Antall József halálának 14. évfordulóján az Index érdekes
összeállítást közöl arról, hogy a néhai miniszterelnök megítélése hogyan változott az elmúlt években a magyar politikában. A cikk elég egyoldalú, mert gyakorlatilag csak olyan nyilatkozatokat idéz, amelyek Antallt pozitív színben tüntetik fel. Ez az egyoldalúság azonban nem azt jelenti, hogy Tóth-Szenesi Attila (a cikk szerzője) elfogult lenne, vagy hogy a szerkesztés tendenciózus: ez a valóság. Az elmúlt években szinte mindenki, aki számít a magyar közéletben, a "vagy jót, vagy semmit" elvet követi Antallal kapcsolatban. Az MDF egyértelműen magáénak vallja az antalli örökséget, folyamatosan hivatkozik rá mint a mérsékelt konzervatív politika ősforrására. A baloldalnak azóta kedves hivatkozási pontja, hogy Orbán Viktor a jobboldal vezetője: így lett a gőgös horthysta úriemberből példás, mérsékelt demokrata. Bezzeg a kiskirálykodó Orbán.
Orbán és a mainstream jobboldal hozzáállása nagyon érdekes átváltozáson ment keresztül az elmúlt években. Orbán maga már jó ideje nem nagyon említi az első miniszterelnököt, mintha egész egyszerűen aktualitását veszítette volna a jobboldalon az antalli örökség. És tényleg, tulajdonképpen ez a helyzet: Orbán évek óta pontosan az ellenkezőjét csinálja a jobboldalon annak, amit Antall csinált. Míg ugyanis Antall igyekezett távol tartani minden vállalhatatlan elemet a mértékadó jobboldalnak még a környékéről is (pl. Csurka, Torgyán), addig Orbán minden általa hasznosíthatónak vélt törmeléket begyűjt. Persze nyíltan nem támadja Antallt, hiszen egyrészt erre semmi szükség, másrészt kínos lenne, hiszen 1994 után épp az antalli zászlót lengetve sikerült úgy-ahogy egyesíteni a jobboldali tábort, és győzni 1998-ban.
A jobboldalon épp ezért pont azok támadják mostanában a semmiből előtűnve a halott oroszlánt, akik a hajdani 1998-as győzelemből kimaradtak, hiszen politikailag használhatalanok voltak, mint ahogyan már 1990-ben is két lábon járó anakronizmusként hullottak ki a demokratikus politika rostáján. Ez
Bíró Zoltánra kétségkívül igaz, de hogy szegény
Für Lajost miféle, az 1990-1994-es ciklusból származó frusztráló emlékek kínozhatják már hosszú évek óta, azt csak találgatni lehet.
De hagyjuk most a magyar politikai elitet. Mit kezdjünk mi Antall Józseffel? A mi generációnk - ha egyáltalán emlékszik rá - a neve hallatán leginkább csak arra asszociál, hogy halála hírére
félbemaradt a tévében a Kacsamesék. A tömegmédiától való irtózása közismert volt, ha élne, valószínűleg nem létezne olyan spin doctor, aki rá tudná beszélni, hogy blogot írjon. (
antalljozsef.blog.hu - hát ez elég hülyén néz ki, nem?) Komolykodó, körmondatokban beszélő történészbácsi, túlontúl fanyar humorral - nem az a tipikus modern, karizmatikus politikus. Hagyjuk inkább ott, ahol van, az egyre távolabbi múltban?
Azt már szinte meg sem merem említeni, hogy - amennyire tudom - nem nagyon vallotta magát konzervatívnak, inkább kereszténydemokratának meg nemzeti liberálisnak, ha már mindenképpen definiálnia kellett magát. Ezen túlmenően nemzeti elkötelezettséget, valamint európaiságot emlegetett gyakran, azt hiszem, ezek mostanában egy kissé elcsépelt fogalmak, sok fogódzót nem adnak.
Antallnak valószínűleg a habitusa, a pragmatikus, az ideológiákat nem túlságosan komolyan vevő hozzállása az, ami ma is követendő lehet. Nézzük ezt csak egy példán keresztül: vegyük mondjuk a mai közélet
egészségtelen megosztottságát, és annak is az egyik fő összetevőjét, a Kádár-rendszerhez való viszonyt mint vízválasztót. Antall minden kétséget kizáróan elkötelezett antikommunista volt, aki nem engedett be a kormányába volt MSZMP-tagot. De nem engedte azt sem, hogy az érzelmei, az indulatai elragadják, és pusztán csak a megmondás kedvéért jól megmondja nekik, mert hiszen akkor jól meg lesz mondva, és a jobboldali tömegek körében örülve lesz. Volt párttagok már simán lehettek államtitkárok (Martonyi például), Németh Miklóssal is korrekt viszonya volt, és az SZDSZ-szel is meg tudott egyezni, ha kellett. Jó ízlése a brutális nagytakarítástól is visszatartotta, hála Istennek, mondhatjuk utólag.
Nem szolgálta ki a jobboldali tömegek vágyait, meg semmilyen tömegek vágyait se, erre alkatilag képtelen lett volna, nem is értett hozzá. Igaz, ahhoz sem, hogy alakítsa, befolyásolja ezeket a vágyakat, nem volt az a tömegeket fanatizálni képes típus. Intézményeket felállítani, működtetni, koncepciókat felépíteni és a kezdeti lépéseket megtenni, és mindeközben személyes példát mutatni, ehhez értett. Mértéket adott államszervezésben, külpolitikában, nemzetpolitikában, de legfőképpen stílusban. Ó, azok a decens szürke zakók, világoskék inggel és szolid csíkos nyakkendővel - ma ez a normális, de abban az időben körözötteskenyér-színű kétsoros borzalmakban és öklömnyi nyakkendőtűben jártak a politikusok, szerencsére ez már a múlté.
Antall megismételhetetlen jelenség, és ez nem is baj, mert ez a típus ma már életképtelen lenne. De nem ártana, ha lennének olyan politikusok, akik nemcsak az öltözködés terén követik őt - még ha erről nem is tudnak.
(A képet a sulinet.hu-ról vettem.)