Nagy Háború után kis háborúk: gondoljuk újra az első világháború időszámítását!

Konzervatorium I 2014.07.28. 09:48

fww.jpg

„When the war of the giants is over the wars of the pygmies will begin.”
Winston Churchill

Idén július 28-án az első világháború kitörésének centenáriumához érkeztünk. A nagyszabású megemlékezések és rendezvénysorozatok jól mutatják: a 21. század emberét még mindig foglalkoztatja a 100 éve kirobbant első nagy világégés és azok következményei. Érthető is, hiszen hatásai mind a mai napig meghatározzák életünket. Az évforduló lehetőséget nyújt, hogy újragondoljuk, esetleg újraértelmezzük az első világháborúval kapcsolatos ismereteket. Jelen írás a „nagy háborút” és az azt követő 1923-ig tartó fegyveres konfliktusokat vizsgálja, aszerint, hogy lehetséges-e azokat egy nagyobb periódus értelmezésében elhelyezni.

Kovács Dávid írása

Joggal vetődhet fel bárkiben a kérdés: mitől lehetne az első világháború időszámítását teljesen újragondolni egy, a megszokott teóriáktól eltérő hipotézissel? Hiszen általános történettudományi nézet, hogy az első világégés 1914-1918-ig, az egymással harcoló felek fegyverszüneteinek megkötéséig tartott, melyet az 1919-1920-ig tartó Párizs környéki békekonferenciákkal zártak le. A leggyakoribb szemlélet szerint a békekötésekkel egy időben, illetve az azt követő három évben dúló háborúk csupán a „nagy háború” következményeiként, nem pedig egy szerves egész, hosszabb időszakot átölelő konfliktusként jelentkeztek. Ha az 1918-1925-ig tartó nemzetközi események és fegyveres konfliktusok szakaszát vesszük alapul, az eddig kialakult kép koránt sem lehet olyannyira meggyőző, mint azelőtt.

Az a feltevés, hogy az eseménytörténet ismeretében másképp próbáljuk meg újraértelmezni vizsgált időszakunk történelemtudomány általi korszakolását, nem teljesen új ötlet. A 20. század során és napjainkban is számos elmélettel, hipotézissel próbálták az első világháborút és az azt követő történéseket sajátos történeti időrendbe beleilleszteni, illetve mesterségesen új periódust alkotva kiragadni a már meglévőből. Ma az általánosan legelfogadottabb nézet az első világháború vége után történteket egy köztes, háborúk közötti időszakként tartja számon egészen a második világégésig. E háborúk közötti periódus konfliktusai, gazdasági és társadalmi tényezői egyenes úton készítették elő a terepet Hitler világháborújáig. Magyar szakirodalmak és iskolai tankönyvek egész hadában találkozhatunk e korszakot meghatározva az „Európa a két világháború között” címmel.

Napjainkban reneszánszát éli az a koncepció, miszerint a „nagy háború” (így nevezték az első világháborút egészen a másodikig) európai polgárháború volt. A feltevést kétség kívül áthatja jelenkorunk páneurópaisága és maga az Európai Unió léte is. Azonban az európai polgárháború, mint önálló történelmi ciklus ellen több érv szól, mint mellette. De talán mégis az a legnagyobb ellentmondása, hogy Európa 1914-ben (a háború kitörésékor) nem egy egységes állam volt, melynek adott társadalmi, nemzetiségi csoportjai egymás ellen harcoltak a hatalom megszerzéséért. Jóval inkább elgondolkodtató Sigmund Neumann 1946-ból származó „második harmincéves háború” periodizációs elképzelése. Az elmélet egybefoglalja az 1914-1945 közötti időszak háborúit. Neumann szerint, ahogy a harminc éves háború (1618-48) sem, úgy az 1914-1945-ig terjedő időszak sem egy háború volt, hanem egy sor különböző időben és helyben bekövetkezett konfliktusok összessége. Az amerikai Philip Bobbitt „hosszú háború” hipotézise szerint pedig az 1914-től a Szovjetunió felbomlásáig tartó időszak egy hosszú háborús korszakként értelmezhető.

