A kommentek közt olvastam azt a véleményt, hogy a városi, középosztálybeli, nem vallásos réteg legfeljebb piaci értelemben konzervatív, erkölcsét és kultúráját tekintve nem. Nos. Az erkölcsről most nem értekezek, nem mintha nem volna fontos, de most a kultúrával meg az ízléssel kapcsolatban jutott eszembe néhány újévi gondolat.
Először is az, hogy próbáljuk meg definiálni, mi is az a konzervatív kultúra, vagy a konzervatív ízlés, aztán az, hogy vizsgáljuk meg, mi minden felel meg ennek a definíciónak, végezetül pedig mindennek a végére érve megállapítottam, hogy nincs minden elveszve, bizony, ha következetesek vagyunk, de nem vaskalaposak, akkor meglepően sok mindenről mondható el, hogy belefér a konzervatív kultúra-felfogásba, az enyémbe legalábbis. Abban meg egész biztos lettem, hogy nem érdemes eleve lemondani komplett rétegekről. Meg rájöttem arra is, hogy sok esetben nem maga a kulturális alkotás az, ami nehezen egyeztethető össze a konzervatív felfogással, hanem a befogadás módja.
Tehát először, faragjunk valami definíciót. Első kérdés: mit kössünk ki egy konzervatív kultúrproduktumról. Szabjunk-e meg például minimális kort, azaz zárjuk-e ki a teljesen kortárs alkotásokat? Nyilván ne. Miért is volna kizáró ok a kortársság? Nem az. Viszont el lehet várni az úgymond kanonizált, klasszikus műveltség ismeretét.
Legyenek-e tartalmi megkötéseink? Azt hiszem, erről már lehet szó. Nem tematikus megszorításokra gondolok, a robotokról is lehet konzervatívan beszélni. Inkább szellemiségbeli, megközelítésbeli különbségekre: nem hiszem például, hogy konzervatív műalkotásnak elfogadható a bűn témájának gengszter-rap feldolgozása, vagy az emberi kapcsolatok kvázipornó-álművészfilm ábrázolása, és így tovább.
Aztán: legyenek-e formai megkötések? Csak az lehet konzervatív, ami nem megy túl azon, mint amit megszoktunk, mint amire emlékszünk? Nem hiszem. Konzervatív az is, ami egy, már elfeledett hagyományhoz nyúl vissza, azt éleszti fel, vagy azt gondolja tovább, akkor is, ha ez a megcsontosodott kulturális életben radikálisnak hat. Sőt, lehet bizonyos értelemben konzervatív egy teljesen új stílus és forma is, ha adekvát módon dolgozza fel a témát - ez akkor fordul elő, ha a téma maga olyan, hogy nem lehet korábbi feldolgozásokra példát találni. Megint a robotokat hoznám fel. Kerülendő viszont az öncélú modernkedés, az, amikor nem lehet tudni, Tristan miért esernyő, Isolde meg mitől lett trolibusz.
Végül, a befogadás módja. Nem hiszem, hogy el kellene várni a templomi tiszteletet egy kultúrtermékkel kapcsolatban, helyesebben: általában, minden kultúrtermékkel kapcsolatban. Nem is volt ez mindig szokás. Sőt. Néha egészen kívánatosnak tartanám, ha többször dobálnák meg tojással a hamisan éneklő sztárokat. A konzervatív befogadás, azt hiszem, a távolságtartással fogható meg leginkább: a konzervatív befogadó nem adja fel a megfigyelő státuszát, nem kerül módosult tudatállapotba, nem oldódik fel a kollektív révületben (bár ez utóbbi is elég ősi szokás).
Akkor most lássunk néhány példát. Először arra, hogy lehet valami konzervatív úgy is, hogy a kor kultúrájának közegében gyakorlatilag forradalomként hat. Vegyük mondjuk a zenét (biztosan vehetnénk valami mást is, de a zene az én állatorvosi lovam, és persze megint drasztikusan egyszerűsíteni fogok, előre is bocsánat minden szakértőtől). A zenei előadásmód folyamatosan változott, mióta világ a világ, a közönség igényeitől, a korszellemtől és nem utolsó sorban a technikai lehetőségektől függően.
Szóval kialakult egy esztétikai norma, egy olyan előadásmód, amit elfogadottnak tekintett mind az előadói gárda, mind a hallgatóság. Szerves fejlődés eredményeképp létrejött egy konszenzusos helyzet. Ami technikailag egy erősen romantikusnak mondható előadásmódot rögzített egyébként, modern hangszerekkel és modern összetételű, nagy együttesekkel, nagy tempóingadozásokkal, stb. Tökéletes példa ez a felvétel, 1927-ből, Beechammel. Az összes, imént felsorolt jellegzetesség megtalálható. Egyenletesebb (és lassabb) tempóban, de egyébként modern felfogásban ugyanez a részlet Karl Richterrel, a felfogás lassú változása érzékelhető.
Aztán jött egy hirtelen ugrás: néhányan azt mondták, vissza egészen a gyökerekhez. Úgy vélték: történeti kutatásokkal fel kell tárni, milyen lehetett az eredeti előadásmód, milyen hangszerekkel, milyen összetételű együttessel játszották a darabot megszületésekor, és ebből kell kiindulni. Ezzel megszületett az addig megszokotthoz képest forradalminak hangzó, a konzervatív befogadókat időnként megbotránkoztató vagy megnevettető, de mégis hagyományokat, gyökereket kereső és azokból táplálkozó historikus előadásmód. Kiváló példa ugyanez a részlet Paul McCreesh dirigálásában. Remélem, érzékelhető a különbség: kisebb együttes, más hangzás, más hangolás (bizony, a normál A sem mindig 440 Hz volt), feszes, egyenletes tempó, stb.
(Elnézést a Sokol rádiós hangminőségért. De több okból sem töltök fel jobb fájlokat sehova. Egyrészt melós. Másrészt egy csomó csak bakeliten van meg nekem, arról meg tripla meló volna. Harmadrészt a romantikus előadásmódban játszott barokk zenét nem annyira szeretem, ilyenből alig van a készleten, általában a historikusokat szoktam hallgatni, fene a gusztusomat.)
De el kell-e vetni egy konzervatív szemlélőnek bármelyiket is? Szerintem nem. Ég és föld, a két stílus hívei olykor legszívesebben kibeleznék egymást egy hegedűvonóval, de mégis mindkettő lehet konzervatív.
Persze, ha a szerves fejlődést nézzük, akár a rock is lehet konzervatív. Egyébként érdekes, ahogy öregszenek az előadók, meg ahogy egy kilónyi felszerelésbe egyre több kilowatt fér, úgy lesz ugyanaz a szám egyre feszesebb, keményebb, lásd: The Who régen, büntető öltözékben és ugribugrival, és ma, és számítsuk le, hogy Townshend az arisztokratikus allűrökkel megáldott, nem mellesleg túladagolódott dobos, Keith Moon pirotechnikai trükkje miatt halláskárosult lett időközben.
Szóval vissza a témához, a rockban végülis minden a Mississipi-deltából nőtt ki, száz év alatt, John Bardeen és a tranzisztor hathatós segítségével persze, és tudom, ez is egy rém nagy egyszerűsítés, de példának jó lesz ide. Sőt, volt Reagan-rajongó punk is (ötforintos kérdés, ki), haha. Ez persze már nem egészen komoly, nem gondolom, hogy el kellene fogadni mindezt akár klasszikusnak, akár teljesen konzervatívnak, de nem hiszem azt sem, hogy egy konzervatív politikai erőnek elvi alapon kellene elítélően nyilatkozni minden, ma popkulturálisnak mondott jelenségről. Viszont az újév alkalmából érdemes megnézni, hogy keresztezik a szórakoztató punkok a két hagyományt, Bach a la Toy Dolls.
De most távolodjunk el kicsit a zenétől, és kezdjük el boncolgatni a felmerülő kérdést: vajon mennyire lehet modern szellemiségben előadni a klasszikusokat? Illetve: modern szellemiségnek számít-e, ha egy konkrét helyhez és időhöz nem köthető darabot a szokásostól eltérő módon viszünk színre?
Vagy, hogy más példát mondjak, egész biztos, hogy minden Shakespeare-drámát a 19. századi fordításban kell ma előadni? És mondjuk Nádasdy történeti kutatásokkal megtámogatott, ugyanakkor kortárs nyelvet használó fordítása nem lehet épp úgy konzervatív, mint a historikus zenei előadás? Dehogynem. Hiszen Shakespeare sem az évszázadokkal későbbi közönségnek írt, hanem saját, fizető nézőinek.
De haladjunk tovább megint, nagy ugrásokkal. Elvetendő-e konzervatív szemszögből az, ha valaki azt mondja a 70-es évek NSZK-jában: a közép-európai kultúrát a harmincas években derékba törték, a fontos személyiségek egy része elmenekült, másik részét kivégezték, ők pedig folytatni szeretnék azt a hagyományt, képviselni azt a szellemiséget? Nem hinném. Pedig nem más mondta ezt, mint Ralf Hütter, a radikálisan új technohangzás egyik szellemi atyja, a Kraftwerk egyik alapítója, a Trans Europa Express című albumukról. Ami hangzásában semmiképp sem nevezhető konzervatívnak, ugye. És lám, mégsem gondolom, hogy ki kellene átkozni, sőt. (És ha már Kraftwerk, az ugye teljesen egyértelmű, hogy a Music Non Stop koncertzárása nem értékelhető igazán a Búcsúszimfónia ismerete nélkül?)
Szóval - sok beszédnek sok az alja, a példákat lehetne sorolni a végtelenségig. A lényeg, hogy azt hiszem, ha következetesek, de ugyanakkor kellően nyitottak vagyunk, a kanonikus klasszikusokon kívül elég sok minden elfér a konzervatív kultúra-felfogásban, és nem hiszem, hogy ártana a változatosság.
És ami az optimizmusra okot ad: a bevezetőben emlegetett, városi, szabadpiaci konzervatív réteg tapasztalataim szerint bizony vevő a (vázolt értelmezésben) konzervatív kultúrára, akkor is, ha ő maga nem nevezi ezt feltétlen konzervatívnak. További jó hír, hogy ezt a kultúrát általában tudatosan, válogatva és valamelyest értőn veszi magához, a legkevésbé sem úgy, mint a Mónika-show tapsoló droidjai. Az meg majd kiderül, ki lesz tananyag 100 év múlva, Mónika, az "igényes pop" nevű jelenség (egy írást az is megérne) és Phil Collins, vagy a Kraftwerk. Remélem, az utóbbi. Boldog 21. századot.
