Gabrilo
I 2008.04.04. 13:59
Az utóbbi idők írásaiban, és blogos társalgásokban is előkerült - ismét - a neokonzervativizmus témaköre, annak számos komponensével együtt: a piac, hagyományok, és az USA jelenlegi külpolitikája is. Kis leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy két konzervativizmus vitája látható ebben: az egyik az amerikai neokonzervativizmusra kíván építeni (illetve azt próbálja "megépíteni" Magyarországon is), a másik pedig az "európai" konzervatív hagyományt hangsúlyozza. Eltérések, és hasonlóságok.
Békés Márton
egy korábbi cikkében már felhívja a figyelmet arra, hogy a konzervativizmus-kutatásban inkább az angolszász-liberális hagyomány a domináns, míg a kontinentális "reakciós" konzervativizmus nem foglalkoztat minket annyira (engem igen, de a legtöbben idegenkednek tőle). A kortárs szerzők közül egyedül Molnár Tamást emeli ki, aki igyekszik életben tartani ezt a változatot. Pedig a kontinentális konzervativizmus nem kevésbé része a konzervativizmus eszmekörének mint olyannak, mint a whig-liberális vonulat. Természetesen a vonakodás érthető, hiszen a kor embere számára nehezebben fogyasztható egy de Maistre vagy egy de Bonald "klerikális", erőteljesen ellenforradalmi irányzata, mint a pragmatikusabb angolszász konzervativizmus. A kontinensre tekintve nem vagyunk könnyű helyzetben, mert mondható, hogy a mai európai konzervatívok is inkább építenek az angolszász irányzatra, mint a reakciós hagyományra.
Pedig a konzervativizmus
mindig reakció, legyen eme reakciónak képviselője Burke, vagy Bonald. Ami pedig közös a konzervatív tradíciókban, az az absztrakt elméleti alakítgatásoktól, társadalom-mérnökösködéstől való ódzkodás, valamint a francia felvilágosodásnak és annak örökségének elutasítása.
A mai - leginkább a hazai pályára gondolok - "konzervativizmus-próbálkozások", melyekről lehet olvasni mindenféle blogokban, internetes írásokban épp az utóbbiból következő nehézségekkel küszködik: az angolszász konzervatív irányzat is kemény vallási-erkölcsi alapokra épül. Mint azt a fent említett szerző kiemeli egy korábbi cikkében, az amerikai puritán-protestáns vallási jelleg még a neokonzervativizmusban is erőteljesen jelen van.
A mai magyar fiatal "konzervativizmus-próbálkozások" pedig úgy kerítenek maguknak alapot, hogy a konzervatív hagyomány egyik legfontosabb magját - az absztrakttól és a felvilágosodás racionalizmusától, valamint a konstruktivizmustól való irtózást - elvetik. "Alap nélküli alapra" kívánják felhúzni a konzervatív vázat. Az elképzelés azon alapszik, hogy bizonyos elméleti elemek közül kedvünkre válogathatunk, és olyan elemeket építünk bele, vagy hagyunk ki a "társadalom szövetéből", amiket csak akarunk. Az eredmény vagy egy vonzó, vagy egy kevésbé vonzó Frankenstein lesz. Ezek a "konzervatív próbálkozások" szeretnének piacot, kapitalizmust és széleskörű privatizációt, de semmiképpen sem szeretnének vallási és erkölcsi megújulást, a nihilizmussal szembeni keményebb fellépést (pl. drogfogyasztásra, vagy az abortuszra vonatkozóan).
Pedig tudni kell, hogy az angolszász hagyományban is elválaszthatatlan ez a kettő (hogy Shenpen kolléga sokat hangoztatott idézetét visszhangozzam: szilárd erkölcsi alap nélkül nincs jó kapitalizmus - az a kapitalizmus olyan lesz, mint amilyennek a legradikálisabb jobb-és baloldali kritikusai lefestik: destruktív). Azt kell tehát mondanunk, hogy ezek a "konzervatív próbálkozások" jellegzetesen konstruktivisták (és racionalisták), hiszen azt gondolják, bizonyos elemeket megtarthatnak, míg másokat elvethetnek, és az épület ugyanolyan szilárd lesz.
A vád gyakran az, hogy a honi konzervatívok nem eléggé piacpártiak. És a dologban még van is igazság (valószínűleg én is kilógok a sorból, könnyen lehet, hogy jobban támogatom a piacot, mint a honi konzervatívok nagyrésze). A probléma azonban az, hogy ez az érvelés ugyanarra a racionalista-konstruktivista örökségre építkezik, melytől a konzervatív viszolyog: az absztrakt elutasítása mögött ugyanis az áll, hogy az adott, konkrét viszonyokban kell megtalálni a helyes cselekvést (és ezen belül a helyes politikai cselekvést). Egy távoli ország szokásainak importálása konzervatív szemszögből nonszensz, hiszen azoknak a szokásoknak ott van stabilitásuk és lehetőségük.