Az 1914-1918-ig terjedő háborúban tízmillió katona esett el, a hadirokkantak száma 20-21 millióra rúgott. 1918 novemberére három nagy monarchikus államalakulat is megszűnt létezni. Németország sorsát a kitört forradalom, míg az Osztrák-Magyar Monarchiáét a különböző nemzetiségi kormányok Monarchia-ellenes politikája, forradalmak és legfőképp az antant közép-európai hatalmi átrendezése pecsételte meg. A cári Oroszországban az 1917 februárjában kitört forradalom döntötte meg a cári uralmat, ami aztán novemberben a „nagy októberi szocialista forradalomhoz” és az orosz „polgárháborúhoz” vezetett.

A „nagy háború” vége és a párizsi békekonferenciák nem hoztak hozták el Európa számára az azonnali békét. Forradalmak, ellenforradalmak, etnikai összetűzések, pogromok, szabadságharcok, intervenciók és polgárháborúk jelezték: az öreg kontinensen az 1918-1923-ig terjedő időszakban tovább folytatódtak a háborús konfliktusok, ha még azok teljesen másfajta formában öltöttek is testet. Ráadásul olykor egy-egy államban vagy földrajzi területen a fentebb említett események közül egyszerre több is jelentkezett. Írországban 1919-1920 között függetlenségi háború és polgárháború egyszerre volt jelen. De Szovjet-Oroszország területén a felsorolt krízisformák szinte mindegyike előfordult az 1917-1921-ig tartó orosz konfliktus-sorozat európai színterein. A forradalom-ellenforradalom a bolsevik Vörös Hadsereg és a monarchikus berendezkedés mellett hűen elkötelezett „fehérek” közötti, 1920-ig tartó harcok során öltött testet, legalább egymilliós vagy annál nagyobb katonai emberveszteséggel. A harcokban az antant intervenciós erők is részt vettek a bolsevikokkal szemben, noha kis létszámban (tíz-tizenöt ezer fős sereg) és kerülve a nagyobb összecsapásokat. Polgárháborúként aposztrofálható a bolsevik terror (melyben csak a kivégzett kozákok száma megközelítette a háromszáz ezer-félmillió főt) a „fehérterror” és a finnországi polgárháború is, melyet az ott állomásozó „vörös” egységek szítottak. Pogromokat mind a bolsevik, mind a „fehérek” elkövettek, melyben 50 ezer-százezer zsidó lelte halálát. Az egykori cári Oroszország nyugati területein pedig több szabadságharc és etnikai alapú polgárháború folyt, említés szintjén felsorolva: lengyel-szovjet (1919-1921), lengyel-ukrán (1918-1919), lengyel-csehszlovák(1919) háború. A balti államok is megvívták a maguk függetlenségi harcát a Vörös Hadsereg ellen az 1919 év első felében. A „nagy háború” utáni fegyveres konfliktusok közül kétséget kizáróan, mind a résztvevők száma, mind a háborús áldozatok (katonai, polgári) tekintetében messze az orosz térség krízise volt a legnagyobb.

Jelentős súllyal bír az 1918-1923 közötti periódusban Kemal Atatürk török nemzeti felszabadító háborúja is. A török-krízis polgárháborúval kezdődött, melyben a britek által támogatott szultáni haderők és a nemzeti erők harcoltak. A konfliktust súlyosbította a britek fokozott isztambuli jelenléte és az 1920. augusztus 10-én Sèvres-ben kötött, Isztambulra nézve megalázó békeszerződés. Így egyenes út vezetett az 1920 szeptembere és 1922 novembere között a törökök felszabadító háborújához. A harcokban török részről 270 ezer reguláris és irreguláris erő, míg „szövetséges” részről több mint 400 ezer görög-brit-francia-olasz-örmény-grúz nációjú csapatok vettek részt. Mire 1923-ra Kemal győzedelmeskedett és Lausanne-ban aláírták a békeszerződést, 200 ezer katona és félmillió civil vesztette életét.

A helyzet nyugaton sem volt békés. A versaillesi békeszerződés értelmében Németországot jóvátételi kötelezettségnek vetették alá. A belső politikai és gazdasági gondokkal küzdő Németország nem fizette ki a jóvátétel első részletét, így 1923. január 5-én válaszlépésül francia-belga csapatok szállták meg a Ruhr-vidéket. A németek kezdetben passzív ellenállásba burkolóztak. Az akció inkább volt a győztes Franciaország részéről „örömittas” nyomásgyakorlás, mint sem valódi harcokkal járó eseménysor. A konfliktust az 1925-ös locarnói egyezmény zárta le. A kétoldalú garanciapaktum azon kívül, hogy rögzítette Németország nyugati határvonalát, területi status quo betartására kötelezte Franciaországot, Belgiumot és Németországot. A lengyel határhoz közeli német területeken és Kelet-Poroszország vidékén pedig 1919-től kezdődően folyamatosak voltak az összetűzések a határokat védő Freikorps német szabadcsapatok és az előretörő „vörös” és lengyel nemzeti erőkkel szemben.

A három legfontosabb 1918-1925 közötti sematikus krízis-gócpont áttekintése talán jobban világossá tette a soron következő indokokat és javaslattételi lehetőségeket, amelyek átszabhatják az első világégés időszámítását. Az 1914-1918 és az 1918-1925 közötti háborúkat elsőre úgy tűnhet, hogy nem lehetséges egyetlen háború égisze alatt összeboronálni. Hiszen a két időszak háborúi nagyban különböztek egymástól.

1918-tól már nem grandiózus reguláris hadseregek csaptak össze egymással, mint azelőtt, hanem java részt félkatonai szervezetek irreguláris (paramilitáris) erői. Persze a félkatonai szervezetek sem ilyen számban kaptak volna szerepet, ha azok nem széthullott birodalmak hatalmi vákuumában kezdenek el szerveződni. Ehhez kellett az Orosz, Oszmán, Német Birodalmak szétzilálódása is. E tekintetben az 1918 utáni események mindenképp egy újabb szakasz kezdetét jelölik. Viszont mindemellett a győztes Antant oldal országai még mindig részt vettek a helyi konfliktusokban. Valahol mint intervencióként, vagy éppen megszállóként.

A vázlatos eseménytörténeti összefoglalások során nem véletlenül lettek megemlítve az emberveszteségek számai. Míg a „nagy háborúban” az elesettek többsége katona volt, addig az 1923-ig tartó időszakokban már a civil áldozatok aránya jelentősebb. Mindezek előrevetítették a 20. század későbbi háborús veszteségeinek sajátosságait.

A két időszak háborús céljai is különböztek egymástól. 1914-ben az erős európai hatalmak egyensúlypolitikára való törekvése volt a jellemzőbb a szociáldarwinizmusból fakadó hegemóniára törekvéssel szemben (bár a háborús célkitűzések a háború évei alatt folyamatosan változtak). 1918-tól pedig épp a szétzilálódott birodalmak helyén fellépő politikai uralomért folytatott belső küzdelem és külső beavatkozások, valamint a győztes hatalmak érdekének akarata volt a meghatározó.

Mégis, a két időszak (1914-1918 és 1918-1925) különbözőségei miatt lehet két külön szakaszként kezelni ezen periódusokat (egy „nagy háborús” és egy kisebb helyi háborús), míg az összekötő kapcsok miatt egy világháborúként.

Összekötő kapcsok alatt értjük azt a fajta háborús agressziót, melyet a „nagy háborúnak” nem sikerült teljesen levezetnie. Sőt tovább fokozta azt, melyek polgárháborúkban, etnikai tisztogatásokban, öltöttek testet; a háború végén a győztesek részéről tanúsított mohóságból fakadó hatalmi átrendezést, ami tovább vetítette a háborús konfliktusok folytatását; a békekonferenciák szabta diktátumok szigorúságát, melyeket lehetetlen volt erőszak nélkül betartatni; a győztes hatalmak 1918 után is hadiiparra berendezkedő gazdaságát; és a birodalmi Németország szerepét a felerősödő orosz polgárháborúban (1917 tavaszán a Német Császárság tudatosan, háborús célból támogatta Lenin hazaküldését ezzel is gyengítve a háborúban álló Orosz Birodalmat.)

