Megosztottság, érzelmi politika és ami odakint van

homopoliticus I 2007.11.21. 06:00

Hosszú évek óta visszatérő panasz (már-már toposznak mondható), hogy a magyar politika túlságosan megosztott. Szekértáborok alakultak ki, amelyek között mély, átjárhatatlan árkok húzódnak, állandósult a gyűlölködés, nincs meg a minimális egyetértés. Nagy a kísértés, hogy ezt egy cinikus kézlegyintéssel intézzük el: egy demokráciában természetes a szembenállás, az érdekek és a különböző világlátások ütközése. Aki ezt nem hajlandó belátni, az nem érti a parlamentáris rendszerek lényegét. Különben is, ez csak a manapság divatos PC-szemlélet egyik rossz beidegződése: nem kell minden konfliktus láttán rémülten sikoltozva, kezünket tördelve elszaladni, hagyjuk az álszent szeressük egymást, gyerekek-tempókat.

Nem ilyen egyszerű ez.

Ha szemügyre vesszük a magyar politikai élet elmúlt éveit, azt láthatjuk, hogy a szembenállás valóban túllépte már azt a mértéket, amelyet az egészséges pártverseny indokolna. Számtalan példát lehetne hozni, legyen elég csak egy merőben szimbolikus, de - vagy éppen ezért - annál fontosabb terület: a nemzeti ünnepeink, egészen konkrétan '56 ügye. Mégiscsak vicces - vagy inkább tragikomikus -, hogy egy nemzeti ünnep kapcsán ennyire végletes a megosztottság: a rendelkezésre álló álláspontok Havas Szófiától egészen Wittner Máriáig terjednek. Persze ez a két végpont, de tapasztalataim szerint jól kifejezik, hogy a két tábor (a bal- és a jobboldal) közönsége lényegében mit gondol az '56-os forradalomról. Amely elvileg köztársaságunk eszmei alapzataként funkcionál, de legalábbis egy nemzeti ünnep.

Az a helyzet tehát, hogy a magyar közélet nagy konfliktusai nem észérvek alapján, józan belátás folytán kialakult álláspontok körül zajlanak, hanem szinte kizárólag érzelmi alapon. Végletes szenvedélyek, zsigeri alapon működő rokon- és ellenszenvek mozgatják a szereplőket, ideértve nemcsak a politikai elitet, hanem magát a közönséget is, a magyar népet. Ez nagymértékben megnehezíti, már-már lehetetlenné teszi a racionális vitákat, legyen szó bármilyen közpolitikai kérdésről. Ha például az egészségügyi reform kérdését nézzük, a többség nyilván nem gondol bele, hogy lenne-e értelme mondjuk egy alaposan előkészített, átgondoltan végrehajtott vizitdíjnak, vagy a magánbefektetők rendszerbe történő beengedésének. Hitviták vannak, egyik oldalon a népnyúzó, az országot kiárusítani igyekvő kormányzattal, másik oldalon a haladás etatista ellenségeivel, vagyis az ellenzékkel.

Nem új keletű dolog ez: a magyar történelemre az ilyesfajta esztelen "pártviszály" mindig is jellemző volt. Ilyen szembenállás alakult ki a Habsburg-uralom évszázadai alatt az ún. közjogi kérdés körül. Ez lényegében az Ausztria és Magyarország közötti államközi viszony körül forgott: függetlenek vagyunk-e, ha igen, akkor miben áll ez a függetlenség, tiszteletben tartja-e Bécs a történeti alkotmány sérthetetlenségét, a vármegyéket stb. Ez a vita különösen a dualizmus belpolitikai vitáiban vált látványossá, amikor a kiegyzés után a magyar Parlamentnek konkrét kérdésekben kellett döntenie: milyen mértékben járulunk hozzá a közös ügyek intézéséhez, mennyi pénzt biztosítunk erre a költségvetésben, mennyire ragaszkodunk a 48-49-es forradalom függetlenedési törekvéseihez stb. Itt hitbeli meggyőződések csaptak össze: a felek osztrákbarátsággal, hazaárulással, a másik oldalon viszont kalandor függetlenségpárti handabandázással vádolták egymást.

A lényeg viszont elsikkadt, hogy akkor most tulajdonképpen mi is legyen pl. a közös hadsereg ügyével, tényleg szükség van-e önálló magyar véderőre, ha már így össze vagyunk zárva Ausztriával. Ami viszont a kirakatban zajlott: heves, néha erőszakká fajuló viták, alacsony színvonalú politikai sajtó, ami gyakran csak szította az ellentéteket, obstrukció (vö. "kétharmados törvények").

Pont ez a példa teszi nyilvánvalóvá, miért nagyon veszélyes a politikai szenvedélyek korlátlan dühöngése (azon túlmenően persze, hogy nem lehet értelmes vitákat folytatni). Ha ugyanis az ország működéséhez szükséges minimális egyetértés sem bír kialakulni fontos kérdésekben, akkor törékennyé válik a belső egyensúly. Ezzel nincs különösebb gond, ha a külső egyensúly adott. Ha azonban az országot támadás éri, vagy egyszerűen csak ingataggá válik a minket körülvevő világ helyzete, akkor komoly gondok lehetnek. Az I. világháború, valamint az azt követő felfordulás - őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság és végül Trianon - azért tudott olyan nagy pusztítást véghezvinni, mert az ország normális védekezési mechanizmusai, a társadalom reflexei rosszul működtek. Az irracionális szembenállás miatt pedig nem sikerült rendezni, vagy legalább őszintén kibeszélni az ún. kérdéseket (pl. földkérdés, zsidókérdés, nemzetiségi kérdés), amelyeket így megoldatlanul-megemésztetlenül kellett továbbhurcolni. Ez pedig az első adandó alkalommal megbosszulta magát.

A jelenlegi helyzetre vonatkoztatva mindezt: úgy tűnik, nincs miért aggódni. Egyelőre. Mert azért vannak nyugtalanító jelek, amelyek arra utalnak, hogy Európa, illetve maga a globális rend azért nem olyan stabil, mint első látásra. Ott van például a terrorizmus, amely az utóbbi időben látványosan nem ismer határokat. Vagy a tömeges bevándorlás, valamint ezzel összefüggésben az európai identitás problémái (már ha van ilyen egyáltalán).

Jó lenne kicsit összekapnunk magunkat, végül is bármikor beüthet a ménkű. Itt a közelünkben, vagy egyenesen nálunk.

(A kép forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár)

A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr15236317

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nabu 2007.11.21. 11:02:03

Vajon a belső egyensúly, amiről írsz valóban a nagypolitikai állapotokon múlik? Persze közhely (tehát sok igazság van benne ;) ), de nem az ún. civilek erején, szervezettségén, érdekérvenyesítő, és nagypolitikát kordában tartani hivatott képességein?

És még kicsit elrészletezhetnéd, hogy milyen külső veszélyekre gondolsz. Tudom én, hogy ez futurológia, de mégis érdekes lenne abból a szempontból, hogy ez hol tudná úgy megborítani a mai magyar statusquot/politikát, mint az I.VH az akkorit.

homopoliticus · http://homopoliticus.blog.hu 2007.11.21. 11:45:36

A civil szektoron is múlna, ha lenne olyan (ez is közhely, hehe). De számottevő mértékben nincsen, mert ami van, az is át van politizálva, közvetlen vagy közvetett módon a pártokhoz kötődik. De nem is csak a pártkötődésről van szó: ez az érzelmi megközelítés nálunk a dolgok közös elintézésének, megbeszélésének általános módja. Itt nemcsak a politikáról, hanem a tágabb értelemben vett közéletről van szó.

Ott van például Morvai Krisztina, aki - még mielőtt nemzeti jogvédő és az Auchan ostora lett volna - a családon belüli erőszak elleni civil (szakmai) fellépés apostola volt. Ebbéli tevékenysége abból állt, hogy idegesítően jajveszékelt arról nagy nyilvánosság előtt, hogy a férjek verik a feleségeiket. Ha mikrofont látott, benyomott magán egy gombot, és már lökte is, ugyanabban a stílusban, ahogy mostanában politizál: a legolcsóbb hangulatkeltő eszközökkel, ripacskodva, pusztán az érzelmekre rájátszva. A probléma, amit felvetett, létezik ma is, de így... Nálam azt érte el, hogy ha csak szóba kerül a téma, már várom, hogy jön valami kisírt szemű NGO-s hölgy egy sajtótájékoztatón, és előadja a hattyú halálát, pillákat rebegtetve. (Ebből a szempontból abszolút a helyére került: a nagypolitikába.)

Külső veszély. Hát ez nehéz, mert ehhez fantázia és nagyobb világpolitikai jártasság kéne. De simán el tudom képzelni, hogy ha van egy kiadós terrortámadás itt K-Európában, akár nálunk, amikor gyorsan kell reagálni, és főleg egységesen, akkor pl. a pártok egész egyszerűen nem képesek felnőni a feladathoz, és mondjuk a köztársasági elnök meg a miniszterelnök napokig huzakodik azon, hogy most akkor ki mit csináljon (nem feltétlenül a mostani kettő, ez szerinten nálunk nagyjából csereszabatos).

De kiapadhatatlan lehetőségeket rejt magában a romakérdés is, lásd pl. a tatárjárás előestéjén a betelepedett kunokkal kapcsolatos bonyodalmakat. Ők ugye nem tudtak rendesen beilleszkedni az akkori társadalami viszonyok közé (nem csak rajtuk múlott), és amikor mint katonákra szükség lett volna rájuk, egyenesen nekünk támadtak. Ehhez persze az is kellett, hogy a királyukat a belpolitikai okokból felheccelt pesti nép meglincselje.

(Ezzel nem azt mondom, hogy a romák adott esetben támadnának, mert erről nyilván szó sincs, a feltételei sem adottak, csak azt a helyzetet akartam érzékeltetni, amikor a külső támadás és a belső instabilitás "szerencsésen" találkozik.)

___________________________ (törölt) 2007.12.08. 18:47:40

Az alapvető érdekellentéteken kívül - kevés a szajré, sok a tolvaj :) - ez az oka a dolognak:

"Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus és a feladatok belső törvényeit jól felismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják." (Bibó, 1948)

A hazugság mostani zsákutcája az az, hogy azt hisszük, hogy ami 1989 óta történt, az "nyugatosodás", "piacgazdaság" meg minden ilyesmi. És arról folyik a meccs, hogy ez jó-e, holott arról van szó, hogy a fenti állítás egész egyszerűen nem igaz, persze a díszletek hasonlóak, de az alap - bourgois values - erősen hiányzik.

homopoliticus · http://homopoliticus.blog.hu 2007.12.10. 00:13:40

Az, amit Bibó leír, a hamis realisták és a túlfeszült lényeglátók szembenállása, ma is megvan, ez biztos. De mind a két típusból van mind a két oldalon, nem ez okozza a durva szembenállást. Ha tényleg hazugságra épül a rendszer, mint mondod (és arra a hazugságra, amit mondasz), akkor annak a fentartásáért mind a baloldalon, mind a jobboldalon sokat tettek.

Egyébként én nem vagyok abban biztos, hogy 1989 óta nem zajlott le nálunk valamiféle nyugatosodás. A lényeg mintha valóban elsikkadt volna (bagatell ;), de közelebb vagyunk a Nyugathoz, mint korábban.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc