A szomszédos országok elitje nem fogja abbahagyni a magyar kisebbség vegzálását, csak egy erőt mutató, nemzetközileg beágyazott és jól működő biztonsági szervekkel ellátott Magyar Köztársaság nevű állam határozott fellépése esetén. Ilyen jellemzőkkel leírható ország azonban jelenleg nincs: a megegyező nevet viselő államszerűség éppen tárházává vált az állami diszfunkcióknak.
Máthé Áron írása
A cím már önmagában provokáló lehet. Határkérdés? Hogyhogy? Aki a szomszédos országok vonalas soviniszta publicistájaként (vagy ne adj Isten politikusaként) felhördül a kifejezésen, nagyon is álságosan teszi. Hiszen épp ők azok, akik többé-kevésbé rendszeresen azzal riogatnak, hogy a magyar sovinizmus a kertek alatt ólálkodik, és a határkérdést feszegeti. Azonban a 2004. december 5-én elég tragikus látleletet adó ország részéről csak és kizárólag olyan nemzetek elitjei tételezhetnek fel komolyan veendő revíziós törekvéseket, amelyeknél a paranoia és fóbiás betegségek feltételt jelentenek az elitbe kerüléséhez. Pontosabban egy fóbia jelenti a feltételt: a hungarofóbia. Kár csínján bánni a szavakkal, s jó lenne tisztán látni: a jelenlegi román és szlovák politikai és társadalmi elitnek egy komoly programja van, ez pedig a területükön élő magyar kisebbségek végleges eltűntetése. A háttérben pedig integetnek nekik Szerbiából.
Ukrajna esetében más a helyzet, mivel a saját állami létezése is néha kérdésesnek tűnik – de azért, bármilyen jóindulatot is tételezzünk fel részükről, az oroszokat megcélzó tanügyi rendelkezés mintegy véletlenségből agyon fogja ütni a kárpátaljai magyar oktatást is. Horvátország és Szlovénia számára a magyar kisebbség nem merül fel „ügyként”, főleg azért, mert nagyon kevés magyar lakik a területükön, és nagyobbrészt egyébként is beolvadófélben vannak. Zágrábban Jellasics szobra már Belgrád felé int figyelmeztetőleg; a magyar turisták fontos bevételi forrást jelentenek az országnak. Ráadásul Horvátország és Szlovénia a határkérdést ügyében egymással van elfoglalva.
Egy pillanatra még
térjünk vissza a 2004. évi népszavazáshoz. Jóllehet Magyarországon a népszavazások egy kivétellel hagyományosan kis részvétellel zajlottak le, egy ilyen ügyben talán elvárható lett volna a magasabb szavazási hajlandóság. Akik pedig elmentek, azok körében majdnem egyenlő volt az igennel és a nemmel szavazók aránya (hozzávetőlegesen 51,5:48,5). Hiába próbáljuk magyarázni azzal, hogy december volt és hideg, hogy a polgárokat nem érdekli a népszavazás, vagy azzal, hogy látták, sehova se vezet az egész (vajon mikor alkotott volna erről törvényt a parlament?) – ennek a népszavazásnak iszonyatos következményei voltak. E sorok írója szlovákiai magyaroktól hallotta 2005-ben:
Ha nem kellünk, akkor szlovák vagyok. Idén Székelyföldön pedig a következő megrendítő szavakat: „
Budapestiek? Akkor mondják meg otthon, hogy legközelebb szavazzanak ránk, s ne ellenünk. Mert azt hitték, cigányok vagyunk, s nekünk a pénzük kell!”. Csak egy pillanatra emlékezzünk vissza, Gyurcsány Ferencnek milyen szerepe volt az egész kérdésben. Nem akkor kezdte; már korábban lefektette az alapokat a 23 millió román munkavállalóról szóló meséjével, amit később a „politikai kommunikáció” egyik mesterműveként emlegetett. Ez a népszavazás tehát megkoronázta a Kádár-rendszer szégyenletes örökségét: a határon túliak „románok”, „szlovákok” akik az itthoniak pénzét akarják elvenni. A népszavazás hatásának semlegesítéséhez egy hasonlóképpen nagyszabású gesztus kellene.
Ahogyan azt a HVG is elismerte, az eddigi baloldali „megbékítési” politika látványosan csődöt mondott a szlovák nyelvtörvénnyel. Pedig nem is olyan rég, májusban az új külügyminiszter, Balázs Péter jó kezdetnek minősítette tárgyalásait szlovák kollegájával. Ehhez képest a nyelvtörvény mégis hideg zuhanyként érte az új kormányt – amely egyébként az ügyben legalább ezt-azt megpróbál tenni, ügyes gesztusok kíséretében. Bajnai Gordon szlovák nyelvű köszöntője a hazai szlovák kisebbség napján kétségtelenül jó ötlet volt. De az elmúlt évek munkáját nem lehet ennyivel semmissé tenni. Az eddigi, Göncz Kinga nevével fémjelezhető, a felmosórongy szerepét eljátszó magyar hozzáállásról Paranoid Android blogjában olvashattunk tavaly egy
összefoglalót: miféle kormány volt az, amelynek a külügyminiszterét csak „kócos asszonynak” nevezték?
A szomszédos országok elitje nem fogja abbahagyni a magyar kisebbség vegzálását, csak egy erőt mutató, nemzetközileg beágyazott és jól működő biztonsági szervekkel ellátott Magyar Köztársaság nevű állam határozott fellépése esetén. Ilyen jellemzőkkel leírható ország azonban jelenleg nincs: a megegyező nevet viselő államszerűség éppen tárházává vált az állami diszfunkcióknak. Légvédelmét egy, azaz egy darab készenléti vadászgép képezi – ez is valószínűleg sok a honvédelmi miniszter számára, mivel még a rakétás-légvédelmi rendszert is leépítik. Hadseregének kombattáns állománya néhány ezer fő. Titkosszolgálatai aktív bizniszeléssel vannak elfoglalva: az Egy-Másért akció keretében a szlovákokkal (is) megcsinálták a dealt egy kis áfacsalásra. Ezt megelőzően nem maradt idejük például arra, hogy a Románia felől érkező hírszerzőket észrevegyék, még akkor sem, amikor a Mucuska-ügy kapcsán már nemhogy a spájzban voltak a poszt-szekusok, de a kormány, öhm,
közelében. A legutóbbi,
gyújtogatós-lelövős ügyekben még az erősen balos fejekben is
felmerült az
ellenérdekelt titkosszolgálatok közreműködése. Ennek ellenére a jól tréningelt baloldali média magyar nacionalizmusról, cigányellenességről emlékezik meg
majdnem minden egyes áldott nap. Nos, ennyit arról, hogy a baloldal hova juttatta az országot. Talán még annyit hozzátehetünk, hogy egyik kormányfője néhány éve december elsején, a románok nemzeti ünnepén, Erdély Romániához csatolásának évfordulóján – ez itthonról inkább Erdély erőszakosan és hazug módon végrehajtott elszakításának tűnik – pezsgővel koccintott román vendégeivel.
A nemrég lezajlott EP-választások talán mintha változást hoznának ezen a fronton is. Úgy tűnik, az MSZP és az SZDSZ is rájött, hogy nemzeti érdekek következetes tagadásával nehéz szavazatokat szerezni: teljes
összefogás látszik kibontakozni a szlovák nyelvtörvény kapcsán. Kérdés, hogy ez meddig fog tartani, és egyáltalán, milyen konkrét eredménnyel fog járni.
Azonban egy másik hír ennek árnyékában kissé elsikkadt: Basescu következetesen nemet mondott az autonómiatörekvésekre a bálványosi szabadegyetemen. Azon kívül, hogy számos európai országban jól működő autonómia-modellek vannak (Finnország: Ǻland; Olaszország: Tirol; Spanyolország: Katalónia stb.), 1968-ig Romániában is működött a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Józan ésszel nehéz felfogni, hogy ha a masszív kommunista diktatúra alatt működhetett magyar autonómia, akkor az Európai Unió idején miért nem. Úgy látszik azonban, hogy a román vezető rétegeknek más a célja.
Az asszimiláció minden területen zajlik: említhetjük a magyar népzenei örökség „beépítését” a román folklórba, vagy azt, hogy az erdélyi temetőkben az új román sírokat ősi magyar sírkődarabokkal egészítik ki – lehetőleg címeresekkel. Ne higgyük, hogy ez marginális jelenség a román társadalomban! Amikor néhány éve Marosvásárhelyen átbillent az etnikai arány a románok javára, akkor nem csak a szélsőséges erők prominensei bontottak pezsgőt. A legerősebben a soviniszta vonalat a széleskörű társadalmi beágyazottsággal bíró román ortodox egyház képviseli, amely lényegében államegyházként működik. Vagyona mintegy
3 milliárd euróra rúg. Megdöbbentő módon szinte valamennyi erdélyi településen jelen van: megbízható adatok szerint a rendszerváltás óta csak Erdélyben ezres nagyságrendben épültek ortodox egyházi létesítmények. Bukarestben 400 milliós költségvetésből egy hangzatos és beszédes „A Nemzet Megváltása” elnevezésű óriáskatedrálist terveznek felépíteni. Tőkés László szóvá is tette a bálványosi szabadegyetemen, hogy komoly egyházi és katonai nyomulás figyelhető meg Csíkszeredában és környékén – ez esetben a beköltöző egyházi és katonai személyzetet és családjaikat használják fel „jégtörőnek”.
Itt kell néhány szót ejteni a román katonai potenciálról is. Az Orbán-kormány idején a magyar légierő felfrissítése az új vadászgépekkel komoly felzúdulást keltett Romániában. Ez azonban a határkérdéshez hasonlóan álfelháborodás volt, hiszen a román katonai potenciál akkor is az volt, és ma is nagyságrendekkel erősebb, mint a magyar. Nagygyakorlatain a román hadsereg többször is a folyamátkelést gyakorolta. És itt nehéz a Tiszán és esetleg a Dnyeszteren kívül más folyóra gondolni – a Dunát bolgár vonatkozásban félretehetjük. A Dnyeszteren túli, névleg Moldáviához tartozó terület esetében az ott állomásozó orosz erők miatt csak igazán kedvező csillagzat alatt kelhetne át román haderő. Így legvalószínűbbként nem marad más, mint a Tisza…
Visszatérve Moldáviára, nyugodtan kijelenthetjük: Románia nem mondott le az egyesítésről, s ezt alig leplezi. Legutóbb tavasszal tesztelték a chisinaui, nevében még igazi, valójában csak posztkommunista rezsim stabilitását. Hihetetlen, de úgy tűnik, Románia ismét a „jó oldalon” tudja eladni a nagyromán törekvéseket! Kérdés persze, hogy a tavaszi megmozdulások Moldáviában mennyire és hogyan illeszkednek bele a volt szovjet térségben folytatott amerikai-orosz vetélkedősorozatba. Az antikommunista húrok pengetése Romániában megfigyelhető az egyház és a civil szervezetek részéről is: a témával sorozatosan konferenciák, nyári egyetemek foglalkoznak (akár moldovai diákokkal is közösen…). Nehéz is ez ügyben a tisztánlátás az elvi szempontokat tekintve: egyrészt az antikommunista (múlt)feldolgozó munka mindenképpen vonzó, s Moldávia esetében is nehéz a nemzeti önrendelkezés igénye felett pálcát törni. Legalábbis feltételezhetőnek tűnik, hogy a moldáviai lakosság szívesebben tartozna Romániához – bár erről nincsenek adatok.
Mindezzel együtt, Románia etnikai és demográfiai szempontból távolról sincs irigylésre méltó helyzetben. Egyrészt, a román fiatalság jelentős része külföldre távozott: a válság előtt a külföldön munkát vállalók száma elérte a 2 milliót, nagy részük Olasz- és Spanyolországban dolgozott. (Emlékszünk Gyurcsány sirámaira, hogy a magyar fiatalság miért nem megy már külföldre?) Másrészt, a romániai cigányság számát még megbecsülni is nehéz, hitelt érdemlő adatok szerint akár a 3 milliót is elérheti a számuk. Életmódjukat és kultúrájukat tekintve sokkal kevésbé integrálódtak a társadalomba, mint a magyarországi cigányság.
Azonban a közelmúlt két futballbotránya jól megmutatta a Szlovákia és Románia közti különbséget is. A dunaszerdahelyi magyarverés központilag irányított, előre kitervelt akció volt, ezzel szemben a bukaresti és az újpesti események nem lépték túl a nemzetközi meccseken általánosnak mondható jelenségek szintjét. Csak mellékesen jegyezzük meg: a román ultrák és magyar társaik transzparenseinek feliratai közti különbség némileg a kulturális különbségre is utal. A román társadalomban – a nagyon erős ellenkező irányú erők ellenére – talán létezik igény a magyarokkal való történelmi megbékélésre. Ezt tragikus módon ugyan, de a Cozma-gyilkosság és az azt követő események csak elősegítették. A magyar külpolitikának világossá kell tenni, hogy román vonatkozásban a történelmi kiegyezés középtávon kemény feltételekkel ugyan, de elképzelhető. Az első és a legfontosabb feltétel a székely autonómia. Erről pedig – Basescu ügyes trükkjével szemben – nagyon is jól tudjuk, mit jelent: egy magyar enklávét Románián belül. Ez azonban csak az első feltétel.
Szlovákia esetében pedig – hát igen, ki kell mondani: akár a határkérdést is fel lehet vetni kedvező körülmények között. Soha egyetlen határ sem volt kőbe vésve, soha egyetlen határ sem tartott örökké. Érdekes módon az atlanti közösség mintha a határmódosítások kérdését tabutémává emelte volna – pedig például az Észak-Koszovóban élő szerb kisebbség ügyére is valószínűleg ez jelentene megoldást. Valóban érthetetlen: az 1945 után meghúzott külső határok, majd a kommunista vezetés által néha módosított belső határok miért jelentenek tabut Közép-Európában? Tényleg ezek lennének az Utópia szintjét elérő,
legtökéletesebb határok? A történelem azonban nem statikus helyzet, hanem dinamikus folyamat.
Éppen a napokban értesülhettünk arról, hogy az egyik osztrák párt felvetette, hogy Dél-Tirolban népszavazást kellene tartani, mivel a terület lakosságától eddig megtagadták az önrendelkezési jogot. Annak ellenére merült fel a kérdés, hogy a dél-tiroli autonómia akár példaértékű is lehetne – jóllehet az ahhoz vezető út hosszú, küzdelmes és robbantásokkal tarkított volt. Ha Szlovákiában következetesen és brutálisan folytatják tovább a magyarellenes politikát, akkor előbb vagy utóbb a határkérdés komolyabban fel fog merülni az itthoni radikálisabb erők részéről – majdnem biztosan amatőr módon, és a porcelánbolti elefánt stílusában. Éppen ezért jobb lenne a kérdést megfontolt, tervszerű, és legfőképpen sikeres módon kezelnie a következő kormánynak. A siker első mércéje pedig, a realitásokat tekintetbe véve: az egyenrangú nyelvhasználat.