Nem állítom, hogy elméletem a már meglévő korszakolási hipotézisek közül kiemelkedne. Az eseménytörténeti szálak pedig külön-külön is hosszabb tárgyalást igényelnének, kitérve jelen esszéből kihagyott 1918-1923 közötti történésekre. A leírtakat elsősorban motiváló gondolatmorzsaként teszem közzé, hogy akit érdekel e korszak bátran adjon hangot véleményének. Ugyanis az első világháború száz éves évfordulója kapcsán nem csak az emlékezés fontos, hanem az is, hogy újra az emberek érdeklődésének tárgyává tegyük a száz éve kezdődött háborús időszakot.

Felhasznált irodalom:
Bell, P.M.H.: The Origins of the Second World War in Europe. London, 1988.
Benjamin Ziemann: War experiences in Rural Germany, 1914-1923. Oxford, 2007.
Heller, Mihail-Alexandr Nyekrics: Orosz történelem I–II. Budapest, 2003.
John Laurence: Forging a Peaceable Kingdom: War, Violence and Fear of Brutalization in Post-First World War Britain. Journal of Modern History, 74. 2003, 557-589.
Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. Budapest, 2005.
Philip Bobbitt: The Shield of Achilles: War, Peace and the Course of History. New York, 2002.
Robert Gerwarth-John Horne: War in Peace. Paramilitary Violence in Europe after the Great War. New York. 2013.

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!


A bejegyzés trackback címe:

http://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr996550967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

LJF 2014.07.28. 21:16:21

Elgondolkodtató, és meggyőző! Nem lehet ezen eseményeket az összefüggésrendszerből kiragadva tárgyalni, és annyira szorosan kapcsolódnak a "nagy háborúhoz", hogy nem túlzás egy korszak alá sorolni! Jó úton jár a gondolkodásmódunk, ha ok-okozatban és problémák mentén gondolkodunk az évszámok helyett! Kiváló cikk, gratulálok!

Zbielin_conservative 2014.07.28. 21:46:03

Érdekes kérdésfelvetés! Én a szerző helyében kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem volna az indokokra amiért úgy kellene vennünk, hogy 1923-ig tartott a világháború. Meg azért sok más is történt akkortájt, a későbbi Jugoszláv területen, meg Németországban is forradalom zajlott. Talán a magyar eseményekre is kitérhetett volna. Bár a folytonosság gondolatmeneten elindulva aztán tényleg oda lyukadhatunk ki, hogy az egész XX. század egy nagy háború volt.

MEDVE1978 2014.07.29. 13:27:40

Érdekes okfejtés, ami viszonylag hasonló ahhoz, amely a második világháború kezdőidőpontját 1937-re teszi, a távol-keleti hadszíntér eseményei miatt.
De nem értek egyet vele, mivel maga a világháború 1918-ban már lezárult, voltak "győztesei és vesztesei". Tehát míg a háborúban egyaránt érintettek voltak a győztesek és a vesztesek is, az azt követő destabilizációs következmények lényegében a vesztesek területén zajlottak.
Ebből a szempontból Oroszország is a világháború vesztese lett. Nagyon könnyen megfigyelhető a térvesztés, destabilizáció. Az első lépés ugye a breszt-litovszki béke, ami hatalmas területeket adott a németeknek. Ezt követően a felsorolt konfliktusok döntő része (orosz polgárháború, szovjet-ukrán, balti, lengyel stb. háborúk) abból fakad, hogy az új, bolsevik vezetés a létjogosultságát igyekezett bizonyítani, illetve Oroszországot igyekezett uralni / a világforradalmat terjeszteni.
Aki utánaolvas, annak az oroszok ügyében látszik az egyértelmű logikai láncolat: a vörösök és fehérek harcába először beszállt az antant (Japán, USA, francia, angol) utóbbiakat támogatva. Ezért a bolsevikok - joggal - azt gondolták, hogy meg akarják semmisíteni őket, a rendszerüket. Gyakorlatilag minden oldalról támadták a központi szovjet hatalmat, belülről a fehérek, délen az ukránok, kozákok, nyugaton a lengyelek, balti államok és ha jól emlékszem a finnek is. Erre találta ki Lenin, hogy a rendszert terjeszteni kell, hiszen mindenhol körben csak ellenség. Az eredmény felemás lett a végére a balti államokat, Finnországot, a lengyeleket elveszítették, viszont a többit megtartották.
Hasonlóan destabilizálódott és káoszba süllyedt az Osztrák-Magyar Monarchia, ami szétrobbant nemzetállamokra, Németország (gyakorlatilag polgárháború) és Törökország (függetlenségi háború) is.
Ezekben a destabilizációs folyamatokban van néhány közös pont: az antant többnyire katonai erővel avatkozott be (Németország kivételével), hogy hatalomra segítse az általa preferált oldalt, illetve a legtöbb helyen volt kommunista forradalom vagy felkelés, azonban az oroszok kivételével sehol nem tudott győzni (helyette nacionalista rezsimek következtek).