A konzervativizmus - gyakorlatiasságából következően - nem feltétlenül kapitalizmus-és piacpárti (lásd Disraeli, Bismarck munkásságát, és érdemes megtekinteni a "New Wave of British Conservatism" egyik irányzatát - noha ez utóbbi kettőtől is különbözik -, a
Compassionate Conservatism-öt is). Természetesen van együttműködés nyugaton pl. a libertáriusok és a konzervatívok között, de hogy a két irányzat azonos lenne, az már kicsit erős gondolat lenne: mivel a nyugati konzervatívok a legnagyobb veszélyt az etatizmusban látják, ezért a szövetség a libertáriusokkal szükségszerű: az egyensúlyozás politikája ugyanis most a piac melletti érveket követeli. Ám ellentétben a libertáriusokkal, a konzervatívok nem látják ezeket az érveket "once-and-for-all" jellegűnek, ha a helyzet azt követeli meg, az állam oldalára kell állni (igaz, vannak kísérletek a kettő "abszolút" szintézisére is, lásd pl.
Hans-Hermann Hoppe cikkét).
Igaz, érveik számunkra is megfontolandók lehetnek, de hozzá is tesszük rögtön, hogy ezek a nézetek leginkább az angolszász világra érvényesek. Mi azért ódzkodjunk csak az univerzális igényű magyarázatoktól...
Mint arra BM
egyik cikkében felhívja a figyelmet, a neokonzervativizmus "meghonosításának" kísérlete is egy paradox jelenség. A már említett konstruktivista-racionalista hozzáállás ebben a témában is megfigyelhető. A legfontosabb probléma az, hogy míg az amerikai neokonzervativizmus kemény vallásos-hagyományos alapokra épül, addig ezen irányzat megvalósulása a cikk szerzője (és mások szerint is) itthon inkább a balliberális oldalhoz kötődik - a kérdés az, hogy ugyanaz lesz-e egy atlantista, piacpárti, de erős vallási hátszéllel rendelkező irányzatból, ha ezt a hátszelet eltávolítjuk, és a balliberális relativizmus-nihilizmus "alapját" pakoljuk mögé? Minden bizonnyal mást kapunk. (Ez a hazai zsidóság kálváriája is részben - mint azt Novák Attila is mondja -, de ez egy másik cikk témája lehet: mindazonáltal annak kicsit örülök, hogy a kereszténydemokraták részéről megkezdődött a "nyitás" a zsidóság felé, hiszen az is nonszensz, hogy egy valláserkölcsi hagyományokat komolyan vevő zsidó a nihilista balliberális politikát támogassa.)
Egy hazai konzervatív politikának nem kockázós-makettezős gyakorlatot kell folytatnia, hanem a konkrét hagyományokra kell apellálnia, és azon intézmények erősítésén kell fáradoznia, melyek elősegítik az előfeltételek létrejöttét (félreértés ne essék: ezen előfeltételek szükségesek egy egészséges piac kialakulásához is - a fent linkelt Hoppe-cikk is emellett érvel részben). Ilyenek lehetnek pl. a szétesőben lévő családok erősítése és támogatása, össze-vissza dobált, és minden érdemi alapot nélkülöző segélyek helyett a gyermekvállalás, és a vállalkozások támogatása, valamint az egyházak erősítése (ez itt mostan egy kis konzervatív pukkasztósdi: az egyházak támogatása, bizony! Sőt, mivel az egyház volt a legnagyobb birtokos mielőtt kirabolták őket, ezennel kimondjuk a kimondhatatlant: mindent vissza az egyházaknak!), stb.
Akik a nyugati konzervativizmusból kimazsolázzák a piacpártiságot meg az atlantizmust, azokról kötve hiszem, hogy a természetjogi gondolkodással sok időt töltenének el (vagy ha igen, elfogadnák), és Strausshoz hasonlatosan mondjuk a klasszikus politikai filozófiához való visszatérést sürgetnék. A konkrét hagyományokra való építés nehéz, de nem lehetetlen. Ehhez érdemes erőt venni magunkon, és valóban tanulmányozni kicsit a reakciós konzervativizmus hagyományát is. De az sem baj, ha a nyugatiak nyomvonalán haladva a klasszikus politikai filozófia restaurálására teszünk kísérletet. A konzerv-konstruktivisták részéről azonban erre kevés lehetőséget látok.