Vendégszerzőnk, Szendi Nóra írása
Egy hideg téli napon, mikor még a török sem háborgatta, Zrínyi Miklós azon töprengett, mivel üthetné el az idejét. Egyszerre világosság gyúlt az agyában: alaposan meg kellene szívatni az eljövendő nemzedékeket, különös tekintettel a 21. századi szegény magyar diákokra, s máris buzgón evokált a múzsához, adna pennájának erőt, hogy még a magyartanárok se érthessék meg átokverte, kacifántos eposzát.
A gonosz hadvezér szelleme a megkínzott kisdiák fülébe kuncog, míg az karikás szemekkel görnyed a Szigeti veszedelem legunalmasabb része, a seregszemle fölött, magában fogadkozva, hogy ha túléli a témazárót, rituálisan fogja máglyára vetni a kötetet, azzal a szemét grafomán Balassival egyetemben. A kínzatás azonban már nem tart soká: leáldozóban e kánonba betonozott vén csontok napja. Egyik pillanatról a másikra persze nehéz volna kisöpörni őket az iskolák falai közül, méregfogaikat azonban ki lehet húzkodni.
„Klasszikusok – ahogy szeretnéd! 600 oldal helyett 160!” – kürtöli világgá az örömhírt az ósdi szövegek kipofozására vállalkozó kiadó weboldala. Az újramesélő, Nógrádi Gergely – a mai magyar kultúra kiemelkedő személyisége, aki többek között mindennapi kenyerünk, a Blikk, a Hot, és a Story magazin színvonalának fenntartásában vállalt áldozatos tevékenységéről ismert – úgy gondolja, az irodalom mindenkinek szól, ezért „varázsolt” 21. századivá két Jókai, és egy Gárdonyi művet. „Megtisztítottuk a tárgyat.” – jelenti örömmel Gergely édesapja, Nógrádi Gábor. Vörösmarty, Mikszáth, Arany és a többi körülményeskedő öregfiú szintén a Nógrádiak varázspálcájának suhintására vár, hogy megszabadulhassanak végre a sallangosság átkától.
A megtisztított, mondhatnánk, könnyedebben lélegző szövegek borítójára természetesen nem kerül fel Nógrádi Gergely neve, mint ahogy a Pokoli történetek társszerzőjeként is szerényen a háttérben maradt. Az alapötlet, elvégre, mégiscsak Jókaitól és Gárdonyitól származik, még ha kicsit meg is szaladt a toll a kezükben.
„Teljesen felesleges ezeket elolvasni. Érteni kell. Ugyanaz lesz a mondanivalója, ugyanaz lesz a kritikája, ugyanaz lesz minden, csak a rizsát nem olvasom el. Ennyi az egész.” – írja az origó fórumán egy józan eszű diák, akit mellesleg felháborít, hogy a fizikatanára nincs tisztában azzal, hogy télen vagy nyáron kell nagyobb belógást hagyni a kábelnek.
A projekt nagy érdeme, hogy ha az olvasni egyébként utáló gyerekek átrágják magukat azon a kínkeserves 160 oldalon, melyet egyébként ugyanúgy nem értenek, mint bármely más írott szöveget - hiszen az újságokban is csak a képeket nézegetik -, akkor nagy rá az esély, hogy az eredeti 600 oldalas verziók elolvasásától sem lehet többé visszatartani őket, és csodák csodája! végül lelkes sztahanovista módjára minden könyvet legalább két változatban olvasnak el.
A fogadtatás mégsem túl lelkes. „Óriási az ellenszél, a magyar értelmiség azt sem fogadja el, hogy Beethovent átírják popritmusban. De ha nem alkalmazkodunk a kevésbé hozzáértő emberek igényeihez, akkor megfosztjuk őket a klasszikusoktól, és diktatórikus értelmiségiek vagyunk, akik kisajátítják a tudást.” – mondja Nógrádi Gábor. (Azokról a médiaszerte szájukat tépő entellektüelekről van szó, akik féltékenyen kotlanak a kulturális javakon, s állandóan értékválságról kárálnak, de ha átlagembert látnak közeledni, piszkavassal verik el a könyvektől, be ne piszkítsa a megszentelt lapokat.)
Tulajdonképpen évről évre csökkenteni kellene a remekművekben a mondatok számát, ahogy az Újbeszél szótár is egyre vékonyodik Orwell híres regényében. A visszanyesés e kíméletes formája az értelmiségnek se fájna annyira, talán észre se vennék, vagy csak évek múltán bizonytalanodnának el: mindig is 100 oldalas volt A falu jegyzője?
Én, a magam részéről csak biztatni tudom Nógrádiékat: ha értő kézzel gyomlálják ki a magyar irodalom elvadult ugaráról a dudvát, hamarosan mindannyian érzékelni fogjuk a változást. Egyrészt többé nem okozhat gondot az írók egyénieskedése: Zrínyi, aki készakarva 17. századi nyelvet használt, pedig tudta, hogy eposza kötelező olvasmány lesz, vagy Jókai, aki telerakta szövegeit latinizmussal, kivagyiságból: ő ilyet is tud – most végre ráncba szedve, szigorú tartalomkifejtésre szorítkozva jelenhetnek meg. Minthogy demokráciában nem illendő a cenzúra, vagy a könyvégetés, ezért az eredeti könyvek is megmaradnak, bár ezekkel már csak az emberinek aligha nevezhető irodalmárok kerülnek kapcsolatba, s a leginkább ők is azt vizsgálják, hogy menthették át magukat alattomban e szövegek az idők során napjainkig. A probléma egy csapásra meg fog oldódni: a fiatalok végre kedvükre falhatják a könyveket, hiszen mostanáig csak az irodalom akadályozta meg őket ebben. A kultúra sohasem látott virágzása következik el néhány éven belül.
Végezetül egyetlen dologra hívnám fel kortárs íróink figyelmét. Ha olyan nagyon érzékenyek a szerzőségre, és mégis klasszikussá akarnak válni, leghelyesebb, ha műveiket rögtön két változatban írják meg. Ha ennél is haladóbb gondolkodásúak, bele se kezdenek a bonyolult változatba, vagy, ha már voltak oly elhamarkodottak, hogy hagyták előburjánozni magukból, rajta! Legalább próbálják meg helyrehozni a hibát, amelyet vétettek. A sor kezdődhetne rögtön pl. Esterházyval, aki, ha már arisztokratikusan elutasította a régi klasszikusok átírását, legalább a maga háza táján nézne szét, és irtaná ki a rémítően szapora lábjegyzeteket regényeiből.
Reméljük, eljön az az idő, amikor a diákoknak már a rövidített változattal sem kell fáradniuk, elég egy-egy definíciót megjegyezniük az adott művel kapcsolatban, s az irodalom végre olvasás nélkül is megismerhetővé válik.
Kapcsolódó írások:
Miért tanulunk történelmet?
Hogyan tanuljunk történelmet?