Zbielin_conservative 2014.07.29. 15:19:46

@MEDVE1978:
Én még tovább mennék az okfejtésekben. Talán megkockáztatnám azt is kijelenteni a cikk és a kommented szerint, hogy az első világháború nem is igazi "világháború" volt, inkább csak európai. Míg az utána történtek tényleg a szétomlott monarchiákból fakadó konfliktusok (a cikk is így fogalmazta valahogy, hogy "hatalmi űr") + a szocializmus mint tényleges forradalom megjelenése okozta. Viszont arról hosszasan lehetne eszmét cserélni, ha a '14-18 közötti eseményeket "csak" európai háborúnak vesszük, úgy az utána történteket AKÁR tényleg lehetne egy második felvonásnak venni. Ugyanis az antant továbbra is kiakarta fejteni a dominanciáját ezeknél a széthulló birodalmaknál. Ezek mind-mind érdekes feltevések. Kíváncsian várom kisül-e még valami belőle.

'it's cool to know nothing' 2014.07.29. 16:29:21

Nem mondanám, hogy eredeti gondolat.
Én pl. inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy az I. vh.-nak még mindig nincs vége! (az, hogy mikor kezdődött kevésbé érdekel)

És nem is lesz vége, amíg az ott kialakult konfliktusokat nem sikerül megnyugtatóan rendezni. Teljesen mindegy, hány béke-diktátumot kellett azóta aláírni. Mivel diktátumok voltak, nem érvényesek (ahogyan bármely más szerződés sem érvényes, ha egyik felet kényszerítik az aláírására).

Cs 2014.07.29. 17:57:11

@Zbielin_conservative: Kétségtelenül, a 2. világháború világháborúibb volt, de az első idején gyakorlatilag a fél világ Európa volt (sokkal kevesebb ország volt akkoriban), de a világháború kritériumának, hogy több földrészen, több Óceánon történjen megfelel. A kor gyarmati viszonyainak megfelelően zajlottak az események Ázsiában, Afrikában, Óceániában és mindhárom óceánon.

Egyébiránt az első több (4) földrészre és óceánra kiterjedő háború a 7 éves háború volt, csak kor viszonyainak megfelelően ez még nem volt annyira totális, az egész társadalmat bevonó és érintő háború, mint akár az első vh.

Zbielin_conservative 2014.07.31. 22:02:33

@Cs:
Igen. Teljesen jogos amit írtál. Utalva a 7 éves háborúra : valóban több kontinensre kiterjedő háború volt. De ott volt a 30 éves háború is, ami viszont földrajzilag nem világméretű volt, de totalitásában megközelítette az 1. vh-t. Szerintem nem véletlenül szokták arra is azt mondani, hogy az első "világháború" volt, noha csak európai hadszíntereken (főként Német-Római Császárság) zajlottak a küzdelmek. Amúgy ebben a "második" 30 éves háború elméletben van még fantázia szerintem. De a cikkben foglaltakban is. Mint laikus elsőre nehéz eldöntenem melyik az elfogadhatóbb.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc