Tory
I 2008.03.31. 02:55
Paris Hilton egy szabad piacon milliókat keres dollárban. Divatcikkeket ad elő Milánótól New Yorkig, énekel és fogynak a lemezei – mindezt a konvencionális (értsd mozarti vagy michelangeloi) tehetség legkisebb látszata nélkül. Mások napi nyolc-kilenc órát dolgoznak néhány száz dollárnak megfelelő havi fizetésért: hajat vágnak, villamost vezetnek vagy programot fejlesztenek. Ez a kapitalizmus, itt piacok működnek, ahogy Adam Smith megálmodta.
Ezt akarjuk?
Igen, ezt akarjuk.
Ez a bejegyzés a piac és a kapitalizmus mellett érvel – mégpedig Paris Hilton látszólag érdemtelenül keresett milliói mentén. Az intellektuális gyakorlat értelme, hogy ha sikerül megérteni ezeknek a millióknak a jogosságát, akkor talán a piac további egyenlőtlenségei esetén sem osztályharcos gondolatai támadnak a kedves olvasónak.
A felszínen Paris Hilton semmilyen tehetséggel nem rendelkezik, látványosan nem hal bele a munkába. Kedves vagy kifejezetten irritáló megjegyzéseket tesz valóságshow-kban. És mégis rengeteg pénzt keres. Az igazságtalanság érzetét tovább fokozza, hogy esetében a börtönbüntetés is növeli a keresőképességét. Egy letöltendő börtönbüntetés legtöbbünknek súlyos törést okozna, talán pályánkat is el kellene hagyni; de neki ez csak plusz húsz százalék. Hát lehet ez igazságos? Hogyan akarhatunk egy ilyen rendszert?
Nos, hogy ezt megértsük érdemes strukturáltan gondolkodni Paris Hilton társadalmi és gazdasági szerepéről. (A mondat így elsőre posztmodern zagyvaságnak tűnik, de ne tessék aggódni, közgazdasági okfejtés jön.) Paris Hilton alapjában véve nem zenét és nem is divatcikkeket árul, hanem szórakoztató híreket. Paris Hilton válasz egy hatalmas keresletre.
Mindannyian szeretünk híreket olvasni. Az információ iránti igény valószínűleg régi evolúciós beidegződés az emberiségben: szeretünk minél többet tudni a saját csoportunkról. Régen hasznos lehetett tudni mit akar a törzsfőnök vagy merre indul a vadászat. Jobban belegondolva, talán a mai irodai környezetben is hasznos a jólértesültség…
A hírek iránti igény óriási ipart hozott létre. Sokan szeretik a komolyabb híreket és elemzéseket (és olvasnak mondjuk ilyen oldalakat mint ez). Mások könnyedebb híreket szeretnek olvasni. Olyanokat, ahol a szereplő ismerős, a probléma/helyzet valós, de könnyen átlátható. Azaz ipari méretben előállított pletykát keresnek. No, erre a keresletre adott válasz a bulvár.
A bulvár receptje egyszerű. Végy egy embert, akit sokan ismernek. Írd meg amit csinál, bármilyen triviális is. (Paris Hilton Magyarországra látogat!) És az emberek megveszik az újságot, rákattintanak az internetes portálra. És ehhez szükség van bulvársztárra.
Egyszóval Paris Hilton ipari mértékű pletyka-előállításban vesz részt. Erre a pletykára szüksége van. Nem az elitértelmiséginek, hanem azoknak, akik megveszik a magazinokat, akik kattintanak az egérrel ha feltűnik a név. És ezért fizetnek, az idejükkel, egy magazin árával vagy a kattintással. Ebből él Paris Hilton.
És nem ajándékba kapta a hírességet. Hanem meg kellett küzdeni érte néhány millió wannabe sztárral szemben. Elég csak a valóságshow-jelentkezőkre vagy a tehetségkutatásokon feltűnő tömegekre gondolni, hogy nyilvánvaló legyen a verseny mértéke. (És Steve Levitt kábítószerkereskedő-analógiája alapján nem biztos, hogy az átlagsztár-jelölt többet keres, mint mondjuk egy autószerelő.)
Összefoglalva, Paris Hilton sok más sztár(ön)jelölttel együtt pletykákat ad el azoknak, és csak azoknak, akiknek erre szükségük van és hajlandók erre áldozni a megkeresett pénzükből. A pletyka miatt híres lesz – és a hírnévből, nagyon jó üzletasszony módjára további pénzt csinál, mondjuk lemez- vagy divatcikk-eladásból.
Ebből világos, hogy a piaci elosztás igazságos. Paris Hilton nem vesz el senkitől semmit erőszakkal. Gazdag, de pénzét önként adják oda az érdeklődő átlagemberek – a pletykákért cserébe. Ráadásul Hilton egy kegyetlen versenyben nyeri el az emberek bizalmát. Valahol illúziót árul, de ezt teszi - más szinten persze - a bűvész vagy a színész is.
Talán az is világos, hogy a piac hihetetlenül demokratikus is. Nem azt adja, amit a kinyúlt pulóveres elitértelmiségiek hihetetlenül fontosnak gondolnak a boldogítandó nép szellemi fejlődése szempontjából. Hanem azt adja, amire valós emberek, valós pénzt adnak ki. Ez adott esetben inkább Hilton, mint Haydn. Ez a nép. Tessék leváltani, ha nem tetszik.
A piac bár a saját logikája mentén igazságos és meglepően demokratikus azért nem tökéletes. Nem tökéletes, de a rendelkezésre álló rendszerek közül a legjobb. Winston Churchill szavait kicsit módosítva: A kapitalizmus a legrosszabb rendszer, kivéve az összes más rendszert, amit valaha is kipróbáltunk.
Mindannyian vagy sokan szeretnénk egy olyan gazdasági rendszert, amely az „igazi” értékeket jutalmazza. Persze, Böjthe Csaba sokkal jobban megérdemelné a milliókat mint Paris Hilton – arról nem is beszélve, hogy lényegesen hasznosabban költené el a pénzt.
Jó lenne – de vegyük észre, hogy ez nem nagyon lehetséges valamilyen értékdiktatúra nélkül. Bárhogyan is próbálnánk definiálni ezeket az értékeket, valahol azt jelentené a definíció, hogy nem engedjük elkölteni ez emberek pénzét úgy, ahogy szeretnék. Hanem mi (vagy nagybetűs Ők) meghatároznák mi a jó. Mert az emberek most is adhatnák a pénzüket a dévai gyerekeknek, de valamiért a bulvárt jobban szeretik. És erről nem a kapitalista rendszer vagy a piac tehet, kár is azt okolni.
