloldali akadémiai elit érteni szokta.
Széchenyitől olvassuk a következőket a Hitel lapjain, arról a reformról, amely a következő kiindulási pontokkal rendelkezik: „[szükséges] minden zavar nélkül állapotunkhoz s hazánkhoz alkalmaztatva azon ideigóráiglani áldozatokat tenni, mellyeknek más nemezetek előmeneteliket köszönhetik.” Ezzel szemben a perfekcionista, racionális és központilag vezérelt haladás vezetője annyira saját elméjének a foglya, hogy a magyar társadalom igényeit, helyzetét és lehetőségeit képtelen felfogni, hiszen ezek más valósághoz tartoznak. Ez volt a jozefinizmus és a mostani rendszer karakteréhez, politikai szellemiségéhez nagyon hasonló, briliáns Jászi–Károlyi-páros 1918–19-es csődjének tanulsága is. A konzervatív reakció természetes módon alakult ki ezek ellen, amint most is így van ez. A politikai jobboldal pedig kitűnő alkalmat kap, hiszen történelmi szerepe pontosan arra predesztinálja, hogy a feléledő hagyománytisztelet, biztonságérzet, rendszeretet, és stabilitási igény képviseletét lássa el.
Kapcsolódó írások:
Békés Márton - Ifjúkonzervatív készülődés
A neokonzervativizmus eszmetörténete (Békés Márton: Amerikai neokonzervativizmus...)
"A neokonzervativizmus megértéséhez nem elegendő egy kétflekkes cikk" - Interjú Békés Mártonnal