Azok a szerencsétlenek, akiknek ezen a napon tengerpart, vagy legalább egy árnyas diófa helyett állami vagy céges íróasztalt jutatott a sors és a szabadságolások rendje, az internetes semmitevés mellett általában zenehallgatással töltik ki a hosszúra nyúló időt. Ki CD-ről, ki iTunes-ról, esetleg a Last.fm-ről, de a többség bizony a harddrive feneketlen bendőjébe pakolt mp3-kból állítja össze a napi slágerlistát, így válnak decens irodáink a bűnözés melegágyaivá.
Nem stresszelném ezzel a peches olvasók lelkiismeretét - már akiét ilyesmivel lehet - , ennél sokkalta rettenetesebb dologra gondoltam. A zenét mint gazdasági jószágot avagy terméket vizsgálnám egy post erejéig. A zenei ipar válsága, a meredeken zuhanó eladások mögött olyan küzdelem bontakozott ki, amiben az egyik oldal nagymamákat és tizenéves unokákat fenyeget börtönnel, miközben az őt ért csillagászati károkról beszél, addíg a másik oldalon minden a fájlcserét felmentő bírósági ítéletet görögtüzekkel ünnepelnek.
A jogi harcok mellett eközben szinte észrevétlenül marad a probléma gyökere, ami nem csekély részben zene mint termék közgazdasági jellemzőiből ered. Először is érdemes tisztázni, a zene (mint áru) alapvető jellemzői különböznek a párizsitól vagy a Suzuki Swifttől, hiszen ellentétben a legtöbb vásárolt termékkel nincs két egyforma zeneszám, nincs két egyforma előadó. Vegyük például a zenei ízlésére különösen érzékeny kollegánkat Tallian Miklóst, aki mondjuk kedveli Balázs Palit is , de számára Jimmy a király, és egy rajongónak a legjobb utánzat sem pótolhatja az eredetit, mint tudjuk. Más oldalról közelítve, ugyanaz a Bach két különböző tolmácsolásban gyakorlatilag önálló alkotásnak számít.
Ha úgy tetszik, minden zene természetes monopólium önmagában is, aminek némileg leegyszerüsítve két súlyos következménye van. Mivel a kiadó annyiért árulja, amennyi a maximális profitot termeli meg, aki megvásárolja az a versenyhelyzetben kialakultnál jóval többet fizet érte, és ezt az árat bizony sokan már nem tudják megfizetni. Kis túlzással akár minden egyes CD miatt versenyfelügyeleti eljárást lehetne kezdeményezni, ha nem lenne természetes! monopólium. Az egyszeri vásárló, ha nem is tudja megfogalmazni, emiatt dühöng minden egyes megvásárolt album után.
A jog ott úszik (úszott) bele a képbe, amikor a szellemi termékek másolása komolyabb méreteket öltött valamikor a 17 sz. tájékán. Ekkor készültek el az első szabadalmi ill. szerzői jogi törvények, melynek okai a költségekben keresendőek. A szellemi termékek költségei egy kapálógépétől pl annyiban térnek el, hogy az előbbi esetén az első példány (az innováció) költsége rendkívül magas, míg a másolásé meghökketően alacsony, akár közel nulla is tud lenni, ráadásul a digitális másolat minősége bitekre azonos. A szerzői jog védelme tehát, abszolút racionálisan, a befektetett innováció, munka megtérülését hivatott biztosítani (az már egy igen távolra vezető kérdés, hogy a jelenlegi hosszabb időtávra adott védelem, ennél jóval többet is hozhat a konyhára).
A zene esetében a másolás problémája tömegesen először a magnókazetták, majd a CD megjelenésével vált komoly, az iparágra leselkedő súlyos, veszéllyé, de a fenevad igazából csak a fájlcserélők képében belezte ki áldozatát. A miértre egyszerű a válasz: a tranzakciós költség a letöltés, a fájlcserélők esetében a CD másolásának macerájához képest elenyésző. Ez egyben azt is pontosan megmagyarázza miért lehetnek relatív sokkal sikeresebbek a legális fájlcserélők a CD-boltoknál. A tranzakciós költségek, utánajárás macerája, itt is kevesebb.
A zenei iparág problémái azonban nem érnek véget az internetszolgáltatók által "jótékonyan" felkínált lehetőségekkel. A kalózkodás éppenséggel ugyanúgy fenyegeti a filmipart is, a szélessáv korában a legújabb kasszasiker, a torrentsiteokon is milliós nézettséget érhet el. Csakhogy a filmipar képes valamire, amire a zeneipar már nem. Míg az egyik ugyanazt a terméket más fogyasztói élménnyé képes varázsolni a multiplexben, de akár a házimozi előtt is, addíg a zeneipar az mp3 hódításával ezt a lehetőséget gyakorlatilag elvesztette.
Hiába SACD, DVD-Audio, a fogyasztók tömegei egyszerűen elégedettek a 192 kbites zenei élménnyel. És ez az elégedettség további sötétíti az amúgy is gyászos jövőt. A fimipar a minőség javításával tíz tizenöt évente teljes technológiai váltást produkál, videokazettáról, DVD-re, DVD-ről Blue-Ray-re szoktatja a népet, egyúttal a fogyasztói készleteket is lecseréli, ami aztán újra és újra meglódítja az iparág bevételeit. A zenei ipar is ezt az utat járta míg tehette, de ha fogyasztó már nem igényli a technológiai váltást, nem értékeli a plusz élményt, akkor a kiadók újabb bevételi forrásnak mondhatnak búcsút.
A zenei iparág alkalmasint tényleg nagy szarban van.
disclaimer: Tallian Miklós tudomásunk szerint nem, - tehát csak titokban - , hallgatja a királyt, zenei ízléséhez inkább az utóbb belinkelt komolyabb zenék állnak közel. Állítólag.
